Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-20 / 272. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. november 20., szerda Julie kisasszony Hatvanban Strindberg-premier előtt a Galéria Játékszín Tóth Éva és Balkay Géza a darab egyik jelenetében Népművészet — hagyományok, újítások Kiállítás a Néprajzi Múzeumban Budapest, Visegrádi utca. A próbateremmé kinevezett tágas szobában. amely egyébként Balkay Géza színművész otthona, e kora estén sűrűsödik a levegő. Okkal, joggal. Johan Strindberg drámaíró világa mindig tele van felizzított jellemekkel, túlfűtött indulatokkal. E sorba ülik a „Julie kisasszony” is, amelyet soron következő darabjaként mutat be a Hatvani Galéria és Játékszín társulata a gyári színházteremben, mégpedig 27-én, szerdán, este 7 orakor. Strindberg és a jelen színháza! Időszerű-e a századforduló táján pályája csúcsára ért nagy svéd író ma? Egyáltalán mit képvisel a „Julie kisasszony' a strindbergi életműben? A kérdésre Tasnádi Márton rendezőtől kaptunk választ — Egy jó színpadi alkotás mindig időszerű. A Galéria Játékszín által műsorra tűzött darab is Strindberg legjobb korszakából való. s leginkább hatásos, a mai embernek üzenetet hordozó mű. Ebben még nem uralkodott el az író nőgyűlölete, a grófnő és inasának szerelmi párharca pedig sokfelé mindmáig osztályellentétből táplálkozó társadalmi valóság. A darabban egyébként Szentiván éjszakáján vagyunk, s a kissé erotikus fűtöttségű cselekménysorozatot három kitűnő művész, Balkay Géza, Tóth Éva és Sándor Erzsi jeleníti meg. Hárman, három színházból érkeztek, de a próbák arról győznek meg, hogy mire elérkezik a hatvani premier, ez a „hármas” kitűnő együttessé kovácsolódik, s élményt nyújtó produkcióval lepi meg a megye többi települését, valamint Egert is ... ! Bepillantottunk Strindberg „főzőkonyhájába” néhány perc erejéig most ismerkedjünk kicsit színda- rabbéli figuráinak megfor- málóival! Mit tart említésre méltónak elsőként a címszereplő Tóth Eva, a Nemzeti Színház művésznőié'’ — Pályám Kaposváron indult, ahol utolsó éves főiskolásként Csehovot játszottam. amely meghatározó a későbbi vígszínházi évek, valamint a Nemzeti Színházban eltöltött három esztendő szempontjából is. Itt most a Tragédia Évájaként, Victor Hugo Királyasszonyaként vagyok leginkább színen, és ha jól számolom: közel járunk egy Molnár Fe- renc-darab, az Olimpia két- századik előadásához, amelyben szintén enyém a címszerep. Ez utóbbi kapcsán hadd mondjam el, hogy kezdetben idegenkedtem a figurától, de most már megértem kemény tartását, céltudatosságát. amelyet a Julié kisasszonyban is hasznosítani tudok, remélhetőleg a Heves megyei, a hatvani közönség tetszésére. Jean a grófnő inasa, s vőlegénye a szobalány Kristin- nek, akitől Julie igyekszik elszakítani. Megformálója, Balkay Géza, a Katona József Színház művésze is Csehov Három nővérében aratott eddig talán legnagyobb sikert. Most törzsszínházában egy horvát szer* ző darabjára készül, s őzt tekinti igazi kuriozitásnak, hogy Benedek Miklós rendezésében léphet színre. De a versmondásnak is jegyese! Rövidesen Weöres Sándor müveiből összeállított önálló műsorával lép a Várszínház közönsége elé. Mit vár a hatvani premiertől? — Strindberg világszerte ismert mestere a drámának, a ragyogó és igaz konfliktusok megteremtésének. Ha már olyan „modell'-jellegü vállalkozás részese lettem, mint a hatvani, akkor azt mondom: ezerszer inkább egy ilyen színészt^próbáló mű legyen az, semmint olcsó. nívótlan, könnyű sikerdarab, amelynek a végén bosszankodva áll fel a néző. Különben játszottam mái ezt a szerepet néhány, éve, ugyancsak vidéken, és Strindberggel együtt nagyon megszerettem a Julie kisasszonyt, akárc^gk a publikum. Bízom benne, hogv így lesz Hatvanban is . .. Kristin, azaz Sándor Erzsi, színésztársainál hamarabb találkozott Strindberggel. — Jóformán vele indult a pályám, éspedig 1981-ben, amikor a Miskolci Nemzeti Színház bemutatta a „Tri- bádok éjszakája” című színpadi művét, s rám osztották az egyik jelentős szerepet. Hogy nem volt sikere? Higgye el, nem Strindber- gen múlt. hanem azon, aki a dráma eredetijét mindenéből kiforgatta, s valami újat kívánt teremteni. A mi Julie kisasszonyunk az író eredendő teremtménye, ficamok nélkül, úgy ahogyan a szerelmi ,yháromszög” megkívánja. Az érzelmek, az érzé” kék vívják csatájukat. Jóka dialógusok. Kihegyezettek a játék kívánta helyzetek, amiben a rendező Tasnádi Mártonnak komoly érdeme van. Mit tehetek mindehhez? Utóbb Kecskeméten játszottam, éppen a Jancsó rendezte „Lysystrate” címszerepét. Most pedig a gyest és pesti otthonomat, családomat lopom meg a hatvani, a városkörnyéki községek színházi estéivel. Moldvay Győző Hosszú évszázadokig — évezredekig —, ha a művészet szót használták egyáltalán, nem szóösszetétel részeként tették. Nem volt magás, illetve népművészet, hiszen, ami megszületett, azt a közösség minden tagja birtokolta. Később valamilyen formában már differenciáltabb fogalmakat kellett használni, s ugyancsak évszázadokkal mérhető az az időszak, amikor a népművészet „tanult" a magas művészettől. a grand art-tól, miközben megőrizte legfontosabb jellemzőit, magához hason lította a gótikus katedráié sok vagy éppen a reneszánsz, barokk paloták formaele meit. Az utóbbi száz évben azután megfordult a kocka nemcsak a tudomány, hanem a művészet jelentős képvise löi is egyre nagyobb figyelmet szenteltek a népművé szetnek. hogy segítségével megújítsak saját művészetit két, hogy egy individualizál tabb kor embere számára felidézzék az esztétikai él mény kollektiv megoldásé nak lehetőségeit. Népművészet — magas művészet. Használjuk a fogalmakat, s közben ritkán gondolkodunk el azon, hogy amennyiben differenciált, időben, térben változó az utóbbi, annyira sokrétű, számos társadalmi réteget magába olvasztó az előbbi is, s hogy értékei csak úgy válhatnak valóban közkinccsé, ha tértől, időtől, közösségtől függő változásait tudomásul vesszük. A Néprajzi Múzeum időszaki kiállítása, amely a Népművészet — hagyományok. újítások címet viseli, részben azért fontos esemény, mert eme összetett kép kialakítására törekszik, s ha koncepciója nem is új. alkalmas arra, hogy a szakmán kívüliekben is tudatosítsa a tényt: nem (csak) az a népművészet, ami falusi parasztemberek. pásztorok keze alól kikerült, hanem az is, amit a kismesterek, céhekbe tömörült mesterek, manufaktúrák, később gyárak hoztak létre; hogy népművészetnek tekinthető az is, ami barkácsoló kedvű polgártársaink műhelyeiben ma ké szül — s hngv esetleg nem Parasztiparosok munkai népművészet az, ami őrzi ugyan a régi motívumokat, de nem szolgál ki mást. mint a turisztika emléktárgyak iránti igényét. Alapvetően persze, másén érdekes, fontos ez az időszaki bemutató. Azért, mert valamit ismét törleszt a Néprajzi Múzeum — ily módon persze, végül is meg- szüntethetetlen — adósságából: ha rövid időre is, de a széles nyilvánosság előtt mutat be olyan értékeket, amelyek egyébként a raktárakban porosodnak, várva — ki tudta meddig — hogy végre állandó, átfogó néprajzi-művészeti kiállításon láthassuk őket. A magyar nép értékteremtő képességét nem mutatja be állandó kiállítás a magyar Néprajzi Múzeumban — ezt a tényt nehéz, lenne bármivel is indokolni; csak enyhítenek valamit a hiányérzeten a mostanihoz hasonló, kitűnően szervezett, rendezett időszaki be mutatók. Fafaragások, festett tojások, bútorok a XVII. és a XIX. századból, textíliák és fémmunkák, fúvott üvegek, kerámiák, üvegképek, provinciális barokk faszobrok — elsősorban arra döbbentik rá a nézőt, hogy mily sokféle anyagot használt, formált a maga igényei szerint a hagyományos paraszti, mezővárosi közösség, akár úgy, hogy maga hozta létre a művet, akár úgy, hogy megrendelőként befolyásolta a funkció, forma, díszítmény alakulását A bőséges anyagban való eligazodáshoz a kiállítást rendező csoport — Fejős Zoltán, Hoffmann Tamás, Pál- dy Krisztina, W. Sáfrány Zsuzsa. Szilágyi Miklós, Szu- hay Péter — jól követhető vezérfonalat ad. Nagy egységként, tizenegy teremben rendezték el az anyagot, hogy megmutassák „a XIX.—XX. századi magyar parasztok és kézműiparosok tárgyi környezetét, annak változásait, tehát a népművészetet, valamint a célszerűnek és szépnek alakított mesterséges világ tudományos megismerésének, a népművészet fölfedezésének folyamatát." Az első teremben a saját használatra történő egyedi tárgykészítés dokumentumait mutatják be, a tárgyak mellett — ahogyan később is — fotókat is felhasználnak, hogy megmutassák: a környezet minden részletében jelentkezett a paraszti formaadási készség, a hajtószaru kialakításában éppen úgy, mint a meszelt kemence építésekor, az ünnepi sütemény elkészítésekor vagy boglyarakáskor. A következő egység a néhány tárgy előállítására szakosodott specialisták, parasztiparosok tevékenységét mutatja meg. majd a céhes és a kisipari árutermelés értékeit. Ezekkel kapcsolatban jegyzi meg Györffy István: „Hogy ipartermékeiket mégis népművészeti tárgynak tekintjük ez onnan van, mert a nép számára és a nép ízlése szerint dolgoztak, azonban egyéniségük elismerésére sohasem tartottak számot éppúgy, mint a paraszt népművész" Templomi öltözet a századfordulón — Kapuvárról A céheket később felváltották a manufaktúrák, majd a múlt század második fele ben a gyárak, termékeik azonban csak megváltoztatták. de nem szüntették meg a népművészetet, hiszen egy részt maguk a termelők is figyelembe vették a hagyományos paraszti ízlést, másrészt ez az ízlés lassan változott, de bizonyos elemeit mindaddig megőrizte, míg maga a közösség létezett. E lassú változásokról tanulságos képet ad a kiállítás néhány tárgyegyüttese, illetve teljes berendezése; például bemutatja, hogyan váltja fel a XVIII. századi, saját készítésű bútorokból álló berendezést a XX. századi, a polgári rétegek ízlése felé mutató szobabelső Igazi odaadással az előbbi kollekciót nézzük — de más szempontból az utóbbi sem érdektelen: e korban évtizedek óta felfedezett terület már a népművészet múltja — arra azonban, ami a magyar faluban ebben az időben történt, mintha a szükségesnél kevesebb figyelmet fordítottak volna a kutatók. P. SZ. E. Kalotaszegi szobabelső Kerámiák Huszka József gyűjtéséből (Fotók: Hauer Lajos felv. — KS) Mester Attila: VICC Mi mindenből tudunk viccet csinálni! Olvasom a humoros hetilapot, s egy glosz- szából a következő vicc bukkan elém : Egy amerikai rakétatámaszpont vezérlőtermébe berohan a parancsnok. — Ki volt az az idióta, aki megnyomta a gombot? Nem azért a vacak Hollandiáért, de vagy lesz itt rend vagy nem! Nagyon jó vicc. ízlelgetem, stilizálgatom. Elképzelem, hogy fogom elmondani. Egyébként nem vagyok nagy viccmesélő. Csak az igazán frappáns vicceket őrzöm meg, és adom tovább. (Nem azért a vacak Hollandiáért . . . ) A második felét bövíte- ném egy kicsit, valahogy így: de vagy lesz rend az én parancsnokságom alatt, vagy világgá zavarom az egész bagázst! Nem tudom, miért szorít itt elöl valami. Orvos barátom mondta, ahogy erre ügyelni kell. Ha ott szorít. . . Egyébként csöndes délután van. Végre jön az igazi nyáridő. (Nem azért a vacak nyáridőért . . . ) Kár bővíteni a viccet. A poén Hollandia. Ha ez elcsattant, gyorsan be kell fejezni. Tehát a parancsnok így mondja, röviden: de rendnek kell lenni! Hányszor hallottam én már ezt a megfellebbezhetetlen mondatot: RENDNEK KELL LENNI! (Nem azért a vacak rendért . .. ) Aminek a titkát — én, a született rendetlen — soha nem tudtam megfejteni. Ismerni vélem a szavak rendjét, az értelmét, a gondolatokét, bár néha ügyetlenül fölborogatom őket. (Ki volt az az idióta, aki megnyomta a gombot?) — Vagy lesz Itt rend uraim, vagy világgá zavarom az egész bagázst! — mondja a parancsnok. Rend önmagáért? Nem Hollandiáért? Egyre rosszabb ez a vicc Elmondhatatlan. Kisfiam, aki foglalkozására nézve fehérvári kapitány, itt hasal mögöttem a szőnyegen, és, kookavárat épít. Én meg írok, s közben számlálószerkezeteket hallok kattogni Nyolc ... hét. .. hat. öt... négy ... (Ki volt az az idióta . ..) Gombokat látok. Megnyomható gombokkal teli műszerfalakat. Benyit a parancsnok: — NEM AZÉRT A VACAK KOCKAVÁRÉRT! Forog a föld alattam. Rajta vagyok.
