Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. október 19., szombat 5. Nagy István: — Fiatalok nem akarnak ..sinbohócok" lenni A másik Nagy István, aki nyugdíjasként sem pihen Temesvári László: — Még Heves­ből is sokan jönnek hozzánk új életet kezdeni Szekeres Istvánt a szükség hozta haza HEVESVEZEKÉNYI PORTRÉK Isten hozta magukat Ahol az eljárók otthonra leltek Egykor. ha Budapesttől Miskolcig valahol egy kis­gyerek vasutast látott, nyomban feltette a kecskerím be szedett kérdést: „Bácsi, maga nem adácsi?", s több nyíre ráhibázott, mert Adács lakossága adta a kék egyenruhások derékhadát. A Kápolnától délre eső tá­jon viszont más volt a helyzet, a vasutasok zöme hr- vesvezekényi volt. s hogy nem terjedt el erről oly népszerű szólás, mint az imént idézett, csupán azzal magyarázható, hogy a fűzfapoétáknak ..beletörött a bicskájuk" e hosszú helységnévbe. De hol vannak már azok az idők, amikor e kedves kisközségről a sínpárok vég­telenjére gondolt az ember, az utazásra, s a szürke va­gonokra. . . Ma már a hely­beliek zömében mással fog­lalkoznak. A vasutasok sor­sából többnyire az állandó készenlét maradt nekik örö­kül, amely már nem menet­rendekhez igazodik. A krumplit, a dohányt meg­kapálni, az állatoknak en­ni adni sem előbb, sem ké­sőbb nem lehet, csak ami­kor eljön az ideje. A mező- gazdaság fontos az életük­ben, az ipar legalább any- nyira. A községben bárkivel beszéltünk, földről, gépről egyforma tisztelettel szólt, mert mindkettőt kiszolgál­ta. s mert mindkettő kiszol­gálta öt. A vasút már nem a régi Az Alföldön vagyunk A vasúti töltés, mint ránc az asztalterítőn, kidomborodik a síkból. De sok örömöt, s de sok bosszúságot okozott ez a vaspálya. Még az el­múlt esztendőkben is az volt a legfőbb beszédtéma, hogy miért ott megy a vo­nat, ahol megy, miért áll messze az állomás, ha lehet­ne közelebb is. Két táborra szakadt a község. Az alvég jól átgondolt érdekeire hi­vatkozva fújta a magáét. Jel­szavuk volt: „Ott marad az állomás, ahol van!" De, a többség nem így gondolta, s az ő akaratuk győzött. Új „pályaudvar" épült, köze­lebb, mint a régi. Hogy mi­ért csak évtizedes harcok árán? Nem tudhatjuk. A köz­lékeny helybeliek erről sze­mérmesen hallgatnak. Az új váróterem akkora, mint egy csőszkunyhó. Pénz tára sincsen, de még menet­rendet sem függesztettek ki a falára. — Nem hiányzik az. sen­kinek sem — mondja Nagy Isti'án. — A helybeliek tud­ják. mikor megy a vonat, kirándulók pedig nemigen lódulnak meg erre. s ha mégis. . . Van szájuk. meg­kérdezik. 1947-ben kezdte a pályá­ját. Hogy éppen a vasúthoz, szegődött, az a családi ha­gyományoknak köszönhető. Eszébe sem jutott más vá­lasztás. — Bármennyi kényelmet­lenséggel járt is, nagy büsz­keség volt akkoriban è szak­mában dolgozni. Én az első vonalba kerültem. Ferenc­városba. Huszonegy évet húztam ott le. Ha a mai fia­taloknak erről beszélek, azt hiszik, hogy valami különc csavargóval van dolguk, pe­dig akkoriban nagyon sokan jártunk fel Pestre. Heten­ként egyszer tértünk csak haza, de nem éreztük ké­nyelmetlennek az ingázó éle­tet. A vasút már nem a ré­gi. Üjra tisztességes bért fizetnek, de a munka becsületét már nem lehet visszaállítani. Későn kap­tak észbe a főnökök Csak a megszállottakat tudták megőrizni, meg azokat, akik sehol máshol nem kellettek. A fiataloknak hiába mond­juk, hogy dupla pénzt kap­nak itt, mint máshol, nem jönnek, mert nem akarnak „sinbohócok" lenni. Üres utcák Dél van. Sehol egy terem­tett lélek. A főutcán csak a takaros házak néznek ránk. s jámbor kutyák, akik fur­csa módon meg sem ugat­ják az idegent. A portákon ólak magasodnak. Akik bor­termelő vidéken nőttek fel. elcsodálkoznak a rengeteg jószág láttán. Föltűnik egy traktor, de aki a kormánya mögött ül, pillantásra sem méltat minket Csendes az iskola, kevés a diák. A. fel­sősök Hevesen koptatják a padokat. Zárva a művelődé­si ház és a templom is. Az utóbbiba szívesen benéztünk volna, ilyet még úgysem lát­tunk, hisz akkora, mintha az igazinak csak makettje len­ne. Tovább megyünk. Egy IFA teherautó mögül hir­telen szénnel rakott lovas kocsi tűnik elő. A kocsis a bakon magasra emeli a ka­lapját. — Isten hozta magukat! — kiáltja, s útba igazít ben­nünket. — Menjenek a presz.- szóba, ott van most min­denki, aki számít. Azok majd elmesélik, hogyan élünk mi itt Vezekényben. Bár elmond­hatom én is: jól! Mlinkó Áron kúriája Kastélynak kicsi, villá­nak nagy a vezekényi föld egykori urának „rezidenciá­ja". Manapság több vendég fordul meg benne, mint a régi úri vadászatok idején. Bejárata fölött tábla hirdeti: Eszpresszó. Idős, kérges ke­zű bácsika áll a lépcső al­jában. Nagy Istvánnak hív­ják őt is, tsz-nyugdíjas. Föld­művelő volt már a régi idők­ben is, amikor még Mlinkó Áron volt a falu „gazdája". — Rendes ember volt — mondja. — Nem érdemelte meg a rossz sorsot, ami az 50-es években jutott neki, mert jól bánt a parasztjai­val. Persze, nem bántuk, hogy elment. Végre földet kaptunk, létrehoztuk az Al­kotmány Tsz-t. Annak meg­szűnte után a hevesi Rákóczi tagjai lettünk. Ez a föld megterem mindent. Van dinnye, paprika, paradicsom, s takarmány az állatoknak. Ha nem így volna, a sze­génységet látnák, de hol van a7, már... — Ennyit mond, s elsiet, mert várja a mun­ka, nyugdíjasként sem pi­hen. Csak a fiatalok hiányoznak — Ezt a presszót akár szabadidőközpontnak is le­hetne nevezni — veszi át a szót a népfront helyi titká­ra, Temesvári László, aki „civilben" kőművesmester. Délidőben régi szokása sze­rint betér egy Borsodi vilá­gosra. — Itt jön össze a fér­finép. de nem azért. mert sok felénk az iszákos em­ber. Dehogyis! Alig látni ré­szeget, hangos szóra pedig nem emlékszik itt senki em­berfia. A vidámság, a bará­ti szó. meg az együvé tar­tozás hoz ide bennünket. Amikor jó meccs van a té­vében, nem bújunk be szo­báinkba, hanem itt gyűlünk össze. Az öreg Munkácsy televízió elmúlt már 20 esz­tendős. Alig hiszem, hogy len­ne az országban még egy olyan képernyő, amelyet eny- nyi ember látott volna. Az asszonyokat ilyenkor otthon hagyjuk, de ők sem bújnak be a konyhába, összejárnak trécselni. Mindenki ismeri itt egymást, csupán 850-en vagyunk. Dolgos emberek. Harmincöt autó van már a községben, öt kilométer köz- utunkból kettőt már ki is köveztünk. Az ellátásra sincs panaszunk, a vegyesboltban mindent kaphatunk, egy ma­szek üzemeltetésű hobbiüz­letben pedig még a hiány­cikket is be lehet szerezni. Messze környéken nagy hire van ennek. Élelmes a tulaj­donosa, megszerez mindent, s nem rest még vasárnapo­kon sem kinyitni. Aki éhes. elmehet a falatozóba. Lán- gos, hurka és kolbász kap ható. szeretik az emberek. Kevesen vágynak el más tá­jékra. Bizonyítja ezt az is. hogy egyetlen házon sem sárgul meg a felirat: Eladó Rögtön gazdára talál. Még Hevesből is sokan jönnek hozzánk új életet kezdeni, pedig munkalehetőség itt alig akad. Az emberek He­vesen a Finomszerelvény- gyárban és a Mezőgépnél dolgoznak, vagy Tarnaszent- miklóson a Metalloglóbusnál. Eljárnak pénzt keresni az asszonyok is. Nem véletlenül üresek az. u,tcá;k. Jó a busz- közlekedés, nem kényelmet­len az ingázás. Egy baj van csupán: nagyobb diákokat itt csak hét végeken láthat az ember. 'Ezért gyenge a kulturális és KISZ-élet, ezért üres a művelődési ház is. Még egy ütőképes focicsapa­tot sem tudunk szégyenszem­re kiállítani. Egy pélyi fiatalember kap­csolódik beszélgetésünkbe. — Ez a legjobb falu a kör­nyéken, mert becsületes gaz­dái vannak. Elintéznek min­dent. ami a többség vágya Nem véletlenül áll meg itt két helyen a busz, meg a vízvezeték-hálózat sem ma­gától épült ki! Olyan tanács- titkár kéne mindenhová, mint Zbiskó Mártonná. Vendégségben Amikor az Agria Bútor­gyár egykori asztalosának. Szekeres Istvánnak meg­mondták az orvosok, hogy gyermekének légzési problé­mái vannak, nem tétovázott. Az sem érdekelte, hogy egy hét múlva beköltözhetett volna az összkomfortos eg­ri lakásba, „felszedte a sá­torfáját", s visszajött szülő­falujába, egy ócska házba, amely azóta megszépült, megifjodott. A gyereke is meggyógult. — De jó, hogy visszahozott a szükség! — sóhajt a gazda. — Felnőtt fejjel szerettem bele a hor­gászásba. s olyan cimborák­ra találtam, amilyenek nem teremnek városon. Anyagi­lag sem jártam rosszul. Ak­kor lettem kisiparos. ami­kor megjött az emberek épí­tési kedve. Egy év alatt öt háznak is megcsinálom a faszerkezetét, régen tíz esz­tendő alatt épült ennyi. Hú szán váltottuk ki az ipart, de tizenketten visszaadták. Azt mondták, sok az adó Nekem is sok. mégis jól élek, mert nem szégyellem a munkát. A lakásába invitál. de mennünk kell tovább, annál is inkább, mert a kapu előtt vár valaki ránk. Zbiskó Pé­ter nem hagyja ki a lehető­séget. — Jöjjenek el hozzám, mutatok valamit! Az udvarán gondosan zsá­kokba, ládákba rakva több tonnányi üvegcserép. gon­dosan szétválogatva a fehér, a zöld, és a sárga színű. — Miért nem adja el a MF.H-nek? — Éppen ez az! Nem kell nekik Hirdetik mindenfelé, hogy gyűjtsük az üveget, mert nagy kincs, mert hasz­nos, de ha megfogadja va­laki a tanácsot, kinevetik. Azt mondják, koszosán nem veszik át. Hát ez nem pa­zarlás? Úgy is kohóba ké­ről, nem mindegy milyen! S miközben beszél, az ő portáján is megjelennek az újabb, s még újabb riport­alanyok. Mindnyájan a há­zukba hívnak. Van aki di­csekszik. mert a tehéntartás­ból napi 500 forintja is be­jön, mások a dohánytermesz­tést „istenítik", s akadnak, akik az alacsony tsz-nyugdíj- ról panaszkodnak. Vendég- szerető emberek, alig enged­nek el bennünket. Gondok bosszúságok árnyékolják be néha napjaikat, de egvtől- egyig esküsznek rá, nem köl­töznének el innen a világ minden kincséért sem. ★ Lassan véget ér a nap. A főutcán egymást követik az autóbuszok, hazahozzák az ingázókat. A presszóban percről percre változik a kö­zönség. A kiürülő söröskrig- lik az otthoni műszak kez­detét „jelzik". Hazatérnek az. emberek. Az asszonyok tűz­helyre teszik a vacsorának- valót. ki-ki végzi a saiát dolgát. Búcsúzunk mi is. szép álmokat, gazdag hol­napot. Hevesvezekény! Szabó Péter Az asszonyok nem bújnak cl a konyhában , (Fotó: Perl Márton) Zbiskó Péter a gyújtó, s a gyűjtemény A sínek ma már kevésbé fontosak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom