Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-17 / 244. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985, október 17., csütörtök KIÉ LESZ A MESEVAROS?-f" • • * I / • Tündér bácsi varázslata A szomszéd kislány, Korányi Ágika naponta megnézi Hófehérkét és a törpéket (Fotó: Szántó György) Olyan ez a mátrafiiredi családi ház is, mint a többi. Az utcáról nézve csupán egyvalamiben különbözik: az eresz alatt ott lóg egy picinyke táblán a felirat, Gyermekváros. Azonban ez a cím a szokottól eltérően mást fed. Talán pontosabb lett volna — mint később kiderül — Meseváros nevet adni az udvaron lévő kis birodalomnak, amelyet most — ősz lévén — már fóliasátrak fednek. ★ Csupán nézni, gyönyörködni lehet bennük. Nem lehet felülni a vonatokra, netán belépni, valamelyik épület ajtaján, hiszen nagyon kicsik. Mégis amint Var- sics Ferenctöl, a gyermekparadicsom megalkotójától megtudjuk: nyáron naponta több száz óvodás és kisiskolás betér ide. Még az országhatárokon túlról is jönnek. Nemrégiben New Yorkiakat fogadott itt. Eljönnek bámészkodni. ★ Az első sátor alatt egy katedrális látható. A ceglédi templom kicsinyített mása. Egy másik alatt a Futrinka utca kapott helyet. A tenyérnyi épületek egyikén- másikán a felirat: Tündérszálló, Iskola. A kis házak előtt parányi villanymozdonyok zakatolnak az apró síneken. A következő részben található a Kistündérek óvodája, az óriáskerék, s a hatalmas terepasztalok, amelyeken ugyancsak maroknyi vasúti kocsik kanyarognak. Mögöttük egy földgömb, ezt a következő mondat öleli át: Békét a világnak! Néhány lépésre a kacsalábon forgó palota. Hetvenhat éves múltam — mondja Varsics Ferenc. — A Gyöngyösi Városi Tanács főkertészeként mentem nyugdíjba. Tizenegy évvel ezelőtt kezdtem el építeni a Mesevárost. Először a kacsalábon forgó palotát aztán év ről évre újabbakat faragtam ki. A figurákat; tehát a babákat, a törpéket, a manókat is én öntöttem gipszből. Eddig csaknem 200 ezer forintot fordítottam erre. Az itt látható mozdonyok úgynevezett pénzverdéi gyártmányok. Évtizedekkel ezelőtt készítették őket. A gépházból néhány gombnyomással indítom el ezeket. A szökőkutakat, a hangulatviMeseváros katedrálisát is festeni kell lágítást, a csilingelő hangokat és madárcsicsergést is itt kapcsolom be. Valósággal életre kel minden. Nagy gondot jelent számomra a rendszeres karbantartás és a régi vasúti kocsik kicserélése, mert ma már senkinek sincs ilyen mozdonya. Nekem nagy szükségem lenne újakra. Már csak azért is, mert a kicsinyek nagyon szeretnek gyönyörködni ezekben. Hogy megéri-e? Nem a pénzért csinálom. Igaz, egy kisperselyt kiraktam, abban összegyűlik néhány forint. Nekem nincs gyermekem, de úgy érzem, hogy aki ide betér, az mind az enyém. A múltkor szolnokiak jártak itt. Megkérdeztem tőlük, ki maradna itt Tündér bácsival. Mind a negyvenen rám ugrottak. Ott hemperegtünk egy kupacban az udvaron. ★ Minden ősszel, mint most is, szétszedi a „kis múzeumot" a gazdája. A kisházakat letakarja, a figurákat lefesti, felújítja, csakúgy mint a kis gépeket. Jövőre hullámvasutat akar kialakítani, természetesen nem igazit, hanem csak bábúknak valót. — Sajnos, nagyon kicsi az udvar — mondja. — A hullámvasút nagyon szűkösen fér el. Az is fejtörést okoz, hogy most már nagyon nehéz számomra a kalauzolás és a karbantartás, tehát az egész Meseváros üzemeltetése. Segítségem azonban nincs. Tavaly felvettem egy fiatal műszerészt, jó fizetést ígértem neki. Két nap után továbbállt. Azt mondta: nagyon fárasztó ez a munka. Csak annak nem az, aki szívből csinálja. Azóta is magam vagyok. Idős korom miatt most már azon is gondolkoztam, hogy gazdát keresek ennek a kollekciónak. Arra gondoltam, valamelyik városra hagyom. Lehetőleg olyanra, ahol nagy az idegenforgalom. Már érdeklődtek a Fővárosi Vidám Parkból és a Fóti Gyermek- városból is. De még egyikkel sem jutottunk egyezségre. Remélem, hogy valamelyik közelebbi helységgel megegyezésre tudok jutni. Azt hiszem, hogy az a település, amelyik ezt átveszi tőlem, nem jár rosszul anyagilag sem. Természetesen amíg nincs komoly jelentkező, addig üzemeltetem, így ősszel már nem fogadok látogatókat. Ezekben a hónapokban rendbe hozok mindent, s aztán április 4- én újra nyitok. ★ Varsics Ferenc elénk rakja azokat a vendégkönyveket, amelyeket az itt megfordult szülők, valamint a kisdiákok írtak tele elismerő szavaikkal. Csupán egyetlen kritizáló bejegyzést találunk, amely szerint itt minden tömény giccs. De lehet-e az giccses, amely a valós gyermeki igényt eny- nyi bájjal elégít ki? Homa János RÉGI ADÓSSÁGOT TÖRLESZT Bessenyei-életmű kiadás Régi adósságot törleszt a Magyar Tudományos Akadémia: Irodalomtudományi Intézete sajtó alá rendezi, kiadója pedig megjelenteti Bessenyei Györgynek, a magyar felvilágosodás egyik legjelentősebb írójának, az Akadémia megalapítása egyik kezdeményezőjének összes művét. Bessenyei számos alkotása ugyanis még ma is kiadatlan. Csak a múlt század végén kezdték egyes műveinek közzétételét. Később fővárosi és vidéki gimnáziumok diákjai, tudós tanáraik vezetésével jelentették meg egy-egy munkáját. Ma már azonban ezek könyvészeti ritkaságok, szinte elérhetetlenek. Még a szakemberek sem ismerik eléggé Bessenyei teljes nagyságát, a XVIII. század közepétől megindult szellemi újjászületésben betöltött szerepét. Bessenyei György ösz- szes műveinek kritikai sorozata tartalmazza majd az író életében vagy azután megjelentetett, s a még mindig kéziratban levő — köztük a nemrég feltárt — műveket. Az irodalomtörténészek ismertetik Besse- nyei-kutatásaik eredményeit, az író szövegeire vonatkozó újabb információkat, adalékokat, amelyeket az utóbbi években kutattak fel a hazai és külföldi gyűjteményekben. E kiadás teljes képet ad majd Bessenyei munkásságáról. Bizonyítja, hogy nem csupán szépíróként, hanem filozófusként is jelentősét alkotott a XVIII. századi magyar és közép-európai kultúra jellegzetes képviselőjeként. A kritikai kiadás több ciklusban lát napvilágot. Az elsőben történeti, publicisztikai és filozófiai műveit adják közre. Az első kötet már megjelent A holmi címmel. Ez tartalmazza merész hangú irodalom- kritikai, filozófiai, művelődéspolitikai esszéit, tanulmányait. Hamarosan kiadják a következő kötetet Prózai munkák 1802—1804 címmel. Ebben publikálják a Beszéd az országnak tárgyáról című művelődéspolitikai művet, Bessenyei akadémiai programját, amelyet ez ideig csak a korabeli folyóiratokban, szakfolyóiratokban közöltek. Ugyancsak a kötetbe kerültek az állam- elméletét összegző A társaságnak eredete és országlá- sa, valamint a Magyarországnak törvényes állása című művek. Ezekben a társadalom, az államhatalom intézményeivel kapcsolatos problémákat taglalja. Ugyancsak e kötetben olvashatók majd A bihari remete és az Értelemnek keresése című filozófiai művek, amelyeknek egyes tételei a korabeli radikális gondolkodás megnyilatkozásai, megközelítik a filozófiai .materializmust. A sorozat további kötetében jelentetik meg Bessenyei öt színművét, valamint Voltaire A galamb levele című művének Besse- nyei-f ordítását. Az intézet munkatársai jelenleg készítik elő közlésre Bessenyei társadalmi és államelméleti kérdésekkel foglalkozó német nyelvű művét, valamint két német mű magyar nyelvű fordítását. A következő években rendezik sajtó alá történelmi tárgyú esszéit, költeményeit, valamint a Tarimenes utazása című regényét. Röpiratait, valláskritikai írásait szintén kötetbe szerkesztik majd. Az irodalomtörténet-írás gyakorlatától eltérően az író eredeti szövegeihez nem fűznek túl sok kommentárt, a mai olvasó számára ismeretlen kifejezések, fogalmak, nevek megértését a bevezető tanulmány, szövegkritikai jegyzetek, szótár, névmutató segíti elő. (MTI) 4. Kérdezősködött, gyorsan megtalálta az óriási bányavállalat főportáját, ahol égtek a villanyok, sürögtek az emberek. Talán műszakváltás volt, de persze az irodákon már nem volt senki. A portán eddig nem voltak hajlandók megmondani, hogy Janka hol lakik. Hiába erősködött Gábor, hogy ez sürgős, és élet- re-halálra fontos. Mondták, hogy nekik ezt nem szabad megmondani, menjen a rendőrségre, ha hivatalos ember, vagy várjon holnapig, amíg jön valaki az szb-iro- dára. Akkurátus portásember volt a poros kis ablak mögött ülő, a hatalom hangján beszélt a kinti kérővel. Gábor már szinte könyör- gött, mert nem volt most ideje benne a régi sok teremtettének, mígnem jött egy gömböc, kis asszony, s már mikor kint volt a portán, visszaszólt: „Jöjjön bácsi, megmutatom én, hol lakik Janka néni. Fűrészpor- agyú ez a Béla, az is vólt már a kőbölcsőben is.” Gábor hát elindult vele, s jó félóra múlva ott állt egy homályos lépcsőház betonkockájában, egy fényes-kopott barna ajtó előtt. Csöngetett. Olyan tízév-forma kisfiú nyitotta ki. Gábor mondta, kit keres, de akkor már a kisfiú mögött ott állt egy fiatalos arcú, szürke hajú asszony. Dús haja két hatalmas csigában keretezte az arcát, világos szürke szeme érdeklődve nézte az ismerétlen öregembert. „Én vagyok az, miért tetszik keresni, bácsi kérem?” Gábort tán máskor megütötte volna ez a bácsi, most csak azt érzékelte,- hogy ez az ismeretlen nő nagyon „elegáns”... Igen, elegáns, mint az ő gyárának mérnöknői, női fejesei... S valami azt érzékeltette vele, hogy ez a nő nem a Janka. Még csak nem is a megöregedett Janka. Ez nem az a lány, akit ő keres. Mégegy- szer mondta hát Janka nevét. „Én vagyok” — mondta. Eddig valahogy a kisfiút nézte csak, meg a nő ruháját'. Most belenézett a nő szemébe, mely előbb rés- nyire szűkült, majd teljesen kerekre kitágult, és mind a ketten csak azt hallották, hogy a kisfiú azt mondja: „Jaj, ne, nagyi, szorítod a vállamat!” A nő lenézett a kezére, mintha nem is az övé lenne, gépiesen elengedte a kisfiút, intett a kezével, megfordult és bement. A gyerek mondta aztán: „Tessék bejönni, bácsi, anyuék színházban vannak, Marika táncolni, ketten vagyunk a nagyival." Gábor bement a gyerek előtt. Az elegáns szürke nő egy sez- lonszerűségen ült, merev szemmel nézve őt, s mintha könnyű kis reszketés mozgatná a testét, vibrálóan remegett körülötte a levegő. „Mit keres itt, és mit akar?” „Nem is tudom” — felelte Gábor — nehezen találtam ide, egész nap utaztam, hanem talán ha négyszemközt. .„Nem — mondta a nő — nem. Józsika marad. Még mindig álmodom magával, a félelmet álmodom, a börtönt, azt, hogy nem volt életem, vagy fél életem lett, vagy nem is tudom... Mit akar? Azt hittem, már rég nem él. Még jó, hogy ateista vagyok, ha lenne isten, nem tűrhette volna, hogy ilyen sokáig éljen. Megöregedett, de még mindig milyen nagydarab, hatalmas ember. Sose hittem volna, hogy újra látom. Mit akar, minek jött elő?” „Nem is tudom — mondta Gábor zavartan — én Jankát keresem.” „Én vagyok, az a Janka én vagyok. Ez most látszat, ami sikerült, az sikerült, de én örökre ott fagytam abban a budiban, abban a trágyadombban.” A gyerek valami asztalhoz Olt, é.< valami irkába írt, és a kislámpa fényköre glóriát font feje köré, s az a fényköd mindennél erősebb volt Gábornak most. „A magáé?” — kérdezte magázva. Még idejövet is azt hitte, biztos volt benne, mint egyetlen és kizárólagos lehetőségben, hogy a régi módon, úgy fogja tegezni Jankát, ahogy előbb élve, majd a lány börtönbe küldésé után álmában mindig beszélt vele. És most — hallja hangját — a perc kényszere azt kérdezi: „A magáé?” Janka nemet intett a fejével, és szárazon, tárgyilagosan, tizenöt mondatban — pontosan úgy, ahogyan az az utolsó féloldalas önéletrajzában állt — elmondta Gábornak élete alakulását, azóta hogy nem találkoztak egymással. Aztán Gábor mondta el, mi történt velük, dicsérve a lányát, meg-meg- akadozva az utolsó, a tegnapi hírig. Janka egy darabig hallgatott, majd azt mondta: „Gyűlölnöm kellene azt a lányt, az anyát is, de hát olyan régen volt. Azt hiszem, már csak magát meg magamat gyűlölöm. És most mondja, minek jött? De várjon, biztos éhes, egész nap utazott. Egy pohár bort?” „Nem, nem — mondta Gábor — semmit sem kérek.” A nőnek valami eszébejutott. „Nincs ' már vonat, hol fog aludni, van már szállodája?" „Nem, nincs, még az életemben nem voltam szállodában." A nő nézte egy darabig, aztán szárazon azt mondta: „Itt nem aludhat, ha a kishúgomék megjönnek, majd én elkísérem a szállodához. Ismerem a portást, az igazgatót. Pénze van?” „Igen, hogyne” — felelte Gábor, aki annyira másképpen képzelte el, vagy talán sehogy nem is képzelte el ezt az akart-reméli találkozást, hogy nem talált szavára. A nő érzékelte ezt, s ez visszahozta az ő nyugalmát. Zavara egyre csökkent. Aztán amíg meg nem jöttek hozzátartozói' ő kérdezett és Gábor engedelmesen felelgetett. Elsősorban a friss tragédiáról. Hogyan történt? „Minek mentek Bécsbe? Mi lesz most a két picivel? Ki fogja nevelni őket? Ki fogja ellátni őket? Van-e pénzük? Gábor elsorolta: a nyaraló, az öröklakás, az ő háza. Marciéknak is volt takarékbetétkönyvük, neki is van. Nem pénzen múlik, hanem hát ő már öreg, közel a hetvenhét. S itt mondta önkéntelenül: „Janka még fiatal, még csak ötvennyolc.” A nő kijavította: „ötvenhét.” Ekkor csend támadt körülöttük, megbabonázva nézték egymást, majd Janka felsóhajtott. „Értem. Te azért jöttél, hogy menjek vissza, és neveljem a két kicsit.” Gábor bólintott. „Nem gondoltam én ezt végig. Csak valami szörnyű szorongás kerített hatalmába. Mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekekkel? Valami irtózatos belső görcs húzott ide- hiszen senkink nincs. Te vagy az egyetlen ember. . .” Újra hosszú csend volt Talán észrevették, hogy átváltottak tegezésre, és azt emésztették, vagy valami mást szerettek volna feldolgozni. Megint Janka szólalt meg. „De hát ez elképzelhetetlen. Van neked fogalmad, milyen természetesen vagy kegyetlen, önző, semmivel se törődő? Neked szükséged van valamire, és negyven év után kiveszed a sifonérból. Nem baj, ha poros, öreg, még jó lehet.” Gábor bólintott. „Igen, de a gyerekek.. Öik az erősebb törvény, nem a mi kettőnk ügye.” „Neked mondta Janka — de nekem az enyémek." „Ezek már nagyok, és ha fölvállalod a két picit, akkor azok is a tieid lesznek.” Megint hosz- szú csend ülte meg a szobát, amit aztán egy zavart ifjú pár bontott meg. A házigazdák, akik nem értették a helyzetet. Gábor fölállt, lehézett Jankára. Janka is fölállt. „Elviszlek a szállodába.” Gábor köszönt, a fiatalok csodálkozva néztek utána, de a kisfiú, aki nyilván éber füllel fülelt, már sutyorogva magyarázta nekik. Másnap reggel Janka el utazott Gáborral, aztán két hét múlva táviratot küldött, a fiatalokra hagyta a lakást, és elvitte minden holmiját. (Vége)
