Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-29 / 202. szám

■ : ra^iTf^TW 4. NÉPÚJSÁG, 1985. augusztus 29., csütörtök Hatvani Galéria-naptár Holnap: a Sevillai borbély — Patay László gyűjteményes tárlata — Festmények Boldogon és a Cukorgyárban — A pódiumon Tompa László A Hatvani Galéria és Já­tékszín jelentős vállalkozá­sa a II. zenés színházi nyár műsora, a péntek esti nyi­tó előadással kezdődik. A népkerti szabadtéri színpa­don (rossz idő esetén a sport- csarnokban) a szegedi szín­ház operatársulata vendég­szerepei, Rossini: A sevillai borbély című vígoperájával, amelyben a vezető szerepe­ket többek között Gregor József, Vámossy Éva és Eg­ri László alakítja. E nagy si­kerre számító produkció után, szeptember 2-án, hét­főn este, Erkel: Hunyadi László című operájával, a Debreceni Csokonai Színház, 3-án, kedden, Molnár Ferenc zenés vígjátékával, a Delitá. val, a pesti Józsefvárosi Színház lesz a galéria-játék­szín vendége, a befejező elő­adáson pedig Dunajevszkij: Szabad szél című nagyope­rettjét mutatja be a Békés­csabai Jókai Színház. Az elő­adások minden este fél 9 órakor kezdődnek. A galéria kiállítótermeiben szeptember 15-ig változatla­nul a Kossuth-díjas Kohán György emlékkiállítása, il­letve az Egy évtized szerze­ményei című, értékes válo­gatás tekinthető meg. Ezt követően, szeptember 19-én. a kortárs magyar festészet egyik kiemelkedő egyénisé­ge, Patay László Munkácsy- díjas Érdemes művész gyűj­teményes kiállítását nyitja meg dr. Dömötör János mű­történész, a Tornyai Múze­um igazgatója. A mindkét szintet megtöltő anyag 25 év termése, és híven követi a művész munkásságának fej­lődését, stílustörekvéseit. Lesz a galériának két ki­helyezett, üzemi tárlata is. amelyet Húsz művész, húsz alkotás címmel Boldogon, illetve a cukorgyári műve­lődési házban nyitnak meg, szeptember 24-én. Folytatódnak a népszerű pódiumműsorok is, mégpedig a széppróza jegyében. Szeptember 19-én, este fél 7 órai kezdettel, Anyám könnyű álmot igér címmel, Tompa László előadóestjére kerül sor az emeleti kiál­lítóteremben. E program a Marosvásárhelyen élő író. Sütő András művészetébe nyújt betekintést. Mezőgazdaság a képzőművészetben Mezőgazdasági témájú festmények, szobrok, grafikák, ér' mek kiállítása nyílt a Mezőgazdasági Múzeumban. Szurcsik János> Halászbárkák Kubinyi Anna: Búzatábla Szurcsik János: Piac (Hauer Lajos reprodukciói —« KS> D cigányok tanára Kisebb, mint a szokványos lakóházak. Szürkébb, kopot- tabb is azoknál. Falán fe­hér tábla díszeleg, rajta fel­irat: Általános Iskola, Szaj- la. Szűk folyosóról nyílik az egyetlen tanterem. A bejá­Azok a fekete szemek ... rati ajtó mellett glédában áll 23 pár kis cipő. Ma nincs hiányzó. A gyerekek zokni­ban, papucsokban ülnek a padokban. A sarokban bá­dogkanna, benne ivóvíz. Vé­get ér a tanítási óra. Az el­ső, második és harmadik osztályosok a padba süllyesz­tik könyveiket, leadják az iskolaceruzákat és indulnak haza. A hat negyedikes meg­rohanja a katedrát. — Ta­nár bácsi, a jegyért hadd fi­zessek ma én! — kiáltoznak, egymás szavába vágva. Az­tán megkapják a pénzt és sietnek, mert az autóbusz nem vár. Bükkszékre, orosz­órára viszi őket. Ősztől már az ottani iskola lesz máso­dik otthonuk, hiszen felső­sök lesznek. Az ajtóból mindegyik visszaköszön, né- hányuk többször is. Tekin­tetük huncutan villan ránk. A szemük és a hajuk feke­te, bőrük barna. Nem a „felső akarat", nem is a kísérletezőkedv hozta úgy, hogy hét év óta ebben az iskolában csak cigány- gyerekek tanulnak. így ala­kult. A magyar fiatalok át­költöztek egy lakótelepre, más körzetbe kerültek. — Régen zajosabb volt itt az élet. De az összevonások óta elvitték a felső tagoza­tot. Csak én maradtam itt, meg a fekete szemű lurkók. Jó ez így — mondja Eiben Imre tanító. Az egri Líceumban 1940- ban szerezte meg a diplo­máját, de tett egy vargabe­tűt. Martinász lett Miskol­con, s csak tíz év után érez­te újra, hogy gyerekek kö­zött van a helye. Néhány hónapig Sírokban és Párá­don tanított, ötvenhétben ke­rült Szajlára. Azóta Egerben naponta felszáll a hajnali buszra, hogy a nem is olyan rövid zötykölődés után oda érkezzen, ahol valóban vár­nak rá. Biztosan kapott vol­na állást a megyeszékhelyen is, de nem vágyott rá. — Szeretem ezeket a füs­tös arcú kölyköket — mond­ja. — Nagyon vágynak a szeretetre, s ha megkapják, vissza is adják. Persze, nem leányálom velük dolgozni, mert tanulmányi téren ke­vés a sikerélmény. A kö­vetelmények 50—60 százalé­kát képesek csak teljesíteni. Van, akinél azt is nehéz el­érni, hogy hosszú évek után végre megtanuljon írni. Fel­sőben meg is buktatják őket, de többségük így is elvég­zi az általánost. Néha én is buktatok. Butaság csak azért kettest adni, hogy beírhas­suk a bizonyítványba: fel­sőbb osztályba léphet, ön­magunk becsapása lenne. Ilyen „jó tettekért” később (Ura készen (Fotó: Perl Marion) úgyis a gyereknek kellene a „büntetést kifizetni". — Azért, mert cigányok, törvényszerű, hogy rosszul is tanuljanak? — Cigány. Ez a szó nem csak egy fajhoz tartozást jelent. Életformái is. leg­alábbis nálunk így van. A szülők szabadosabb életei élnek, sokan közülük csak alkalmi munkából szereznek némi pénzt. Kökényt, csigát gyűjtenek, s ha keményebb feladatra vállalkoznak, azt is csak rövid ideig csinál­ják. Életükkel akaratlanul is olyan példát nyújtanak, ami ellenkezik az általunk hirde­tettekkel. Gyerekeik „inger- szegény" környezettjen nőnek fel. Hatesztendős korukra még azt sem tudják, mit je­lent az: mellett, alatt, felett Sokan vannak otthon. Re­gen. amikor megengedtem, hogy hazavigyék a füzetei­ket, könyveiket, összetépve hozták vissza. Arra se szá­míthatok, hogy délutánon ként előveszik őket. — Hogyan lehetne ezen változtatni? — Nemcsak segíteni kell őket, hanem megérteni is Akik alkalmasak lennének „felemelésükre", finnyáskod­nak inkább. Hogy milyen lassan lehet csak előre lép ni, azt én tudom a legjob­ban. Generációk során is alig változik valami. Mai diákjaim mindegyikének ta­nítottam a szüleit is. Tudom, milyenek voltak. Legtöbbjük annak idején elhatározta másmilyen felnőtt lesz, mint az anyja, meg az apja roll — de többnyire olyanok let­tek ök is. Ha egyest adok u gyereknek, semmi szégyen- érzetet nem érez, mert hogy rosszul tanul, az otthon bo­csánatos bűn. Pedig a szü­lők nagyon szeretik őket. Sokszor jobban, mint mi. magyarok, a saját csemeté­inket. Csak persze, szeretni is ésszel kell! — Eddig csupa rosszai mondtam róluk — szól el­gondolkodva —, de higgye el, kedvelem őket. Segítek is rajtuk, amiben tudok. Inté­zem a tanácsi ügyeiket, hí­vatlan „védőügyvédként tárgyalásokra járok, kérvé­nyeket írok. kezességet vál­lalok, néha pénzt is adok kölcsön. Eddig még mindig visszakaptam. Velem ők jók. nyíltak és becsületesek. Eiben Imre az ötvenes évek végén tanköteles korú. de iskolába nem járó gye­rekek felkutatásának szen­telte délutánjait. Ma már nincs erre szükség, a hat- esztendősek önként jönnek Talán, ha valaki „őt meg­előzve", az óvodába is „be­terelné" a csöppségeket, ke­vesebb gyereket kellene itt ..gyógypedagógiai határeset­nek' minősíteni. Imre bácsi 25 év után kap­ta meg a Kiváló Munkáén járó első, s mind ez idáig az utolsó kitüntetését. Elé­gedett, de kicsit megfáradt ember. Ma már a nyugdíj­ra gondol. Vajon lesz-e valaki, aki átveszi tőle a stafétát? S ha igen. elmondhatja-e. amit a piciny iskola mai gazdája oly boldogan ismételget: — Oszajlán szeretnek a cigá­nyok. mert szeretem őket Szabó Péter Álarc mögé bújva ANATOLIJ FINYKO: Majd holnap megbeszéljük! tmmm Egyik este. amikor Pe- tyelkin kissé ittasan hazafe­lé ballagott, a téren hirte­len Ivan Sztyepanovicsot pillantotta meg. Igen, Sztye­panovicsot, annak az irodá­nak az igazgatóját, ame­lyikben Petyelkin könyve­lőként dolgozott. A direktor összegörnyedve ült a pádon, a feje majdnem a térdét verdeste, és kegyetlenül hor­kolt. Sapkája a földön he­vert egy üres üveg társasá­gában. — Na, tessék! — kapta fel a fejét Petyelkin. — Minden világos: itt a sapká­ja, a szemüveg^! . . Szóval, így állunk, Ivan Sztyepano- vics? Hát ezt is megértük, drága igazgató elvtárs?...? Ejnye, ejnye! Nekem meg a múlt héten fegyelmit sózott a nyakamba! Hát persze... Nem tagadom, volt bennem egy kis szesz, amikor be­mentem dolgozni. Erre ő, a drága direktor, zsupsz. gyorsan írásbeli figyelmez­tetést nyomott a markomba. — És most. ugye Ivan Sztyepanovics barátocskám. maga is bejött a csőbe, he- hehe? — gondolta némi kár­örömmel Petyelkin, mert még mindig a fegyelmi járt az eszébe. — Én most ün­nepélyesen összehívom az iroda teljes kollektíváját!... Nem, elnézést, a kollektívát ilyenkor lehetetlen össze­trombitálni, lejárt a mun­kaidő ... A kijózanítóba te­lefonálok. Beszólok nekik, hogy a mi drága Ivan Sztye- panovicsunknak egy kis gyógyításra van szüksége, hehehe! Hogy fog ez az em­ber holnap a beosztottak szemébe nézni?... Nem. inkább segítek rajta ... Ne­kem biztosan azt mondja majd: elnézést kér azért a fegyelmiért, majd korrigál­juk, valahogy, nem felejtem el, hogy nehéz perceimben mellém álltái, barátocskám! — Hát akkor tényleg áll­junk mellé, segítsünk! — döntött Petyelkin. — Ezt a sapkát zsebre dugjuk, ne­hogy elvesszen, Ivan Sztye­panovicsot pedig legjobb, ha a hátamra veszem ... Jó ég. ilyen nehéz ember ez a di­rektor? Persze buszra így nem jutunk fel, kénytelen leszek gyalog cipelni hazáig Különben sem érdemes buszra szállni, mert vélet­lenül összetalálkozunk vala­melyik kollégával, s akkor kész a botrány, a pasas mindent kibeszél . Így hát elindulunk gyalog. Hazavi­szem én Ivan Szlyepanovi- csot, még szép, hogy hazavi­szem! A feleségének pedig megsúgom, hogy én hoztam haza, én Petyelkin Igen. igen, Pe-tyel-kiri! Igv mondom, szótagonként, hogy emlékezzen a nevemre! Másnap aztán hívat a direk­tor, próbál mentegetőzni, hogy ne haragudj Petyelkin. az a fegyelmi csak tévedés volt, te az én emberem vagy, szólj csak bátran, ha valami kell, szívesen segí­tek ... ha óhajtod, elinté­zem, hogy Szocsiba is kapj beutalót, különben hu a fő­könyvelő nyugdíjba megy. neked tartom fenn a helyei, érted ? Ilyen gondolatokat forga­tott a fejében Petyelkin. s közben megérkezett ahhoz a házhoz. amelyikben Ivan Sztyepanovics lakott. Petyei- kin egyre nehezedő terhével felbotorkált a lépcsőn, nagy nehezen rátalált a lakásra és becsengetett. Kis idő múl­va nyílt az ajtó, s a küszö­bön álmos, gyűrött arccal ott állt Ivan Sztyepanovics annak az irodának az igaz­gatója, amelyikben Petyel­kin könyvelőként dolgozott. — Jó ég, már megint maga az, Petyelkin? — kérdezte dühösen az igazgató. — Az még hagyján, hogy éjnek idején részegen csavarog össze-vissza, meg hogy valamelyik szesztestvéréi ide-oda cipeli a hátán. Ez a maga dolga. De miért olyan arcátlan, hogy mag hozzám is becsönget? . . . Felháborí­tó! Nemrég kapott fegyelmit italozás miatt, emlékszik Idefigyeljen, Petyelkin! A barátját most elviszi a legközelebbi kijózanítóba, maga pedig szépen hazabal­lag , világos“1 A többit majd holnap megbeszéljük! Fordította Kiss György Mihály /

Next

/
Oldalképek
Tartalom