Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
• • Üzenet... ... van a kél leforrasztott csőben, amely a Fölilhi vatal megrendelésére készült oromdíszekben várja megtalálóit — úgy másfélszáz esztendő múlva Egerben Aminthogy a mi korunknak üzentek az előző tető ékességekben is. a közel 140 éve alkotó mesterek A készítők névsorán — Bóta Lajos bádogosmester és társai: Bagó Pál, Király Gábor. Cseh János. Zavodczki István és Domonkos Sándor, — valamint az adatokon kívül két dolog biztosan nem szerepel az egyenként 68 kilopondnyi horganylemez belsejében: hogy lám. mire képesek 420 munkaóra alatt a ma szakemberei, és hogy még csak nem is babonásak, hiszen a beépülésre július 13-án került sor ... Kohidi Imre képriportja ár megint húzzák valakinek a pokol nótáját! — nyögött fel Kirs bácsi, amikor az éj feszes csendjébe belerobbant a halottszállító tepsi éktelen zörgései hangja. — Ez már a nyolcadik ezen a héten — bólintott rá Mikus Kipattant az ágyból, tömény citromlevet töltött két pohárba, majd a csapnál vízzel vegyítette. — Biztos, maga is megszomjazott öreg! Hát akkor koccintsunk! Kirs bácsi fehér műanyag szálon át mohón szívta magába a folyadékot. Fabóki a tanál úr. a szürcsölésre résnyire nyitotta a bal szemét, aztán komótosan a másik oldalára fordult Szádot, aki alig lehetett több 35-nél. viszont riadtan nézett szét a kórteremben Első éjszakáját töltötte az osztályon. „Angina pectoris” — állt a lázlapján, miként Fa- bókinak is. Szadait mégsem ez nyugtalanította, hanem a tőle jobbra két ággyal fekvő ember. Viaszszínű arca, szűnni nem akaró hörgése. — Újra elfogyott oz infúziója — állapította meg Mikus. — Nem tudom, meddig húzhatja szegény! Négy napja, hogy csapolásra vitték, azóta két szót se szólt. Pedig előtte még jókat beszélgettünk. — Kutya egy rokonai vannak! — toldotta meg Kirs bácsi furcsa orrhangján, amely panaszkodáskor kiváltképp sejtelmesen hallatszott. — Ügy bizony — értett egyet vele Mikus. — Itt fekszik a belosztályon a fia meQ a menye is. De még egyiket se érdekelte, mi van az öreggel. Az unokája volt itt egyszer, de az is csak bekukkantott . . . No, megnézzük ezt a dolgot! Kiballagott az ügyelethez. Szadai vissza- hanyatlott a párnájára. Annyit még látott, hogy Gabi, az éjszakás nővér besuhan frissen vasalt, hófehér köpenyében . . . . . . Felébredve is ugyanőt pillantotta meg. s ez társult azzal az érzésével, egy perce sincs, hogy lehunyta a szemét. A lázmérő a nővérke kezében azonban nyilvánvalóvá tette: kihajnalodott. Mikus ismét rázendített. Egy pillanatra se tudott csöndben maradni, ha ébren volt. — Ez előtt a nővérke előtt le “ kalappal! — harsogta, miközben fel s alá sétált. — Negyedszer van benn éjszaka egymás után! Tegnap is mondta nekem, annyi ideje sincs, hogy az adminisztrációt elvégezze. Szalado- zik hol ide, hol oda. — Mégis ketten haltak meg azon az éjjelen — szólt közbe Kirs bácsi. — Borzasztó, ha az ember nem látja munkája eredményét! — A halálhoz hozzászokhatott — bölcselke- dett Mikus —, itt már az siker, ha néhány nappal tovább éltet, valakit. A társalgásnak a mosdató nővérek vetettek véget. Gyakorlott mozdulatokkal cseréltek ágyneműt az infúziós öreg alatt. Vékony karjaikkal piheként fordítgatták Kirs bácsi mázsa harminc kilós, részleges bénulás után elnehezül] testét. Mikusnak be nem állt a szája. Igaz. nyomban ugrott segíteni, ha szükség volt rá. A lányok jókat mosolyogtak kissé bugyuta bókjain, aztán elsiettek a kövei kezű kórterembe. — Azt mondták, mehetek haza! — újságolta az örömhírt Fabóki, mikor Mikus visszatért az ideggyógyászati vizsgálatról. — Kiadták nekem is az utamat — morogta az örökbeszédű betegtárs —, három nap múlva azonban jelentkeznem kell egy másik osztályon. Hiába mondom, az a bajom, hogy nem működik a pajzsmirigyem és gyenge a szívem. Nem hiszik. Pedig egykét kórházat már megjártam ... — Kezdődik a nagyvizit, nehogy ellófráljanak! — adta ki az utasítást Ágika, a mosolygós barna ápolónő. S már hozta is a vérnyomásmérőt, az EKG-t. öten érkeztek a doktorok, nyakukban az elmaradhatatlan fonendoszkóppal. Percek alatt tisztázták a tennivalókat. Távozásuk után csak Kirs bácsi látszott nyugtalannak Egész nap sóhajtozott, s még éjszakára sem csillapodott. — Azt mondják, ha nem operálnak meg, nemcsak a lábaim, hanem a karjaim is megbénulnak — hajtogatta egyre. — De hát, ha elmegyek innen, mi lesz velem?! Nem megyek én már többé haza! Éjfél körül Mikus megelégelte. — örökre tehetetlen akar maradni? ! — dörrent rá az öregre. — Milyen lesz már az, ha valami kell magának, valakinek folyton ott kell ugrálnia maga körül! Higgye el, azzal az operációval semmit se veszthet, csak nyerhet! — Jöjjön, emeljük magasabbra Kirs bácsi fejtámláját! — fordult Fabókihoz, majd ismét megitatta a félig magatehetetlen embert. Azon az éjszakán bizony nem sokat pihentek a 419-es kórterem lakói. Hajnalra Kirs bácsi ugyan elszunnyadt, ám az infúziós öreg rosszabbra fordult. Gabinak. az éjjeles nő/ vérnek sötét karikák ivelődtek a szemei alatt, mikor megjelent a reggeli lázmérésnél. A praktikusan egyszerűen berendezeti betegszobában az újabb estére már csak Szadai maradt Kirs bácsival, az infúzióra kötött idős emberrel, és a délután hozott új beteggel. Vele volt a legtöbb baj. Kilencven éve ellenére nagy volt a mehetnék.je. A katéter miatt persze, nem mozdulhatott. Lehetetlennek látszott akár egy falatot is belé- erőlteni. anyagcsere-zavarai pedig szinte elviselhetetlenné tették a környezetében tartózkodást. — Minden kórteremben van legalább egykét hasonló súlyos beteg — közölte Szadai- val az osztály folyosóján egy középkorú férfi. aki többször volt már vendége a kórháznak. Bevallottan, önhibájából: — Megér- demlem, hogy megint ide kerültem. Megr mondták, mire kell vigyáznom — csak hát annyira nehezemre esik a lemondás. . . Hamarosan Szadait is kiengedték. Amikor néhány nappal később ellenőrző vizsgálatra tért vissza, sokat gondolkozott, vajon bemenjen-e hozzájuk, meglátogassa-e őkét Kirs bácsit akit persze lehet, hogy azóta elvittek máshová operációra. Az infúziós öreget a sarokban, akit talán utolsó napjaira eldobták maguktól legközvetlenebb társai is. de önkívületben is hadakozik az életért. A kilencvenesztendős férfit, akihez viszont hozzátartozói olyan nagy szeretettel jártak be. Benézzen-e abba a szobába, ahol — ha pár napra is — összekötötte őt a sors a mindig higgadt Fabókival. vagy a folyton szájaié. de hihetetlenül jóindulatú, segítőkész Mí- kussal. Végül elhatározta magát. Benyitott a 419- es kórterembe, amelynek hat ágyáról csupa idegen arc meredt rá — kicsit csodálkozva... Szalay Zoltán c 1 419-es kórterein
