Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-16 / 88. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. április 16., kedd A Békéscsabai Jókai Színház Egerben Humorban pácolt tragédia (Fotó: Köhidi Imre) Éppen húsz esztendeje, 1965-ben mutatták be Amerikában a Plymouth Theatre-ben Neil Simon a Furcsa pár című darabját, majd két évre rá filmet csináltak belőle Jack Lemonnal és Walter Matthauval. Azóta világsiker. A mostani előadás is bizonyítja, hogy ez a komédia nem sokat öregedett, Örkény István fordítása jóvoltából. Pedig a vígjátékok. komédiák igen hamar „megráncosodnak" a Legtöbbjük hamar elpusztul. Csak a jók „az igazak" maradnak meg. Miért is? Mert az igazi komédia nem más, mint tragédia. derűvel megfűszerezve, kisszerű környezetben, kisszerű hősökkel eljátszatva. Ebben a drabbam. a keret a baráti pókerparti. Aki ült már évekig ilyen baráti kártyás együttesben, tanúsíthatja. hogy itt ismeri mindenki a másikat — talán magát is! — kívülről, belülről egyaránt. Itt vannak örök vesztesek. mint Oscar, vannak, akit csak úgy pofon legyintenek, mint itt a könyvelőt, vannak, akik nyomoznak-okadatolnak, mint itt az őrmester. Itt az akar felkelni az előre megbeszélt időben, aki nyer, s az nem akar. aki veszít. így jön létre a „gumi-idő" az éjszakában. Itt csak egyet nem lehet megtenni: azt. hogy valaki nem érkezik meg és nem vesz részt a játékban. Ez Félix. Akiről szép lassan mindent megtudunk. Majd megjön ő is, hogy — kártyás nyelven szólva — „leossza nekünk" önmagát. Itt nem az a tragédia és humor egyben, hogy ez a Félix meg akarja gyilkolni magát, mert a felesége tizenkét évi házasság után kidobta. Óvó aggodalommal menti-körülveszi őt mindenki. De előttünk válik elviselhetetlenné a legjobb barátja számára. Azzal, hogy mindig, mindenütt. mindenben rendet akar tartani. Takarít, főz. süt. asszonyi gesztusokkal konyhalány és házitündér. Oscar befogadja. mert pályatársa, újságíró ő is. de az évtizedes barátság után, háromheti egy- lakásban élés következtében, már azt a széket is gyűlöli, amihez a legjobb barátja, Félix hozzányúlt. Vagy elképzeli, hogy hozzányúlt, vagy tudja, hogy megérintette. A nagyvonalú Oscar és a kétségbeejtően kicsinyes, kisszerű, szolgalelkű, a köznapi semmiségekben szorgalmas és következetes Félix — két külön világ. Ezért vált harccá közöttük mindaz, amit addig magukban is. kifelé is barátság címszó alatt könyveltek el. Ezt a humorban pácolt tragédiát játszatta el két jo színésszel és a Jókai Színház társulatával a rendező. Szikora János. A díszleteket is ő gondolta el. hiszen nagy mozgásteret kívánt biztosítani játékmesteri megoldásaihoz. A sok ajtó jelzi a nyolcszobás lakásméretet és főleg azt. hogy nem az összezártság, nem a kényszerű testközelség adott okot a párharcra. A párbeszédeket sem úgy vezeti le. mintha a szereplők erkölcsi leckéket, netán indulatos, vagy kevésbé hangos erkölcsi jótanácsokat osztogatnának egymásnak, csak azért, hogy a néző is okuljon. Az egymást követő mondatoknak nyomatékot és ritmust szabó hangsúlyt ad azzal, hogy a fontos végszavak a legtöbbször az ajtó közelében hangzanak el és ezzel a távozásból, az ilyen-olyan törésre- vivésből hívná vissza az egyik a másikat. A rendező nem kényszeríti többre-más- ra színészeit, mint amit adottságaik elbírnak. Ezekkel az egyéniségekkel, színészi képességekkel kitűnően bánik. Mindkét színész olyan mozgásteret kap, hogy a játékkal az egész tér megtelik. A színpad atmoszférát sugároz és ettől ezért töretlen az előadás hatása. A játék alapja az Oscart alakító Várday Zoltán. Ha ennek a meghatározásnak a mai játékrendben és színpadi beosztásban még értelme van, ő az a „szalon- színész", az a nagypolgári nagyvonalúságot természetesen hordó-megjelenítő alkat, aki lazán-könnyedén társadalmi akrobatikának veszi a mindennapokat. Ruháit feltűnően élénk színekből állították össze, mert ilyen a jelleme. Félixet Tomanek Gábor játszotta. Annak ellenére, hogy Tomanek Nándor emlékezetes alakításától el kell szabadulnunk, az ő teljesítményének megítélésénél az alkati, a hang- és egyéb rokonság csak az első percekben zavart. Lélektanilag Félix a hálásabb feladat, hiszen többen is rájátszanak, neki nem egyszer szóban és gesztusban csak fel kell tennie a koronát a jelenetre. S bár sok csábítás van ebben a figurában a túlzásra, mértéket tartott, nem került a keltett hatás hatása alá. Farkas András Egy könyvművész halálára Egy Erdélyi János által tervezett könyv A közelmúltban búcsúztatták a könyvszakma művelői és a szép könyvek gyűjtői Erdélyi János Tótfalusi Kis Miklós-díjas tipográfust. a Zrínyi Nyomda volt művészeti igazgatóját, a modern magyar könyvművészet európai rangú mesterét. A magyar könyv- készítés és -művészet forradalmát végrehajtó nagy nemzedék a felejthetetlen emlékű. Kossuth-díjas Lengyel Lajos. Haiman György és Szántó Tibor nevével fémjelzett vezérkarának ' negyedik tagja volt. A könyvművészek, a minőségi könyvek formálói szerényen háttérbe húzódnak. műveik beszélnek helyettük. nevük alig ismert a nagyközönség előtt, pedig ízlésük egész nemzedék vizuális kultúrájára rányomja bélyegét. A könyvek gazdái ők, féltő gonddal őrködnek igényes megvalósításukon a tervezés pillanatától a nyomdai előkészítés összes mozzanatában a megjelenéséig. Nagy részük van abban, hogy könyveink kelendők itthon és külföldön. Az 1913. augusztus 13-án Budapesten született Erdélyi János józsefattilai szegénységből érkezett. A sok- gyermekes család lázasszemű, cingár fiát tizenhárom éves korában a nagy hírű Egyetemi Nyomdába vették fel kifutónak. Falt minden betűt, ami elébe került, s rajzolt, betűket, címlapokat tervezett mindenhova, minden fecni papírra, nappal és éjszaka, a petróleumlámpa pislogó fényénél, amikor a népes család már elaludt Alma teljesült, felvették nyomdászinasnak. Útja ez időtől kezdve a tanulás. a megfeszített akarattal való továbbképzés. 1940-ben egy kisebb, de jónevű nyomdában. Bíró Miklós nyomdájában szedő, majd művezető lett. 1942-től a felszabadulásig a Teréz-városi nyomda művezetője volt. Magasrendú ízléséről a kis nyomdákra jellemző apróbb tipográfiai feladatok, emblémák, cégkártyák, reklámlapok tanúskodnak, melyeknek szűkreszabott határai ugyancsak próbára teszik a tipográfust, ha igényesebb megoldásokra tör. Itt szokta meg a korlátok szabályozó erejét, itt ismerte meg az anyag és a funkció at nem hágható törvényeit. Itt alakult ki gazdag variációs képessége. A különféle nyomdai pályázatokon kitűnt, és könyvterve- zésre is alkalma nyílt. Útja szakmailag felfelé ívelt. .A felszabadulást követően. a nyomdák államosításakor. a Zrínyi Nyomdába került művezetőnek. Nagy tudása és kitűnő szervezőképessége folytán gyorsan emelkedett. 1957-ben főmérnök, 1972 áprilisában vezérigazgató-helyettes. 1976-ban művészeti igazgató lett. Úgyszólván haláláig dolgozott, a Kossuth Kiadó művészeti tanácsadója volt. Jelentékeny szerepe volt a politikai könyvek, brosúrák megjelenési formájának kialakításában. Elévülhetetlen érdemei vannak az új. korszerű nyomdatechnikák meghonosításában, melyeket a Zrínyi Nyomdában vezetett be. Munkásságában hajlamainak megfelelően a főszerepet a csupán tipográfiai eszközökkel megoldott könyvek képviselik, szabadabb kompozíciókra képzőművészeti katalógusaiban nyílt módja, melyben sajátos, modern. sokak által utánzóit stílust alakított ki. Megbízásai főleg a politikai és ismeretterjesztő művek körében mozogtak, munkái közt kevés volt a szépirodalmi jellegű. Könyvtervein és borítóin a tartalomra a színek. a betűk formájának, nagyságának, egymáshoz való viszonyának áttételes eszközökkel megvalósított harmóniájával utalt. Eszköztára kevéssel sokatmondó, nagyon kulturált volt. Már pályakezdése eleién megismerkedett a Bauhaus tipográfiával, és a dogma- tizmus éveinek leszűkült lehetőségei után friss lendülettel fejlesztette tovább. Az új stílustörekvésekre érzékenyen reagált, és saját tapasztalatain átszűrve a rá oly jellemző mértéktartással alkalmazta, hol a betűk rajzában (Galaktika címlapja). hol a formátumban, hol a színelhelyezésben. a belső tipográfiában, vagy a tartalomra utaló grafikai elemekben. Gyakran láthatók címlapjain és kötéstervein a tartalmat jelképező művészileg átalakított szimbólumok. (Munkásmozgalmi, történeti lexikon.) Lényének tiszta szigorúsága, mérték- tartása figyelmet felkeltő tipográfiai remekein hason- líthatatlan eleganciává finomult. mint Pilinszky János Schaar Erzsébet munkásságát bemutató könyvén. a Dózsa katalóguson, vagy a római magyar kápolnát bemutató művén. Az olvasáshoz is kedvet csináló apró miniatűr könyveit. több. mint ötszáz került ki keze alól, laikusok és hozzáértők egyaránt megcsodálták itthon és külföldön. Elkötelezettje volt szakmájának. Alkotóműhelyt teremtett maga körül, melyben a Zrínyi Nyomda vezető kollektívájának jóvoltából — bármely jó gondolat, bárhonnan jött tehetség, egyaránt otthonra lelt. Halála pótolhatatlan vesztesége a magyar könyvkultúrának. Brestyánszky Ilon* KEMAL: Szóló II 2. A hallgatást Nurijev törte meg. Iszára nézett és így szólt: — Lefogytál... Nyilván nehéz a sorod. — Nem rosszabb. mint máskor. — Mégis lefogytál. .. Látszik rajtad. . . Rég nem láttuk egymást. Isza idegesen hallgatta. Nurijev folytatta: — Én őszintán szólva nem gondoltam volna. Azt hittem, hogy hamarosan ismét találkozni fogúnk... És lám, képes voltál rá... E szavakra Isza izgalomba jött, és bátortalan kísérletet tett, hogy más mederbe terelje a beszélgetést: — Harapjon valamit. .. Nurijev szinte a falba bújva megint keresgélni kezdte a szavakat. — Mégis hogy tudtad megtenni? — Igyekeztem. — Pedig azt mondtad, nem tudod. — így jött össze. — Még a vallomásodban is azt írtad: „igyekszem”. Emlékszel, mit rágtam a füledet? De te csak nem és nem „nem ígérhetem". — De hisz véletlenül történi. . . — Igen. mesélted.. . — Egyáltalán nem volt szándékomban De így jött ki a lépés. . . Isza belekapaszkodott az utolsó esélybe, ami — úgv tűnt neki — még megmaradt a számára. Újból elhatározta, hogy — ó, már hányadszor! — megpróbál kimagyarázkodni a rendőr előtt: — Egyszercsak elfeledkeztem magamról, és énekelni kezdtem. Pláne, ha szólt a zene és Muszlint Magamajev énekelt. Hirtelen éreztem, hogy én is vele énekelek. Hangosan. A szomszédok meg kopognak, szitkozódnak. — Hányszor írtak nekem! — Előttük is kínos volt. Akárhogy is igyekeztem. — És mégis képes voltál rá. — Eldugtam a rádiót. A fülemet meg betömtem, ha zene szólt. — Nem haragszol rám? — Ugyan, hová gondol?! — Akkor jó. Egyél, ne kalandozz el... Nurijev hörpintett a teából. s rövid időre ismét hallgatásba merült. — Én se tehettem másként, értsd meg. Váratlanul most ő kezdett magyarázkodni Isza előtt: — Egy l akás bejelentés. Reagálni kell... — Értem... — Hány beismerő vallomást írtál nekem? Hatot? — Hetet. — Igaz. És minden alkalommal újra. . . Már nem is hittem neked. És lám. képes voltál rá. . . — Igyekeztem. — Nem kéne fölvétel izned a zeneakadémiára, mi? — Mi keresnivalóm volna ott?! — Valami amatőr együttest nem próbáltál meg? — Nincs hangom. Azt mondják, a hallásom is gyenge. Ordítok, nem énekelek. — Lehet, hogy nem értenek hozzá? — Nem tudom. — Hm.. . Nurijev csüggedten elhallgatott. Aztán, mintha csak magának mondaná, ismét megszólalt: — Pedig, hogy énekeltél.. . Nem hittem volna, hogy abba tudod hagyni. — Elgondolkodott. — Énekeltél... Tekintetét Iszára emelte. — Mit is szerettél a legjobban ? Ahá, emlékszem, megírták a szomszédok: „Tö-örjétek föl a börtönöm”. .. Igaz? — Igen — felelte Isza zavartan. — Hogy is van tovább? „Adjatok nekem na-apfényt. fekete szemöldökű lányt, fekete söré-ényű lo-ovat". . . Hát még? — Sok volt. .. — Megvan: „Égbolt, égbolt, égbolt, é-égbolt!" Dalra fakadva Nurijev kitárta karját, mint Muszlim Magomajev, és a földhöz vágta a poharat. De a zűrzavaros jelenet nem tartott sokáig. Nurijev ránézett Iszára és elmosolyodott: — Eh. elénekeltem itt veled az időt. Otthon meg vár az asszony. Felállt és a kijárat felé indult. — Maradjon még. .. —Nem. mennem kell. Kinyitotta az ajtót. figyelmesen fürkészte Iszát. odakacsintott neki, és újból rázendített: — Tenger, tenger, tenger, te-enger! Iszát remegés fogta el. — Nem szabad, főtörzs elvtárs! Meghallják a szomszédok. — Na és aztán?! Mégiscsak kell, hogy énekeljen valaki ebben a házban! Nurijev Isza vállára csapott. és indult lefelé a lépcsőn. Hangja betöltötte az egész lépcsőházat: — Felhők, felhők, felhők, felhő-ők! A megriadt lakók kikukkantottak az ajtók mögül, és csodálkozva bámultak körzeti rendőrük után. aki senkivel se törődve teli torokból tovább énekelt: — Emberek, emberek, emberek, e-em-be-erek! Az azerbajdzsán író elbeszélését oroszból fordította Zahemszky László'
