Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-27 / 98. szám

®* IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1985. április 27., szombat

A történelem bábfigurájaként

Cseres Tibor: A Foksónyi-szoros

A Kortárs 1984. évi 6.. 7., 8.. 9. és 10. számában jelent meg öt egymást követő folytatásban Cseres Tibor regénye. A Foksányi-szoros. Ha pontosabb műfaji meghatározással kísérletezünk, akkor azonnal kiderül, hogy nem egyszerű a dolgunk. Mivel az írás cselekményének keretét a XIX. század végének egyik európai feszültsége, az úgynevezett keleti kérdés adja, majd ennek egy „megoldási kísérlete”. az 1877—78-as orosz— török háború, azt is mondhatnánk. hogy történelmi regény. Azonban hamarosan láthatjuk, hogy az európai (kelet-európai) nagypolitika csak ürügy az író számára, tehát műve áltörténelmi regény.

Minősíthetnénk az írást én-regénynek is. Hőse: Do- mahidy Ákos, az Osztrák—Magyar Monarchia belgrádi alkonzula, művelt szeretetreméltó, de valahogy mégis jellegtelen fiatalember. tökéletes hivatalnok. Egyes szám első személyben meséli el, milyenek a politikai' erőviszonyok, a diplomáciai helyzet, számol be kalandjairól, tevékenységéről. Éppen csak a legfontosabbról nem: személyisége

mindvégig ismeretlen marad. Vagyis az író legfeljebb imitálja, hogy én-regényt ír. És hasonlóképpen : mintha

dokumentumregényt olvasnánk, egy memoárt, de tudjuk, fikció az egész, áldokumentumregény, amelytől nem is várunk doku- mentarista hitelességet.

Ezek a formai-műfaji bizonytalanságok lényeges mondanivalót jeleznek (és takarnak). De éppígy vagyunk a cselekménnyel. A főhős mindenféle izgalmas eseményben vesz részt. Hercegovinái felkelők és török megtorló csapatok, heves és romantikus szerelem, diplomáciai csatározások, majd később két önálló és veszélyes vállalkozás: magyar légió szervezése Törökországban és szabadcsapat toborzása Erdélyben, mindkettő a harcoló orosz csapatok ellen. Olvasva az izgalmas beszámolót, egyre erősödik a meggyőződésünk : Domahidy

Ákos nem u'ra cselekedeteinek, aktivitásának semmi értelme, játékszere olyan erőknek, amelyeket képtelen befolyásolni. Nem ő választott. őt választották! Közben pedig azt hiszi, számít valamit az, amit akar és teszi azt hiszi, ott van, ahol a történelmet csinálják, sőt úgy véli, ő is részese ennek. Illúziója tökéletes, talán ezért olyan magabiztos minden lépése. Még azt sem veszi észre. hogy Teodóra, egy belgrádi szépasszony szerelme is kiismerhetetlen erők függvénye. (Igaz, a szerelem gyönyöre azért a főhősé — amíg az ismeretlen erők érdeke úgy kívánja — ezt ne vitassuk el tőle!)

A műfajnak és a cselekménynek vázolt ellentmondásai tehát a regény egyik lényeges mondanivalójának hordozói. Domahidy Ákos én-nélküliségét, személyiségének ürességét mutatja be általa Cseres Tibor. A képlet a következő: a világ- történelmi erők mintegy sorsszerű hatalma az egyik oldalon, az egyén kiszolgáltatottsága, elveszettsége a másikon. A képleten az sem változtat- semmit, hogy a sors által rángatott bábu azt hiszi, önmagától teszi azt, amit tennie kell. És az sem, ha cselekedeteiben buz- góságot. ügyességet, lelkesedést árul el. „A végzet magával viszi a beleegyezőt, a szembeszegülőt elhurcolja" — mondja erre a helyzetre Seneca.

A sorssal szemben Domahidy Ákosnak nincs esélye, bár ez egy pillanatig sem jelenti, hogy egyéni életében örömök és bánatok, sikerek és kudarcok nem lennének. Igaz, ezek a regény folyamatában egyre többet veszítenek realitásukból. Csak egyetlen példa: a valóságos szerelemből előbb sóvárgás lesz, aztán az sem. Domahidy Ákos újabb szerelme mindvégig vágy maradt: „Czikó Anna szenvedő régi képe még ott lebegett képzetem közepén.” Azt sem tudhatja. Anna észrevett-e valamit vágyakozásából. Ahogy az élet a kiszolgáltatottság terepe, úgy lesz a szerelem a fantázia

szüleménye. Az élet és a szerelem párhuzamosan veszíti el realitását. Ámbár e realitás mindkét vesetben * látszólagos volt.

Van a regénynek egy olyan része, amelyik kiegészíti a fenti képletet. Az orosz—török háború idején Erdélyben egy kalandor, immár teljesen irreális vállalkozás kezdődik. Egy szabad- ’ csapat toborzása, ameljynek az lenne a feladata, hogy át- p kelve a Kárpátokon, a Szeret folyó hídját felrobbant- j va, elvágná a Plevinánál harcoló orosz sereg utánpótlá- ! si vonalát és ezáltal a törö- I köket segítené győzelemre f — a nagypolitika érdekei y szerint. A szervezők közül l néhányan átlovagolnak az '■ akció előtt, felderíteni a te- ; repet. Ekkor találkoznak a f klézsei plébánossal, Petrás t Incével. ö mondja ki. mit í hozna népére egy ilyen, vagy ehhez hasonló portya: „mi volnánk minden vesztes avagy győzelmes szenvedéseik bűnbakja". Másrészt viszont éppen Petrás Ince népében, a csángó népben láthatjuk a sors ellenpólusát. Megjelenésük a regényben nem közvetlen, hanem idillikus és felvillanásszerű. Az viszont jelképes, hogy Domahidy Ákos lényegében nem tud kapcsolatot teremteni velük. Velük sem! Kiszolgáltatottságuk azonban olyan erő, amely elég ahhoz, hogy a kalandor vállalkozás értelmi szerzője. Ugrón Gábor ellene szegüljön a sorsnak: meghiúsíthatja a tervet. Ezáltal ő lesz a regény legvonzóbb alakja, bár korábbi hazafiúi lángolása sem volt ellenszenves — de nem Domahidy Ákos szemében, ö ugyanis nem értékel. Logikus folyamányaként személyiség-hiányának.

A XX. század végének olvasója megérti Domahidy Ákos egyéniségét. Együtt érez a csángó néppel. Látja Ugrón Gábor kijózanodását, de kezdődő (folytatódó?) naivitását is.

Mindezért felemás érzésekkel teszi le a regény utolsó folytatását. Mégis várja, hogy a könyvhéten teljes kötetként újra kezébe vegye.

Törőcsik Miklós

OLVASSUK ÚJRA — EGYÜTT!

Makay Margit

Tavaüy nyáron az új felelős szerkesztőinek az az elképzelése támadt, a Hevesi Szemle tét cmtsen kapcsolatot az irodalmi és a sziellemi-művészeti élet jeles képviselőivel. Ügy gondolta, hogy az írókkal, művészekkel interjút készít. Ezzel a lap olvasóihoz közelebb hozza az alkotókat, azokat a személyiségeket. akik az alkotások mögött állnak. És akik természetesen vállalják azt, hogy — ilyen áttételes formában is — alkotó elemeivé váljanak annak a szellemi, iro- dialmá, művészeti folyamatnak, amit a Hevesi Szemle, s mögötte szélesebb olvasói háttérrel a Népújság testesít meg és képvisel a rrfegyémaznaik ezek a képek, amelyek bemutatják, — közelebb hozzák hozzánk a művészeket, írókat.

Makay Margitot említenénk legelőbb, aki kilencvennégy évesen, élő színháztörténetként itt éli közötlünk. 1891-ben született, 1918-ban már részt vesz Jókai regényének. az Aranyembernek

Szakonyi

Károly

retettel és érdeklődéssel. Az eddig megjelent és az ezután közlésre kerülő riportok bizonyítani fogják ezt a tényt.

Az természetes, hogy az újságíró-riporter nem jár egyedül. Magával viszi a fotóst, aki az írott szóhoz „mellékli” az interjú alanyáMűvészportrék a gyöngyösi könyvtárban

Az alkotás és a személyiség-ben.

Az elgondolás*, tett követte. Pécsi István, a lap felelős szerkesztője sok ajtón be- koipogtatott. Éppen a legnagyobbak fogadták nagy szénák arcát is. Sürgölődik-forgolódik az adott -téma, az író. a művész körül, elkészít sok száz felvételt, hogy aztán a legjobbakat a nyom- ca ís sokszorosítsa. Ezekből a riportki rándulásokból szára megfilmesítésében, 1Ô20- tól már a Vígszínházban játszik, aztán a Nemzetiben, majd 1945-től színigazgató, 1962-ben kiváló művész. Közben- tanított a Színművészeti

Sarkad! Imre elbeszélései

1921 nyarán született — és nem élt meg 40 évet! S mégis, nélküle nem lehet a felszabadulás utáni magyar irodalomról beszélni, hiszen nincs olyan műfaj, amelyben maradandót ne alkotott volna. E rövid lét okán sokan emlegetnek torzót, ha arról van szó, amit Sarkadi -ránk hagyott, de az időben előre haladva, távolodva az embertől, úgy tetszik ennek az életműnek, a darabjai egyre inkább összeforrnak, s az egiésznek együtt van állandó erős sugárzása. Ha meg akarja tudni az olvasó, hogy milyen volt az ötvenes évek magyar falujának miliője, ha tudni akarja, hogyan gondolkodott akkor a magyar paraszt, amikor élete legnagyobb történelmi sorsfordulatát élte meg, akkor Sarkadit olvassa. Persze a kort ismernie szükséges és tudnia kell, hogy az íróra is erősen hatott. Tudomásul kell vennie, hogy a sematizmus szükségszerűen -itt is jelen van — nem mint az író saját tulaj-dana, hanem mint a korszellem kötelező rekvizituma. Ezért és ezen túl karszaikjelző Sarkadi Imre minden értelemben.

Rövid élete fordulatokban gazdag. Iide-odaröppenései a látás és a megértés igénye miatt estek. Amíg élt, ezt természetesnek tartottuk.

S nem kerestük, mi húzódik meg a sokszínűség mögött. Amikor meghalt, az ő életműve adta a hatvanas évek legnagyobb, irodalmi vitaile- -hetőséget. Nem a „torzó’ körül folyt a vita-, hanem akörül, hogy a „Móricz-epigon” (aká mellékesen Huxley-t vallatta mesterének első írásaiban) hogyan jutott el a „züllött” művekig. Tudniillik A gyáva, az Oszlopos Simeon, Az elveszett paradicsom szellemiségéig.

Ma. húsz év múlva újraolvasva az életműve* és a perlekedő írásokat, a colog nevetségesnek tűnik. Nem érthetetlennek, hanem inkább értetlermek! Mert ha- valaki folyamatosan követi a novellák rendjét, kiderül, hogy tulajdonképpen nem volt olyan korszaka, amikor kizárólag csak a parasztvilág érdekelte volna. Sőt egyáltalán nem érdekelte más, csak az ember. Természetesen amikor az életforma váltás legjobban a falut rázta- meg, akkor az ott élőket ábrázolta. De saját eszközeivel. Ha tanult is Móricztól, soha nem volt

„Móricz-epigon”, az ő parasztjai — ahogy irodalom- tor ténetirálsunik elemezte mások, mint a korábbiak. (Ami nem minősítés, és nem jelenti azt, hogy drámai szerkesztésben, ábrázolás- módban felülmúlta volna Móriczot.) De a lényeg: amikor sok ilyen témájú elbeszélése jelent meg, akikor is írt más élményan yagból származó novellákat ís. ö volt az első, aki novellává formálta a -kitelepítettek kiszolgáltatottságát. És elsőként villantotta fel a fiatal vidéki pedagógus sorsát. De novellára ösztönözte az ajkkor indult lottó is, mint ahogy a köztünk élő ügyeskedők terjesztette erkölcsi ragályt szintén a legkorábban érte tetten. Mindenre érzékeny író volt, hát hogyne lett volna érzékeny önmagára! Úgynevezett kettőssége abból a történelmi- korszakból fakadt, amelyben élt és amelyben hitt. Elkötelezettje volt az új világnak, mert új, emberibb életet akart teremteni azoknak, -akikhez ő is tartozott. Ezt a hitét haláláig -megőrizte, de közben elszán tan szembe akadt nézni minden olyan hatással, motívummal, amely az értelmes, hazugság nélküli élet útjában állt. Az utolsó évek „individualista”, „anarchista”, „kegyetlen" művei ennek a szembenézés! szán- ’déknak a termékei. Korai halála ennek a befejezésében gátolta meg Így lett legenda ő is a legendateremtő magyar irodalomban, de a tisztuló szándék igaz legendája.

Szalontay Mihály

SARKADI IMRE:

A házasságközvetí

P

ali olyan szelíd, olyan mosolygós kisfiú volt akkorra is, huszonkét éves korára is, mire elvégezte a Műegyetemet, hogy munkahelyén senki se akarta eleinte mérnöknek elfogadni. Inkább érettségizett diáknak nézték.

Egyik vidéki városba helyezték, s egyszerre olyan idegen lett minden. Felnőtt lett. Se szülők, se testvérek, se kollégák, se barátok. Csak a poros város, a hivatal, a feladat, ami csupa apró gyakorlati feladat volt, s második héten sikerült szereznie egy albérleti szobát. A vállalatuknál dolgozó adminisztrátor vette magához. Három szobában laktak. kertes, nagy verendás, szép házban, anyósával, apósával, feleségével, kisgyerekkel, s mindig nyugtalankodtak, hogy majd igénybe veszik a harmadik szobát. Így aztán inkább idevették albérletbe Palit.

Az adminisztrátornak megtetszett az üzemben, hogy olyan csendes, kisfiúsán mosolygós, ez biztosan nem akadékoskodik majd, ha netán úgy gondolják, hogy kell a harmadik szoba.

De ősz volt, a tél közel- gett, és télen úgyse fűtöttek volna három szobát. Ha pedig a mérnök fűt magának, számolgatott Kerekesné, az nekik is hasznos, mert a fal meleg marad, ők is kevesebb tüzelőt fogyasztanak. És fizet is a mérnök villanyhasználattal együtt százhúsz forintot. Többet Kerekesnek nem volt képe kérni, de hangoztatta, hogy csak ideiglenesen adják a szobát, hogy tavaszra nekik is kell majd.

Az első héten Pali otthon töltötte az estéit, olvasgatott és terveket rajzolt magának, később pedig egyre böngészte a város nagy hálózati térképét. Aztán néha át-átment este a házigazdá- ékhoz. mert az ember invitálta.

Nagyon megtetszett neki Kerekesné.

Szőke, vékony, már majdnem túl sovány volt az asz- szony, a soványsága miatt az orra is egy picit hegyes, de a szép vonalú szája tűnt fel úgyis elsőre, nem az orra. Pali először harmincévesnek gondolta, mert a férje lehetett vagy negyven, és mert a kisfiúk hétéves, második osztályba jár. Aztán lealkudta magának előbb huszonnyolcra, aztán huszonhatra. Mit lehessen tudni. Férjhez mehetett tizennyolc éves korában is.

Az öregeket alig látta. Azok is állásban voltak, mind a ketten, mint később megtudta Pali, kereskedők voltak, az államosítás után elhelyezkedett az öregember is, az öregasszony is a KÖZÉRT-ben. A lányuk vezette a háztartást.

Este néha, ha kiment a konyhába, hogy egy teát főzzön magának, össze-összeta- lálkozott az asszonnyal. S az

kedvesen mosolygott rá mindig. Egyszer meg azt mondta:

— Mondja, Palika — megengedi, hogy így mondjam?

— családi tulajdonság ez maguknál? Ez a gyerekes külső?

Pali elpirult., mert sokszor zavarta, hogy csakugyan mindenütt diáknak nézik.

— Családi — nyögte ki.

— Mint egy kis bébi

— mondta az asszony, és megsimogatta az arcát, kihívóan a szemébe nézett, aztán elnevette magát, három pici pofont adott a mérnök arcára, és bement.

— Tyű — gondolta Pali.

Két napig készülődött rá,

hogy megkérdezze az asz- szonyt: hát ő hogy szólítsa most már? Ha őt csak úgy Palikának nevezi. Mert eddig elvtársnőnek hívta, korrektül és barátságosan, ahogy a férjét is Kerekes elvtársnak.

Legközelebb, hogy sor került rá, alig tudta kinyögni. Mintha gombóc lenne a torkában, olyan fulladt hangon kérdezte. Az asszony rávillantotta a szemét.

— Hívhat Klárinak.

S kis idő múlva hozzátette:

Akarja?

S odanyújtotta a kezét. Kezet csaptak, nevettek. Pali boldog pirulással ment visz- sza a szobájába. Milyen ked-