Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. március 23., szombat MINDENNAPI NYELVÜNK Az elnyűtt divatos szavak csapdájában v Nem véletlenül írunk új­ra és újra a divatos szavak gyakori és felesleges hasz­nálatáról. Egy-egy divatszó­nak indokolatlan igénybevé­tele is hozzájárul ahhoz, hogy a szavak elkopnak, je­lentésük felhígul, használati értékük' semlegessé válik, s vagy a „mindenre jó”, vagy ■a „semmitmondó” minősítés­sel jellemezhetők. A költő is arra utal, hogy ezek a való­ban elnyűtt szavak „lassan kiürülnek. sem képeket, sem fogalmakat, sem indu­latokat nem idéznek fel” (Képes Géza: Kagyló). A szóhasználati formákban való elszegényedésünknek is oka és forrása, ha a felesle­gesen gyakran jelentkező di­vatszavak csapdájába esünk: miattuk az árnyaltabb meg­fogalmazást elősegítő rokon értelmű nyelvi formák hát­térbe szorulnak. De beszél­jenek erről példáink! Gyak­ran halljuk és olvassuk eze­ket az üres tartalmatlan töl­telékszavakat: a közlés ele­jére tolakodó hát szót s a mondatokat hirtelen lezáró megminden nyelvi formát. Tipikus divatszó nyelvhasz­nálatunkban az egyébként. önmagában nem hibás szó­alak, de a gyakori vele való élés révén már nem közve­tít tartalmas mondanivalót, s miatta nem juthatnak nyelvi szerephez a különben, másként, általában, máskü­lönben, egyébiránt nyelvi formák. A fontoskodó tu­lajdonképpen már szinte az elcsépelt szavak sorsára ju­tott, s hogy ne járassuk le szerepkörét és hiteiec, ad­junk teret ezeknek a iokon értelmű szóalakoknak s: lé­nyegében, valójában, volta­képpen. eredetileg stb. Az elnyűtt, az értéküket vesztett szavak sorjáznak alábbi példatárunkban is: alapvető, alapvetően, hozzá­állás, döntő, rangos, elvárás, hiányosság, nagyságrend, le­rendez, kulturált, orientált stb. Csapdát állítanak az igé­nyes nyelvhasználatra törek­vőknek ezek a feleslegesen gyakran használt szóalakok: dramatizál, túlliheg, kivált, importkiváltás, rárímel, élet­vitel. Miattuk szürkévé, sab­lonossá válik a közlés., mert nem engednek teret az őket jól helyettesítő, e nyelvi for­máknak: eltúloz, sötéten lát, súlyosnak ítéli meg a hely­zetet; nagyon igyekszik, ipar­kodik. törtet; helyettesít, megtakarít, pótol, csökkent. A rárímel sokszor ezeknek a nyelvi formáknak a helyét bitorolja: egybehangzik, ösz- szecseng, megegyezik. egy­beesik, összevág, összeillik, azonos vele, olyanféle. Az életvitel szinte idegmegter­helést okozó gyakori és fe­lesleges használatát elkerül­hetjük, ha nyelvi szerephez juttatjuk az életmód és az életforma szóalakokat. A nyelvhasználati csapda bénítja meg gyakran toliun­kat akkor, mikor a körülmé­nyeskedés, a köntörfalazas, és az idegen szavak túlzó használatának hibájába esünk. Erre is vannak be­szédes példáink. Gyakran halljuk és olvassuk ezeket a nehézkes és hivataloskodó, szakszerűsködő kifejezése­ket: annak érdekében, attól függően, tekintettel arra, hogy; ezt követően, ezen túl­menői eg stb. A közlésnek megfelelően válogassunk ezekből a nyelvi formákból is: azért, aszerint, mivel, minthogy, ezután. A precíz, gyakran használt idegen szónak nemcsak fo­galmi értéke vált semleges­sé, ha nem enged teret ezek­nek a jó magyar megfelelők­nek sem: pontos, találó, sza­batos, gondos, jól kidolgo­zott. aprólékos stb. Dr. Bakos József Ahol az idős emberek otthonra találtak Elfelejtve a öregek A legyőzhetetlen Vutang — kínai film Másfél óra csihi-puhi Munkatársaitól végleg el­búcsúzik az ember, messzi­re kerülnek a gyerekei, meg­hal, aki egy életen át tár­sa volt, és közelítenek a be­tegségek. öregkor. Gyorsan fárad a test, egy kanna szén bevitele, egy tál leves elké­szítése is nehéz feladat már. Elesettség, egyedüllét... Nincs ellene orvosság? Gyöngyösön, a Deák Fe­renc utca 29" ben csendes az élet. Idős emberek ülnek az asztalok körül. Sakkoznak, kártyáznak, beszélgetnek. A sarokban egy asszony kézi­munkázik. Huszonhármán vannak, átlagéletkoruk 78 év. A vezetőnő és két szociális gondozó vigyázza nyugalmu­kat. Kívülről olyan ez a ház, mint a többi. Se nem nagy, ,se nem kicsi, az egész száz négyzetméter lehet. Régeb­ben egy család lakott ben­ne, aztán az épület a város­ra szállt. Ekkor lebontottak néhány közfalat, kialakítot­ták a hatalmas nappalit, az orvosi rendelőt, a konyhát, a fürdőszobát, a W. C.-t, a verandát, és berendezték azokat. Mindennek anyagi fedezetére nagyrészt azt a pénzt használták fel, melyet a kiváló festőművész, Her­man Lipót özvegye adomá­nyozott a városnak. A be­járatra 1982. januárjában függesztették ki a táblát: öregek napközi otthona. Sok olyan idős ember él a mátraalji városban, aki nem igényel szociális ottho­ni elhelyezést, mert van hol laknia, egészségi állapota is kielégítő, de magányos és rászorul arra, hogy fűtött szobát, meleg ételt adjanak neki. Két napközi áll ren­delkezésükre. Mi az újab­ban, a korszerűbben jártunk. — Tudja, az itt a legfon­tosabb, hogy az ember rá­jöjjön arra: nemcsak neki vannak gondjai — mondja Kőszegi Oszkárné, aki a megnyitás óta itt tölti nap­jait. — Ma már tudom, hogy magányosan, négy fal közé zártan, mindenki túlságosan sokat foglalkozik bajaival, félelmeivel. Eljöttem ide, és feloldódtam. Üjra vidám va­gyok. Orsovai Istvánné: — Én azokra az időkre sem panaszkodhatok, ami­kor még nem volt napközi. Hetenként jöttek hozzám az iskolások. Felhordták a tü­zelőt, bevásároltak, kitaka­rítottak. Egyszer szüleik­hez még egy karácsonyi ebédre is meghívtak. Jaksa Júlianna bólogat, ö is hasonló ellátásban része­sült. — Itt miért jobb, mint otthon, szociális gondozd- son? — Mert ez olyan, mint egy nagy család. — Nem nehéz elviselni még egy ilyen „családi kör­ben" is egymás „bogarait”? — Tudja, itt csak az nem érzi jól magát, aki nem akarja — mondja dr. Gyu­lai Kálmánná. — Persze, hogy alkalmazkodni kell. Az mindenütt fontos. De meg­éri! Akadt, aki eljött, és mindenben csak a hibát ke­reste. Persze, hogy nem fo­gadtuk szívesen. Aztán meg­változott. Nem volt itt soha hangos szó. Néha megsértő­dik valaki, de a harag csak egy napig tart. Az orvosi szobában Cser- na Zoltánné vezetőnővel be­szélgetek. — Tizenhét évig dolgoz­tam ápolónőként — mond­ja. — Szeretem az öreg embereket, ezért pályáztam meg ezt az állást. Az állan­dó készenlétet Méhes Já­nosáé kolléganőmmel osz­tom meg, Patz Józsefné négyórásként segít nekünk. Csupán egy tanfolyam és egy kézikönyv adott útmu­tatást a munkánkhoz. A szeretetre és a megérzésre kell hagyatkoznunk. — Milyen módszereket alakított ki? — El kell felejteni azt a szót: öregek. Van Mari né­ni és van Józsi bácsi, s bár mindketten idős emberek — külön világ mindegyikük. Személyre szólóan kell velük bánni. Persze vannak általá­nos követelmények is. Ilyen a tapintat. Egyikőjüket sem szabad rendre utasítani. Na­gyon érzékenyek. Ebbe a napközibe járnak a szüleim is. Kínosan ügyelek rá, hogy semmi kivételezésben ne le­gyen részük. — Kikkel van a legtöbb baj? — Az elesettekkel. Azok­kal, akik már csak meghalni szeretnének. Sok energiát igényel, amíg visszahozzuk az életkedvüket. A közösség jelenléte, a valahová tarto­zás érzése sokat számít, de talán még ennél is fonto­sabb, hogy hasznos tevé­kenységet végezzenek. Ker­tet gondoznak, kézimunkáz­nak, vagy bábokat készíte­nek — mindegy. Az a lé­nyeg, hogy úgy nézhessenek valamire, hogy lám ezt én csináltam, a mai nap sem telt el hiába. — Ügy tudom, játékos foglalkozásokat is rendez­nek ... — Nem kell itt nagy dol­gokra gondolni. Egy 1000 kérdés 1000 felelet című köny­vünk alapján rendezünk mini-vetélkedőket. De van itt torna is. Az újságok fel­olvasása is része a napnak. Sokuknak gyenge a szeme, azért van erre szükség. A Nők Lapját, a Családi La­pot és a Népújságot szere­tik a legjobban. Ja, és a meséket. Az is érdekes, hogy akik életükben sosem barát­koztak meg a versekkel, öregségükre azok is „össze­melegedtek” velük. — Sokan a napközi egyet­len hibájaként azt említet­ték, hogy vasárnap zárva van... — Ez jellegéből fakad. Vannak, akik még az ünne­peket is itt töltenék. Nekik ez jelenti a családi környe­zetet. Élnek ugyan a gyer­mekeik, gondoskodnak is róluk, mégis itt érzik jól magukat. Ez szomorú, de jó is. Arra vágytunk, hogy itt valóban otthonra találjanak. Szabó Péter Mintha egy sportesemé­nyen ülne az ember, pedig játékfilmre vásárolt jegyet. A küzdőtéren karatézók pü- fölik egymást másfél órán keresztül. Közben folyik a szájukból a vér, jó néhá- nyan a lelkűket is kilehelik egy-egy jól irányzott ütést, vagy rúgást követően. Karatéról beszéltem, de — mivel ez a szó a fegyver­telen kéz művészetét jelenti, — valamelyest pontatlanul határoztam meg a vásznon pergő látványt. Mert hogy időnként kardot is rántanak, az egymással vívó ellenfe­lek, közben pedig akár ka- ratéznak, akár karddal har­colnak, üvöltöznek, ordítoz­nak. Mindezeket a köszöntő, vagy egymást ijesztgető (vagy minek nevezzem?) ál­latias megnyilvánulásokat manapság már kis hazánk­ban is gyakran hallhatjuk, hiszen egyre többen hódol­nak a japán budó testgya- korlat-rendszer jó néhány ágának, így például a ken­dónak, az aikidónak. a ju­donak, vagy a karatedónak. ahol ezek a hangok szinte velejárói a versenyzésnek. A nézők nagy része min­den bizonnyal az általunk ismeretlen kínai filmművé­szettel, netán az ottani em­ber mindennapos gondjai­val szeretett volna megis­merkedni. Helyette kapták ezt a sportot népszerűsítő, vagy talán attól elrettentő „valamit”. Mert hogy alko­tásnak csak jóindulattal ne­vezhető mindez. A szerzők agyafúrt mó­don egy történelmi környe­zetbe ágyazzák a osihi-pu- hit. Narrátor közli: a XIX. század végén japán harcmű­vészek érkeznek Kínába, hogy fitogtassák erejüket, bebizonyítsák fölényüket a helyi Vutang iskola tanít­ványaival szemben. Ezzel is meg akarják törni az el­nyomásban szenvedő nép harci szellemét... Aztán jár­ják a városokat, és ha nem sikerül ügyességük révén győzedelmeskedniük, akkor méreggel, gaztettekkel teszik el az útjukban állót. Ebben segítenek nekik a talpnya- lók is. Minden összecsapásnak elejétől végéig szemtanúi lehetünk. A harmadik után már unottan feszeng szé­kén az ember, de a gumi­labdaként pattogó, a leve­gőben akrobatikus mutat­ványokat produkáló, az el­lenfél pengéje elől villanás­nyi idő alatt kitérő színé­szeket ez mit sem érdekli. ők csak nyüstölik egymást szorgalmasan. A hosszú, már-már úgy tűnik, véget nem érő asszó- kat rövid szünetek szakít­ják meg. Ezekben alig jut idő egy-két rövid párbe­szédre. Néha feltűnik egy egzotikus táj, netán az ázsi­ai építészet valamelyik re­meke, de a rendező nem ad időt arra, hogy megpihen­tessük ezeken a szemünket. Kezdődnek az újabb össze­csapások, míg végül a hős lány vezérelte kis csapat ízzé-porrá nem zúzza iszo­nyú ütések és hangorkánok közepette a betolakodók bordáját és fejét. Hogy A legyőzhetetlen Vu­tang című színes, szinkroni­zált kínai film nem lesz em­lékezetes mű, annak nem­csak az az oka, hogy sok benne a verekedés és kevés a szöveg. Sokkal nagyobb hiányossága, hogy monoton a koreográfiája, ugyanazok a mozdulatok térnek vissza jelenetenként. Ez teszi iga­zán unalmassá a munkát. Ráadásul a szereplők szájá­ba adott, rosszul megírt túl elbeszélő jellegű, a való élet­től idegen, didaktikusán szájbarágó kifejezések sok­szor üresen csengenek. A produkció szimpla — vagy jó, vagy rossz tulajdonságú — embereket ábrázol, nem fordított figyelmet e törté­nelmi periódus hiteles be­mutatására, egy megalázott nép lelkének kitárására. Végül is semmit nem kaptunk abból amit vártunk. Ehhez hasonló filmekkel már jó néhányszor találkoz­hattunk a japánok révén, akik ráadásul jobb érzék­kel tálalták a harcművésze­tet magas színvonalon űző szamurájok históriáját. Per­sze azok nagy része sem do­bogtatta meg igazán a szí­vünket. Homa János Janusz Oselca: A mosó CsöngetteK. Amikor kinyitottam az aj­tót, a küszöbön egy férfi állt aktatáskával a kezében. — A spekuláció elleni harc bizottságától jöttem — mond­ta. Szívélyesen beljebb tessé­keltem. — Mivel szolgálhatok? — kérdeztem tőle. — ön nemrég egy mosó­gépet vásárolt — mortdta a férfi. — Egy automata mo­sógépet. — Valóban — helyesel­tem. — De tulajdonképpen miért érdekes ez? Miről van szó? — Tudja — kezdte a férfi kissé zavartan — mostaná­ban egyesek összevásárolnak bizonyos nehezen megsze­rezhető árukat, és nem azért, mintha nekik lenne szüksé gük rájuk, hanem hogy je­lentős nyereséggel továbbad­ják őket. Tehát tulajdonkép­pen spekulációról van szó. — Mit nem mond ? — cso­dálkoztam. — Mire nem ké­pesek az emberek! — De önnek ugye még megvan a nemrég vásárolt mosógépe? — folytatta a férfi, miközben kutatóan né­zett rám. — Nekem? A nemrég vá­sárolt automata mosógépem? — ismételtem a szavait. — Hát tudja, az az igazság, hogy nem nagyon szeretek mosógéppel mosni. Elég bo­nyolult a kezelése, állítólag gyakran ki is folyik belőle a víz, és elönti a lakást de különben is, minek fárasz- szam magam azzal, hogy gép­pel mossak itthon, amikor a Patyolatba is elvihetem a ruhát, nem igaz? Elvégre megengedhetem magamnak A látogató összehúzta a szemöldökét. — Akkor tulajdonképpen hol is van konkrétan az a mosógép? — Ugyan, ne idegeskedjék- — mondtam nyugodtan. — Adhatok egy pohárka konya­kot? — Nem iszom konyakot. — Én viszont kizárólag azt iszom — jelentettem ki —, mert ha már egyszer telik rá, miért sajnáljam magam­tól, nem igaz? — Inkább térjünk csak vissza a mosógépre — fi­gyelmeztetett a vendég. — Hogyne, természetesen, beszéljünk a mosógépről — egyeztem bele. — A mosó­gépet eladtam. — Szóval mégis eladta — kiáltott fel a férfi diadal­masan. — És nyilvánvalóan nyereséggel, ugye? — A legkevésbé sem — tiltakoztam. — Sőt, ráfizet­tem! — És mit gondol, ki hi­szi ezt el? Szóval mennyit keresett rajta? — Mondom, hogy ráfizet­tem. Ezer zlotyt. — Ezer zlotyt? Hogyhogy? — Hát az úgy történt — magyaráztam —, hogy egy ismerős fiatal házaspár ép­pen mosógépet keresett. Pén­zük viszont nem volt, tehát eladtam nekik a gépet ol­csóbban, mint amennyiért vettem, szóval áron alul. Szívességet tettem nekik. Megengedhetem magamnak. — Csak nem' akarja, hogy ezt elhiggyem magának? — Nagyon szeretném, ha elhinné,, de ha ennyire bi­zalmatlan, nit tehetek? — Hivatalból vagyok bi­zalmatlan., mit tehetek? hogy magas pénzbüntetést fog fizetni. — őszintén sajnálom — tártam szét tanácstalanul a kezemet —, de ha így van, fizetek. Mit tehetnék? Sze­rencsére megengedhetem magamnak. — Jó érzés ilyen tehetős emberrel találkozni — mond­ta a látogató. — Megtudhat­nám, hol dolgozik? — Én? Sehol nem dol­gozom — vallottam be. — Hogy tud megélni, ha nincs havi fizetése? — Hát csak kihúzom egyik hónapról a másikra. Végül is megengedhetem magam­nak. — Nem kétséges, ha egy­szer mosógépekkel kereske­dik. .. — Méghogy én? Hiszen épp most mondtam, hogy ezer zloty ráfizetéssel adtam túl a mosógépen! Több olyan vásárlót is tudok magának hozni, aki ha kell, esküvel igazolják, amit mondok. — Várjon csak. . . — szakí­tott félbe a tisztviselő. — Ha maga valóban nem kere­sett ezen a mosógépen, sőt ráfizetett, és ha ráadásul se­hol nem is dolgozik, akkor tulajdonképpen minek vette ezt a mosógépet? — Mert szükségem volt a mosógép dobozára és csak a dobozra — hangsúlyoztam. — Ugyanis nyaranta ilyen mosógép-dobozokat viszek ki a tengerpartra és kiadom őket víkendházként a turis­táknak. Ugye most már ér­ti, miért nem kell a fogam­hoz vernem a garast? (Ford.: Lvpcsey Júlia) Délutáni pillanatkép (Fotó: Perl Márton)

Next

/
Oldalképek
Tartalom