Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-27 / 48. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. február 27., szerda Vezetőképzésünk kérdőjelei A KÜLTERÜLET SEM MARAD MOSTOHA A belváros és üzletei Dr. Varjú Vilmos tanácselnök, az egri rekonstrukcióról, fejlesztésekről Eger egyik — ha nem a legnagyobb — büszkesége a mű­emlékekben rendkívül gazdag belváros. Nemcsak a megye- székhely lakóinak, hanem az évente itt megforduló mintegy másfél millió bel- és külföldi turistának is élményt jelent az értékeket számba venni, a látnivalókat élvezni. Kinek-kinek őszinte öröm tapasztalni a múltat idéző, őrző épületek hely­reállítását, a kedves házak csinosítását, s modern világunk­ban is bele-bele feledkezni egy kicsit az utcák, terek külö­nös hangulatába. Köszönet és elismerés kíséri a már hosz- szabb ideje tartó, s cseppet sem könnyű munkát, amelynek során nemcsak a lakások, hanem a közelükben levő legkülön­félébb létesítmények, a települést kiszolgáló műhelyek, üzle­tek is megújulnak, megfiatalodnak. (Fotó: Szántó György) — Vajon hogyan sikerül az itt élők, s az idelá­togatók kedvére tenni; korszerűt, modernet te­remteni anélkül, hogy a helység sajátos varázsa nem csökken, sőt egy­re inkább nő? — kér­deztük dr. Varjú Vil­most, Eger város Taná­csának elnökét. — Úgy vélem, feltétlenül rányomja bélyegét az igye­kezetünkre, hogy nem min­dennapi örökséget kell vi­gyáznunk, s 117 esztendővel ezelőtt, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XIII. közgyűlésén éppen Egerben fogalmazták meg hazánkban először a szervezett műem­lékvédelem fontosságát. Ugyanekkor érezzük, tudjuk, hogy amit az elődeink ránk hagytak, több, jóval több a ma emberét gyönyörködtető érdekes díszleteknél. Ez a város ugyan jelentős — a Balaton és Budapest után a legnagyobb — idegenforgal­mi központ, ismert gyógyte- riilet, de elsősorban immár több mint hatvanezer lakos otthona, s a vonzáskörzet megközelítőleg ugyanennyi állampolgárának is munka-, bevásárló- vagy éppenséggel szórakozóhelye. S mindeb­ben pedig — mint általában másutt is — elsősorban a centrumnak van szerepe. Törekvéseinknél így egy­aránt figyelemmel próbá­lunk lenni az említett szem­pontokra, s iparkodunk komplex módon kezelni a településfejlesztést és -szé­pítést, valamint a lakossági ellátást. — Meddig jutottak? — A tulajdonképpen még 1966-ban kezdett, nagyobb ütemű munkákkal, 2,5 mil­liárd forintos költséggel ja­varészt sikerült már újjáépí­teni városközpontunkat, s kibővíteni ennek funkcióit. Jellemző, hogy a rekonstruk­ció előtti 579, komfort nél­küli, illetve komfortos lakás­ból 829 megfelelőbbet tud­tunk kialakítani, miközben — mint ismeretes — meg­tisztultak a tömbbelsők a nem oda való építmények­től. Romantikus udvari át­járók, sétányok, kis parkok, játszóterek, illetve zsűrizett cégtáblákat viselő szolgálta­tó-, kereskedelmi és vendég­látó egységek születtek a he­lyükön. Itt és máshol is ra­gaszkodtunk az eredeti tele­pülési szerkezethez, beépítés­hez. Úgyszólván csak a leg­szükségesebb esetben szanál­tunk, építettünk foghíjra. S minden esetben természete­sen ügyeltünk arra, hogy a2 újabb létesítmények is iga­zodjanak környezetükhöz, az Eger arculatát meghatározó, túlnyomóan XVIII. századi házakhoz. Ugyanekkor tel­jes közmű- és útfelújításra is sor került, míg a legutóbbi időkben jobb burkolatokkal, korhű díszvilágítással örven­deztettük meg a megyeszék­hely szerelmeseit. — Talán a lakásépítések­nél is szembetűnőbb az üzletnegyed alakítása. Hallhatnánk erről rész­letesebben is? — Nos, a jobb sorsra ér­demes raktáraknak, irodák­nak használt helyiségek üz­leti célú igénybevételére programot, a meglevő háló­zat ésszerűbb átrendezésére, valamint az egységes fejlesz­tésre külön tervet készítet­tünk. Megvalósításánál pe­dig a már említett népes vonzáskörzetre, sőt néhány régi berendezés átmentésével a sokakban még élő emlé­kekre is figyelemmel vol­tunk. A feladatok elvégzé­sét országos pályázatok ki­írásával könnyítettük. Így épül biztató ütemben, s ké­szül el már az idei nyárra az új piaccsarnok, s folyta­tódik majd az elkezdett, s megelégedéssel kísért mun­ka a kis Dobó téren, a Do­bó utcában, illetve a vár környékén. Ez utóbbi helye­ken azonban inkább már az idegenforgalmi szerepkörnek megfelelő üzletek születnek, minit amilyennek például éppen mostanában bontakoz­nak a körvonalai a Kossuth és Almagyar utcák sarkán, vagy lesz az Amfora—Rosen­thal stúdió, a különleges ajándékok boltja, az új, most már Egerhez méltó, repre­zentatív borkóstoló, a Hun- garhotels törökös kávézó­panzió együttese, illetve az áfész COOPTOURIST 60 személyes üdülőszövetkezeti szállója, valamivel arrébb. S a köznapi szolgáltatásból többet nyújt majd a „Céh­mesterek utcája” is, hiszen az Unicornis mögötti tömbbel­sőben helyet kapó iparosok cégéreik alatt jobbára érde­kes, ritka szakmákba, mes­terségekbe engednek bepil­lantást a látogatóknak. Mind­ez azonban — sajnos — egy kicsit még távolabb van. Számos vállalkozás ugyanis csak a várfal és az alája búvá pincék megerősítése után kezdődhet. Sokkal el­érhetőbb valóság viszont, hogy — a Zalár utca egyik, nemrég felújított lakóházá­nak földszintjén — heteken belül új ételbár, Lehel-min­tabolt nyílik, a célszerűbb helyiséggazdálkodás folytatá­sával további meglevő, mű­ködő üzletek alakulnak át a vásárlók igényeinek legin­kább megfelelő profilú áru­dákká. A vendéglátóipar nö­veli a teraszok számát, s például napirendre kerül a Széchenyi u. 5. szám alat­ti épület idáig rekonstruk­ciót segítő cserehelyiségei végleges rendeltetésének el­döntése. Ha szükséges, akár újabb országos pályázattal is. már a nyolcvanas évek végére olyan komplex hasz­nosítást szeretnénk itt, a valamikori érseki gazdasági udvarban, amely egészen egyedülálló és sokszínű fel­adatával a legtökéletesebben kiegészíti eddigi törekvése­inket a történelmi belváros­ban. S mert legnagyobb erő­feszítéseink ellenére sincs még ma sem Egerben egy igazán nagy áruház, szóba került, hogy — jobb híján — bizonyos tetőtérbővítéssel belső átrendezéssel, akár 650 négyzetméternyivel is növel­hető a „Centrum” árusító­helye. — Ügy tűnik: a belváros­ban nem lesz különö­sebb gond. Am eközben mi jut Eger más részei­nek, főként peremkerü­leteinek? — Nyilvánvalóan a me­gyeszékhely egyéb területei­re is gondolunk. Kiemelt feladatunknak tekintjük a belvároson túli műemlékek állagmegóvását, helyreállítá­sát is. Tervezzük több más mellett a Rác-templomhoz tartozó, volt parókiaépület képzőművészeti stúdió, illet­ve vendéglátás céljaira tör­ténő felhasználását, nagy hírű fürdőnk mellett egy 300 személyes gyógyszálló megvalósítását s a strand intenzív fejlesztését. A Cse- bokszári-lakótelep északi vé­gén, a Shell-kúttal átellen- ben, tsz-ek közreműködésé­vel kívánunk egy 4—500 négyzetméteres — később esetleg étteremmel, parkoló­val is kiegészíthető — be­vásárlóközpontot létesíteni, a nyugati oldalon pedig, a Kővágó téren, ABC-áruház nyitására gondolunk, szol- gáltatóüzlietekkel, Videoton márkaszervizzel. S korsze­rű kereskedelmi egységek­kel kívánjuk gazdagítani a Hatvani, illetve a Makiári bástyákat is, valamint a fel­németi Pásztor-völgyet. Gon­dunk azonban, sajnos, még a belvárosban is marad. Fé­lő, hogy a költségek növeke­dése, a pénzügyi lehetőségek szűkülése miatt, már folya­matban levő munkáink is nehezebbé válnak, esetleg elakadnak — hiszen például amíg a harmadik ötéves terv időszakában négyzetméteren­ként átlagosan 2442 forint volt a rekonstrukció fajlagos költsége, napjainkban már több mint 16,5 ezer — to­vábbi elképzeléseink valóra váltására pedig jó ideig nem is gondolhatunk. Rajtunk azonban — mondta végül dr. Varjú Vilmos — nem fog múlni. Tanácsi szerveink mindent elkövetnek, hogy a saját és a vállalati pénzesz­közök koncentrálásával foly­tatódjanak a megkezdett tö­rekvések. S ezért bízunk ab­ban is, hogy az országos szervek a jövőben sem von­ják meg tőlünk a támogatá­sukat. Gyóni Gyula Nem is olyan régen még arról szóltak a szakmai pub­likációk. hogy a vezetőkép­zés nem örvend túlságosan nagy népszerűségnek a veze­tők körében. A nyolcvanas évek elején még statisztikai­lag is kimutatható volt, hogy például a legnagyobb hazai nagyvállalatok csúcsvezetői, ha csak tehették, mellőzték — az egyébként részben kö­telező — továbbképzést. Való igaz; a vezetőképzés­sel kapcsolatos első közpon­ti határozatok mereven elő­írták, hogy a vállalati ve­zetőknek ötévenként részt kell venniük a továbbkép­zésben. Ma már nyilván­való. hogy ez a rendelkezés túlságosan is mechanikussá, következésképpen — és gya­níthatóan — ellenszenvessé tette a képzést a vezetők kö­rében. ök ugyanis úgy tart­ják, hogy a vezetési szak­ma elméleti tudnivalóinak ötévenkénti átismétlése me­rőben fölösleges. Viszont nem lenne fölösleges — ám kezdetben hiábavaló vára­kozás volt —, hogy a veze­tőképzők lehetőleg gyorsan reagáljanak a gazdasági kör­nyezet aktuális változásaira; hogy oktatási tematikájuk­ban érvényesítsék a gazda­ságirányítás és a népgazda­ság előtt álló feladatokból adódó konkrét vezetési ten­ni vallókat. Gondoljuk csak meg; a „központi követelmények” ismételgetése, agitatív cél­zattal történő agyonmagya- rázása, a gazdasági szabá­lyozók és az ezekhez iga­zodó rendeletmagyarázatok, s a mindezekhez kapcsolódó irányelvek és „főhatósági” állásfoglalások „értelmezé­se” lényegében nem vezető- képzési feladat. E tudniva­lók elsajátíthatók a hivata­los lapokból, a szaksajtóból és persze a „főhatósági” el­igazítások során. A gyakorló vezetők számár^ inkább az lenne a segítség, ha megta­nítanák őket arra. hogy mi­lyen módszerekkel, milyen technikai fogások alkalma­zásával szolgálhatják leg­jobban a gazdaságpolitikai, illetve a gazdaságirányítási követelmények végrehajtá­sát. Most — illetve az utóbbi években — úgy látszik, hogy szerencsés fordulatot vett a hazai vezetőképzés gyakor­lata. Erre utal például az Országos Vezetőképző Köz­pont, de más vezetőképző is­kolák bőséges tematikájú céltanfolyam-sorozata is. Er­re utal az is, hogy megkezd­ték a vezetői készségeket és képességéket fejlesztő „tré­ningek” rendszeresítését. To­vábbá az is. hogy a vezető- képzéssel foglalkozó hazai intézmények között valami­féle versenyhelyzet van ki­alakulóban. Amelyik intézet jobbat, többet, a gyakorlati életben is használhatóbb is­meretekre koncentráló tan­folyami rendszert kínál, az inkább számíthat a lehetsé­ges hallgatók —, illetve az őket foglalkoztató munkálta­tók — érdeklődésére. Nagy kérdés azonban, hogy a napjainkra fölépített ve­zetőképző-hálózat, s annak irányítása mennyire tekint­hető racionálisnak, s meny­nyire felel meg a hatékony működés feltételeinek? Kez­detben, a Munkaügyi Mi­nisztérium irányításával mű­ködő bázisinitézet (az Orszá­gos Vezetőképző Központ) mellett több mint harminc ágazati intézet foglalkozott a vezetők képzésével. to­vábbképzésével. Hogy az ágazati intézetek manapság is az illetékes tárca irányí­tásával dolgoznak — ez még csak-csak érthető. Hogy a bázisintézmény, a Munka­ügyi Minisztérium megszűnr tével a művelődési tárcához került, ez inkább csak kény­szerintézkedésként fogható fel. Végtére is mi köze le­het a vezetőképzés irányítá­sához és felügyeletéhez egy olyan minisztériumnak, amely messze áll a gazdál­kodás napi gyakorlatától, s még távolabb a gazdálkodá­si — következésképpen az irányítási — gyakorlatot is befolyásoló események, fo­lyamatok és prognózisok elemzésétől? Még tovább gondolkodva : a valamikori harminevala- hány vezetőképző iskola napjainkra alig húszra csök­kent. (Nem számítva az ál­lamigazgatási továbbképző­ket.) S bár a szakmában dolgozók szerint egyre in­kább versenyhelyzetbe kény­szerítik egymást ezek az is­kolák, mégis úgy tűnik, hogy ez a „verseny" inkább csak afféle presztizsverseny; kü­lönösebb anyagi és megélhe­tési kockázat nélkül. Ha esetleg megszűnne a vezetőképzés ágazati irányí­tás alá vont rendszere; ha a jelenlegi majdnem húsz helyett esetleg csak alig fél­tucat —. de csakis önfenn­tartásra ítélt — intézet mű­ködne, akkor talán valóban kialakulhatna a hallgatókért való kíméletlen —. de min­denképpen az oktatási szín­vonal emelését szolgáló — versengés. Végtére is mi szükség van arra, hogy az iparvállalatnál dogozó veze­tő az Ipari Minisztérium Továbbképző Központjában tanuljon; a posta köteléké­be tartozó vezető pedig a Postavezérigazgatóság fel­ügyeletével működő vezető­képzőben? A menedzsment manapság — és a fejlett ipari államokban már hosz- szú ideje — önálló tudo­mányág. Általános érvényű tudnivalóit minden vezető­nek el kellene sajátítania, függetlenül attól, hogy mi­lyen munkahelyen. vagy milyen ágazatban dolgozik. Úgy látszik, hogy a hazai vezetőképzés — és főleg a vezetőképző intézményháló­zat irányítói — még nem ju­tottak el ennek felismerésé­ig. S bár nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hazai vezetőképzés szakmai szín­vonala a kezdetekhez ké­pest — és főleg az utóbbi években — sokkal maga­sabbra emelkedett, mégis elgondolkodtató, hogy a ve­zetők kinevezésiének válto­zatlanul nem feltétele va­lamelyik vezetőképző tan­folyam elvégzése. Mi több: például egy OVK-diploma még ajánlólevelet sem je­lent valamely vezetői állás megpályázásakor. (V.Cs.) Verseny a vásárlókért PRÉMIUM, MINŐSÉGI FELÁR Nyereséges évzárás a baromfikeltetőnél A lakosság minél jobb ki­szolgálása a fontos feladatok közé tartozik Ennek érde­kében a Fogyasztók Heves megyei Tanácsa meghirdette a „Fogyasztók kiváló bolt­ja" elnevezésű munkaver- senyt. A benevezed üzletek­ben február végén helyezik el a tesztlapokat, amelyeken — különböző szempontok fi­gyelembevételével — a la­kosság pontozza az ott vég­zett munkát. A vélemény- nyilvánítás önkéntes, a diszkréció érdekében a ne­vét sem köteles elárulni az értékelő. A tesztlapokat — amedyeket a boltokban elhe­lyezett ládákba kell bedobni — a felettes szervek, a KÖJÁL, a KPVDSZ és más testületek bevonásával elem­zik. Ezután a vásárlók köny­ve észrevételeinek is figye­lembevételével alakítják ki a végső sorrendet. A megyében összesen 38 bolt 497 dolgozója versenyez a vásárlók „kegyeiért”. A tíz városi és a 18 vidéki áfész-bolt mellett a Heves megyei Élelmiszer-kiskeres­kedelmi Vállalat tíz üzlete is részt vesz a munkaver­senyben. A Heves megyei Szövet­kezeti Baromfikeltető Vál­lalat mindenképpen elége­dett lehet az 1984-es évvel. A nyereségük mintegy har­minc százalékkal meghalad­ta az előző esztendő ered­ményét. Ennek köszönhető, hogy például a törzstartó gazdaságaiknak több _mint hárommillió forintot utal­tak ki tojásprémium, illet­ve minőségi felár címén. Amint azt Sárosi István igazgató elmondta, tavaly 19 millió napos állatot kel­tettek ki, s ha ehhez még hozzászámítjuk a víziszár­nyasokat, akkor összesen 21 millió „apróság” látta meg náluk a napvilágot. A ki­emelkedő siker elsősorban a kelési százalék javulásá­val magyarázható. Különö­sen fontos ez, mert egy szá­zalék kelési eredményjavu­lás másfél millió forint tisz­ta nyereséget hoz a „kony­hára". Ennek köszönhető to­vábbá az is, hogy a kon- kurrens cégek elé kerültek, hiszen míg mások 8,50—8,70 forintért adnak egy-egy csi­bét, addig ők 8,20-ért. A jó kelési eredmény „titka” na­gyon egyszerű: nem kellett hozzá más, csak az, hogy a dolgozók nagyobb gonddal, figyelmesebben végezzék a munkájukat. A vállalat vezetésének az a célja, hogy az idén tíz százalékkal magasabb nye­reséget érjenek el, mint az elmúlt évben. Nem lesz könnyű dolguk — hiszen a kereslet egyre csökken —, de ha a minőség színvona­lát tartani fogják, akkor nyugodtak lehetnek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom