Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. február 2., szombat MINDENNAPI NYELVÜNK Istenigazában: istenigazából Aki figyelmesen belehallgat mindennapi életünk nyelvhasználatába, azt tapasztalhatja, hogy gyakran jelentkeznek szóbeli megnyilatkozásainkban olyan állandó szókapcsolatok, szemléletes, színes és ízes szólásszerű nyelvi formák, amelyekben az isten szó is szerephez jut. Gyakran csak véletlen elszólásként, szófordulatként vagy nyelvi közhelyként, de mindig személyes jellegű érzelmi töltéssel vállalnak nyelvi szerepet elsősorban bizalmas beszédhelyzetekben és szöveg- összefüggésekben. Sohasem érezzük ezeket a nyelvi formákat a vallásos gondolatkörbe tartozóknak, s nem biblikus hátteret idéznek fel, hanem művelődéstörténeti és nyelvhasználattörténeti örökségként használjuk fel őket. Indulatosan, megdöbbenve, vagy éppen kérlelve élünk pl. ezekkel a nyelvi formákkal: az isten szerelmére, isten őrizzen, mit tesz isten, isten ments, istenkísértés (vakmerő, kockázatos tett, vállalkozás), istenverte, istenverése (bajt okozó, átkozott), kinőtt az isten markából. istenkedik (könyörög, rimánkodik) stb. Nem idéz biblikus, vallásos képzeteket a címbeli két szóösszetétel, az istenigazában és istenigazából sem. Szóbeli közléseinkben főleg ebben a szövegösszefüggésben jut gyakran nyelvi szerephez: istenigazában (istenigazából) elverték, megszidták. Hogy külön közleményben is szólunk e két szóalakról, annak az a magyarázó oka, hogy újabban újságjaink és folyóirataink hasábjain is feltűnnek, elsősorban ilyen szövegkörnyezetekben: „Ügy istenigazából hagynak bennünket dolgozni” (Népszabadság, 1984. júl. 13.). — „Ügy istenigazából katonásan akartam viselkedni” (Magyar Nemzet, 1984. júl. 21.). — „A pénz úgy istenigazában betört a futball- életbe” (Magyar Ifjúság, 1984. júl. 27.). — „Az életnek azokra a napjaira emlékeztet engem, amikor istenigazából szép és fájó volt az ifjúság” (Élet és Irodalom, 1984. aug. 17.). — „Ügy istenigazából vendégszámba akkor vettek bennünket” (Kortárs, 1984. 5. sz.). — „Ügy istenigazából nem vagyunk képesek meggondolni” (Népújság, 1984. dec. 13.). Az idézett szövegrészietek is arról tanúskodnak, hogy az istenigazában és az istenigazából nyelvi formák valójában fogalmi és használati értéküket tekintve ebbe a rokon értelmű kifejezéssorba illeszkednek bele szervesen: derekasan, nagy mértékben, nagyon hatásosan, a kelleténél erősebben, jobban, alaposabban, különösen nagyon, roppantul, borzasztóan, jelentősen, igazán stb. Az is kitűnhetett felsorakoztatott példáinkból, hogy a két szólásszerű nyelvi forma nemcsak nyomatékosító, fokozó szerepvállalásával teljesítheti nyelvi szerepét, hanem tréfás, ironikus, sőt gunyoros hangulati kifejező értéke is feldúsul. Erről bizonykodnak ezek a nyelvi formák is: a hasa az istene, megfogta az isten lábát, az isten se győzi pénzzel, isten háta megetti hely, istenrágó asszony (zsörtölődő). Ebbe a sorba illik a palócok e nyelvhasználati formája is: istengyalulta tök: szétfövő, szétömlő tök. dr. Bakos József Kolozsvári Grandpierre Emil Emlékek Archeológia H fények és a színek festője Bér Rudolf hatvani kiállításáról Nívós és nem kevésbé rangos kiállítás látható a Hatvani Galériában ezúttal is: Bér Rudolf festőművészé. Negyven év munkájából válogat a tárlat, s e négy évtized hűen tükrözi az alkotó belső világát, forma- és gondolatváltozását, fejlődését. Egyfajta történelmi, művészi folyamat mérhető itt fel. mindig megújulva, ám mégis zárt egységben. E zártságot maga az egyéniség, a festő emberi, alkotói magatartása jelenti, egyben biztosítva a nagy egységet, amely mindenfajta stílustöréstől mentes. Bér Rudolf annak idején a Bernáth-iskola növendékeként indult. Az évek során festői világa a valóságismeretéből táplálkozott. Am nála ebbe a valóságismeretbe éppúgy beletartoznak a művészetek, a zene, az irodalom, a film, mint a természettudomány, a filozófia vagy a logika. Képeiben nagyfokú szuggesztív erő rejlik, ábrázoljon akár sősorban a mediterrán színpompát, a földközi-tengeri világ megfestésének forma- és szenvedélygazdagságát emelik ki. De északi képeiben ugyanúgy emlegetik A teherhordó Szabó Sándor reprodukciói nyugodt csendéletet vagy mozgalmas történést. A művész talán Olaszországban még népszerűbb, mint itthon. Ott készült képeiről ítélve, a méltatok elegyéni erényeként a hideg kék csillogást, a színek metsző tisztaságát. Egy biztos: valamennyi alkotásában feltűnik a tömör, drámai szerkezet. S legyen bár balatoni, Duna menti vagy normandiai táj, a művész saját belső énjét festi meg benne. Öröm és düh, emberi vergődés és megnyugvás tükröződik e képekben. A negyven év alkotásait szemlélve egyértelműen megállapítható: Bér Rudolf figuratív festő. Még akkor is, ha egy-egy virágcsokrában, tájképében a szögletes vonalvezetés érvényesül. Lí- ri alkotásait a laza, expresszív festésmód jellemzi, mégis prózai logikai rend uralkodik rajtuk. Művei művészi értékét az emberi karakterisztikum határozza meg. Portréiban, életképeiben szinte csak jelzi az arcot — s ez inkább az újabb keletű alkotásokra értendő — mégis rendkívül kifejezőek. Sorsokat, érzéseket, szándékokat mond el, néhány ecsetvonással. Érdekes ellentétjáték mutatkozik az önarckép és a Kolozsvári Grandpierre Emil című műveken. Visszatérő témája a kávéház, más-más enteriőrmegjelenítéssel, s többször feltűnik kedvenc figuraként a bohóc. Ez utóbbi minden esetben szomorú bölcsességet, már-már művészi kínt sugall. Merőben más, mint Picasso clown-ja. érzésvilágában mégis rokonítható hozzá. Bér Rudolfot izgatja az ember és a munka kapcsolata — Ember és gép, A teherhordó, Hajógyár —, sajátos, mégis valós értelmezésben. A Szüretelök című kép az élet és a munka örömét sugallja, rajta zöldbe olvad az, őszi napfény. Mestere a részleteknek: a Zuglói virágárus kalapján egy toll erős karaktert ad a figurának. Az Olasz utca barna, sárga, vörös színeivel ragadja meg a szemlélőt, s a néma csendben mintha egy kiáltás hallatszana. A Velence ’84 napsárgáival virít, tobzódnak a fények a víz és a házak kontrasztjában. Mikes Márta BIT-LET Számítógépes Február 17-én: busójárás Az ötlet heti számában ■ismét tizenhat oldalnyi olvasnivalót találnak a számítástechnika iránt érdeklődők. A lap számítástechnika melléklete, a BIT—LET, ezúttal egy Magyarországon gyártott mikrogépet „feszített a kínpadra”. A Vállalat rovatban egyre többhelyen, egyre nagyobb példányszámban előforduló PRIMO-ról olvashatnak. A gép átlag- osztályzata 3,9 lett. Hogy ez jó, vagy sem, eldönthetik maguk a gép használói. Két írás is foglalkozik a BIT—LET-ben az októberi londoni személyi számítógépes show-val. Az egyik cikk részleteket közöl a kiállításon lebonyolított fórumbeszélgetésből, amelyen a résztvevők kérdeznek, s néhány jól ismert angol személyi számítógépes újság — köztük a Personal Cumputer World — szerkesztői válaszoltak. A hazai olvasók számára kellemes meglepetést jelenthet, hogy kiderült, a londoni és a hazai személyi számítógépek ugyanazokról a témákról vitatkoznak. A másik Londannal kapcsolatos írás egy hozzászólás. Kiss Danát, a Novotrade szoftverstúdiójának vezetője show kemény hangon bírálja meg a BIT—LET szerkesztőjét a londoni kiállításról még októberben írott beszámolója miatt. Hogy kinek van igaza, döntse el az olvasó. A lapban megjelenik egyébként az első programajánlat, programozási segédlet e géphez. Szerzője Tiszai Tamás. S hogy teljes legyen a PRIMO-köir. a BIT—LET ismét pályázatot hirdet olvasóinak. s a pályázat nyereménye három hónap múlva egy PRIMO lesz. A megoldandó feladatok a szerkesztők ígérete szerint nem lesznek túl nehezek. Az idén február tizenhetedikén rendezik meg a mohácsi busójárást, a baranyai sokácok híres farsangvasárnapi vigasságát. A délszláv eredetű tavaszváró ünnep időpontját a hagyomány rögzíti: minden esztendőben a húsvét előtti hetedik vasárnapon tartják meg. A régi népszokás köré a mohácsi horvátok sajátos legendát szőttek, amely szerint őseik e furfangos alakoskodással riogatták el a várost megszállva tartó babonás törököket. A télűzés hagyományos kellékei, a torzonborz busóbundák, a félelmetes faragott famaszkok így váltak a népi hiedelemvilágban a hősi tett eszközeivé. A busójárás programját már összeállították a szervezők. Délután három óra táján indul a jelmezesek másfél száz busót számláló csapata. A bunkókkal, buzogányokkal és fülsiketítő kereplőkkel hadonászó maskarások — ifjabb követőik, a jankelék kíséretében — a Kóló-térről vonulnak a Széchenyi térre, s alkonyaikor lángra lobbantják az ott rakott máglyát, amelynek fényénél eljárják a busók fergeteges körtáncát Meglepetéseket is tartogat a nézők számára az idei busójárás. A program a hagyományokhoz híven az idén is a so- kácbállal ér véget. KEMAL: Szóló II/l. — Lafogytál... Nyilván nehéz a sorod. — Nem rosszabb, mint máskor. — Mégis lefogytál... Látszik rajtad ... Rég nem láttuk egymást. Isza idegesen hallgatta. Nurijev folytatta: — Én őszintén szólva nem gondoltam völína. Azt hittem. hogy hamarosan ismét találkozni fogunk... És lám, képes voltál rá ... iE szavakra Isza izgalomba jött, és bátortalan kísérletet tett, hagy más mederbe terelje a beszélgetést: — Harapjon valamit... INumijev szinte a falba bújva megint keresgélni kezdte a szavakat. — Mégis, hogy tudtad megten ni ? — Igyekeztem, — Pedig azt mondtad, nem tudod. — Így jött össze. — Még a vallomásodban is azt írtad’: „igyekszem”. Emlékszel, mit rágtam a füledét? De te csak nem és nem, „nem ígérhetem” ... — De hisz véletlenül történt ... — Igen, mesélted... — Egyáltalán nem volt szándékomban. De így jött ki a lépés ... Isza belekapaszkodott az utolsó esélybe, ami — úgy tűnt neki — még megmaradt a számára. Újból elhatározta, hogy — ó, már hányadszor! — megpróbál ki- magyarázkodni a rendőr előtt: — Egyszer csak elfeledkeztem magamról, és énekelni kezdtem. Pláne, ha szól a zene és Muszlim Ma- gomajev énekelt. Hirtelen éreztem, hagy én is vele énekelek. Hangosan. A szomszédok meg kopognak, szitkozódnak. — Hányszor írtak nekem! — Előttük is kínos volt. Akárhogy is igyekeztem. — És mégis képes voltál rá. — Eldugtam a rádiót. A fülemet meg betömtem, ha zene szólt. — Nem haragszol rám? — Ugyan, hová gondol?! — Akkor jó. Egyél, ne kalandozz el... Nurijev hörpintett a teából. s rövid időre ismét hallgatásba merült. — Én se tehettem másként, értsd meg. — Váratlanul most ő kezdett magyarázkodni Isza előtt: — Egy rakás bejelentés. Reagálni kell... — Értem ... — Hány beismerő vallomást írtál nekem? Hatot? — Hetet. — Igaz. És minden alkalommal újra... Már nem is hittem neked. És lám. képes vol tál rá... — Igyekeztem. — Nem kéne fölvételizned a zeneakadémiára, tni? — Mi keresnivalóm volna ott? — Valami amatőr együttest nem próbáltál meg? — Nincs hangom. Azt mondják, a hallásom is gyenge. Ordítok, nem énekelek. — Lehet, hogy nem értenek hozzá? — Nem tudom ... — Hm ... Nurijev csüggedten elhallgatott. Aztán, mintha csak magának mondaná, ismét megszólalt : — Pedig hogy énekeltél... Nem hittem volna, hogy abba tudod hagyni. — Elgondolkodott. — Énekeltél... Tekintetét Iszára emelte. — Mit is szerettél a legjobban? Ahá, emlékszem, megírták a szomszédok: „Tö- örjétek föl a börtönöm” ... Igaz? — Igen — felelte Isza zavartan. — Hogy is van tovább? „Adjatok nekem na-apfényt. fekete szemöldökű lányt, fekete söré-ényű lo-ovat” ... Hát még? — Sok volt... — Megvan: „Égbolt, égbolt, é-égbolt!” Dalra fakadva Nurijev kitárta karját, mint Muszlim Magamajev, és a földhöz vágta a poharat. De a zűrzavaros jelenet nem tartott sokáig. Nurijev ránézett Iszára és elmosolyodott: — Eh, elénekeltem itt veled az időt. Otthon meg vár az asszony. Felállt és a kijárat felé indult. — Maradjon még... — Nem. mennem kell. Kinyitotta az ajtót, figyelmesen (fürkészte Iszát, odakacsintott neki. és újból rázendített: — Tenger, tenger, tenger, te-enger! Iszát remegés fogta el. — Nem szabad, főtörzs elvtárs! Meghallják a szomszédok. — Na és aztán?! Mégiscsak kell, hogy énekeljen valaki ebben a házban! 'Nurijev Isza vállára csapott, és elindult lefelé a lépcsőn. Hangja 'betöltötte az egész lépcsőházat: — Felhők, felhők, felhők, felhő-ők ! A megriadt lakók kikukkantottak az ajtók mögül, és csodálkozva bámultak körzeti rendőrük után, aki senkivel se törődve teli torokból tovább énekelt: — Emberek, emberek, em- 'berek, e-em-be-erek! (Az azerbajdzsán író elbeszélését oroszból fordította: Zahemszky László)
