Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-20 / 42. szám
IMr. I NÉPŰJSÁG, 1985. február 20., szerda ÓDON HÁZAK, HAJDANVOLT EGRIEK „Fiatal tzicza, vén kandúr... 99 Széchenyi utca 7. A kellemes összhatású épület elgyönyörködtet bennünket Nem véletlen, hiszen a korábban kiváló szakembernek minősített Zwenger József kőművesmester építette ezt az emeletes barokk hajlékot. A megrendelő Kilián István volt, aki 1773. május 22- én vásárolta meg Berényi Sándor kanonoktól, annak kisebb méretű otthonát. A köztiszteletben álló városi szenátor és közgyám módos ember lévén, nem elégedett meg a szerény méretekkel, hanem bővíttette, tetszetősebbé formáltatta. Mindez nem viselhette meg pénztárcáját, ugyanis arról is tudunk, hogy ezen kívül még két csinos háza volt. Eddig a hivatalos információk, a korrekt tények. A fáma azonban izesebb sztorikat is megőrzött. A tekintélyes gazdát mindenki tisztelte, megsüvegel- te, s azon sem csodálkozott senki — igencsak természetesnek tartották —, hogy a legelőkelőbb utcában telepszik meg, nem messze a híres püspökök reprezentatív rezidenciájától. A bajok akkor kezdődtek, amikor megözvegyült. Asz- szonya számos gyermeket hagyott rá. Férfiember létére úgy vélte, hogy nem alkalmas nevelésükre. A fehérnép dolga ez, töprengett magában. No meg egyre nehezebben viselte el a társ- talanságot. Az óhaj akkor öltött testet, amikor meglátta szívé- választottját, aki bizony soksok esztendővel fiatalabb volt nála. Eleinte óckodott a házasságtól, tartott az ismerősök felhorkanásától, a háta mögötti megjegyzésektől, de a még egyszer kopogtató Szerelem, az Ifjúság iránti utolsó vonzalom ereje elsöpört minden akadályt. iääÄ mmm ? Az esküvő után — ahogy illik — jött a nászéjszaka. Az „ifjú pár” — miután eltávoztak a nehezen kászálódó vendégek —, végre egyedül maradt... Aztán... Odalennről duhaj dalolás hallott, éktelen lárma verte fel az éjszaka csendjét Mindketten figyeltek, így aztán tisztán érthették az öregúrra nem éppen hízelgő mondatokat. Felharsant a nóta, méghozzá ilyen 'indíttatású szöveggel: „ ... fiatal czicza, vén kandúr. ..” A teremtés koronája bedü- hödött, rohant a kapu felé, bosszúszomjasan nyitotta, de rögvest be is hajtotta, mert a kórus csúfondárosan rázendített: „... Kecz, kecz, Mit reszkeccz...” Most már lassabban som- polygott felfelé, ráadásul kísérte a megismételt korábbi szólam. Akkor lépett be, amikor választottja arcáról épp lehervadt a szívből jövő mosoly. Megborzongott, rádöbbent, hogy azokban a varázslatos szemekben még az öröm fényei is viliództak. Hát persze, mert lenn az általa kikosarazott fiatal jurista dirigálta a bandát. A városatya legfeljebb azt bizonyíthatta, hogy az öreg kandúr is „dorombol”. Legfeljebb ritkábban... A későbbi tulajdonosokról senki sem őrzött meg pikáns sztorikat. Érdekességként megemlíthetjük azt, hogy ma itt található a TOTÓLOTTÓ iroda. Ez bizonyára nem véletlen, ugyanis a szemben levő Alkotmány utcát a múlt században „Lutri- közként” titulálták, ugyanis itt várta mindig bizakodó, de folyvást csalódó ügyfeleit a Kotrba-féle „lottó-gyűjtődé”. Még mondja valaki, hogy nem emlékszünk elődeinkre, s nem ápoljuk — igaz, hogy csak káros — hagyatékukat. nem hódolunk felesleges szenvedélyeiknek. Pécsi István Lassú, gyors-gyors, lassú, gyors-gyors. Csak cg\f tánc volt...? Nagyanyáink ... anyáink még jól emlékeznek a hajdani tánciskolák hangulatára. A fényes parkettára, a szélesen mosolygó, vidáman „csattogó” tánctanárra, az izzadó tenyerekre, a kipirult arcokra. Sok fiatalt még ma is boldogan elküldene a mama az ilyen helyekre — csak hát, nem mindig tudja, hogy hová. — Sajnos, a társastánc iránti igény az utóbbi időkben nagyon megcsappant — mondja Valkay Emil, a Heves megyei Táncpedagógusok Munkaközösségének elnöke, aki egyben a Gárdonyi Géza gimnázium tanára is. — Persze ez a kijelentés csak viszonylagos, hiszen sok szülő, fiú és lány érdeklődött az iránt, hogy mikor indítunk újabb tanfolyamot. — És mit válaszolt? — Egyelőre semmi biztatót. Igaz ugyan, hogy az ér_j dekeltektől minden támogatást megkapunk, csak éppen termet nem tudtunk még szerezni, ez hát a legfőbb gond. Utoljára 1980-ban szervezhettünk ilyen órákat, s akkor közel százan jöttek el hozzánk az ifjak közül. — ön hogyan ismerkedett meg a tánccal, a zenével? — Már a családban megkaptam az első indíttatást. Édesanyám és a nagybátyám is evvel foglalkoztak, balettmesterek voltak. Jómagam 1949-ben szereztem meg a tánctanári oklevelei. — Hányán űzik még ezt a „mesterséget” szűkebb hazánkban? — Sajnos, egyre kevesebben vagyunk, mostanra már csak négyen maradtunk. Az utánpótlás nevelésével sokáig nem foglalkozott senki, s csak a hetvenes évek végén próbálkozott a Népművelési Intézet azzal, hogy néptáncosokat képezzenek át. — Mi jelenti ezeknek a tánciskoláknak a fő vonzerejét? — Órákig lehetne ezt ecsetelni, de most csak egy-két dolgot említenék. Mindany- nyiunkban él a vágy az esztétikus, szép, harmonikus mozgás elsajátítására. Köz- bevetőleg hadd jegyezzem meg, hogy a környező országok — különösen a Szovjetunió és az NDK — e téren már előttünk járnak. Visszatérve a kérdésre, az sem mellékes, hogy az ifjak az illem alapvető szabályait is megtaunlhatják, s ezek majdan bőven kamatoznak az életük során. — Ez a nevelés természetesen nem terjed ki minden kérdésre... — Ez így van, de legalább a legelemibb normákkal megbarátkozhatnak. Gondolok itt elsősorban a viselkedésre, az ismerkedésre, a bemutatkozásra, kéznyújtásra, köszönésre, felkérésre. Olyan magától értetődő dolgokat is el kellett egyes esetekben magyaráznom, mint például azt, hogy a hölgyeket magunk előtt kell kiengedni az ajtón, vagy hogy két tánc közötti szünetben ne a fiatalemberek terpeszkedjenek a székeken, hanem engedjék leülni a lányokat. Ha az ilyen jellegű műveltség alapelemeit a növendékeinkbe átplántáljuk, ak kor már megérte. — Van-e olyan, hogy valaki képtelen ellesni a tánc fortélyait? — Ilyen nincs. Bárkit meg lehet tanítani, persze, az egyiknek több idő kell hozzá, a másiknak kevesebb. Ügy hogy bizakodó vagyok, mint ahogy abban is bízom, hogy a nosztalgiahullám majd csak érződik nálunk is. Ezért volt rendkívül hasznos a televízió közelmúltban indított sorozata is, s azt hiszem többeket megnyert ennek a kiváló foglalatosságnak. Öröm volt nézni azokat a kedves, ügyes lányokat és fiúkat... Hogy itt, Egerben mikor láthatunk hasonlót? Reméljük, hogy minél hamarabb. Sárhegyi István Új szakok Nyíregyházán Két új — a felsőoktatási intézmények felvételi tájékoztatójában még nem szereplő — idegen nyelvi szakon tanítanak ősztől a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, A német és a francia nyelv oktatását kezdik meg, mindkettőt magyar vagy történelem szakkal párosítva. Az általános iskolai tanári képesítést adó szakokra ösz- szesen huszonnégy hallgatót vesznek fel. Jókai Mór (1825—1904) Február 18-án volt 160 éve, hogy megszületett Jókai, a „nagy mesemondó”. Írói . működésének 40. évfordulóján így ad számot életének döntőbb eseményeiről: „Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon. és futottam futó betyárokkal úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs és Budapest ostrománál bombatűz közepeit, s a feldúlt Komárom romjai közt, s láttam a világot fejemre szakadni Világosnál ; ettem cigánybográcsból és királyasztalok ezüst tálairól, voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket -tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bankelnök, aki százezrekkel ha jlgálózük ; volt a nyakamban kötélhurok és érdemszalag. megdobáltak koszorúval és sárral, hallottam magamat hívatni írók irálynak és Kos- suth-kutyának.. A magyar történelem átélt sorfordulóá fordulópontokat jelentettek az ő életében és írói pályáján is. Kora a nagy várakozások és átalakulások ideje: a széthulló hűbéri Magyarország láthatárán már ott dereng az új ország képe, a polgárosult, szabad, virágzó ország.. . Legjobb műveiben — ahogy Sőtér István írja — hidat épített a maga kara és a reformkor közé. Nosztalgiájának egyik útja a közelmúltba irányult, a másik egy sajátos ideavilág: ebben próbálja terjeszteni mindazt a hitet, rajongást, amelyet kortársaiban már hiába keresett. Örökké a nagy eszmék mámorában ~lt, de ott van igazán otthon, ahol az eseményeknek maga is cselekvő részese vagy legalább szemlélője lehetett. A regénynek és a novellának ő teremtett széles olvasótábort : a világirodalomban is páratlan termékenysége, alkotásaiban az egyszerűség és költői szárnyalás csodálatos egysége, romantikusan eszményített és mégis példamutató hősei, a képzelet káprázatos játéka, az élőbeszéd természetességével ható színes, gazdagon áradó nyelve, a komor képeket is átmelegítő humora adja meg minden korosztály számára ma is meglévő népszerűségének magyarázatát. Nem tartozott a következetes politikusok közé: osztálya, a nemesség nem egyszer visszahúzza, de Petőfi emléke mindvégig odakapcsolja a forradalom emlékéhez és örökségéhez. Március 15-nek egykori, hőse naivul bízott a, Habsburgok meg- magyarosodásában, a haladó nemesség polgárság és a dinasztia érdekazonosságában, s a kiegyezés ellenzője eljutott az aulikusságig. Az egri képviselőjelölt Jókai bukása nem véletlen: a város lakossága írófejedelemnek kijáró tisztelettel és lelkesedéssel fogadtade Becsnek behódoló politikájával nem értett egyet. Ám az író — politikai botlásai ellenére — ott maradt továbbra népe szívében, s a ma olvasója is szívesen veszi kezébe azt a Jókait, aki írói alkotásaiban ébren tudta tartani a dicső múlt legjobb hagyományait, a hősi és boldog cselekvés igényét, a szabadság életadó eszményét, a jövendő- hitét. Születésének éve a reformkor születésének is dátuma. A kor, amelyben majd lehunyja szemét, már az első világháború közelgő moraját hozza el fülébe. Ami jót és szépet a jövőtől és a történelemtől remélt, azt nem egyetlen nemzetnek, s nem egyes kiválasztott osztályoknak óhajtotta, hanem a nemzetek összességének. Kiábrándulva korábbi téves elképzeléseiből, döbbenten tekint a jövőbe, s egyre gyakrabban tör fel belőle a béke vágya, az esztelen háborúk elítélése. Az Int er par- lamentális Unió brüsszeli kongresszusán a sovinizmust és a kardcsörtetést elítélő beszéde nemzetközi visszhangra talál „A jövőszázad regénye” című műve mindig úgy élt tudatunkban, mint a fantasztikus irodalom első magyar képviselője: csak most eszméltünk rá, hogy a mi jelenünk legnyugtalanítóbb problémájára is rátapintott benne, amikor a dúló háborúknál is veszedelmesebbnek és aggasztóbbnak tartja a „fegyverszaporító békességet”. így él közöttünk és bennünk ma is a nagy mesemondó Jókai, aki másfél század távlatából is a valóélet nagy tanulságaira figyelmeztet. Abkarovits Endre Asperjcm György: Jocó bácsi (i/i.) Jocó bácsi meg én voltunk az éjszakai csudabogarak. Mindketten későn tévedtünk haza a munkásszállásra. Utáltuk a sorban egymás mellett álló, sötét, izzadtságtól, portól nehéz szagú pokróccal letakart ágyakat Félhomály és szürke egyhangúság telepedett a tágas helyiségre, ahol a huszonkét ágy sorakozott, és velük szemben a sötét, bizalmatlanul lakatra zárt szekrények. A cementpadlós terem valaha szikvízüzem volt. A bejárat fölött az esőmosta tábla még hirdette: Labanc János szikvízüzeme. Az öreg rolót mindig az utolsóként hazaérkezőnek kellett lehúznia. Mivel többnyire mi ketten voltunk azok, lassan a mi kötelességünkké vált. Én munkaidő után a napot mozikban töltöttem, vagy mászkáltam a városban. Jocó bácsi valamelyik italbolt pultjánál álldogálva várta meg az estét és az éjszaka nyugvásra térítő békéjét. Mindig italosán jött haza, de soha berúgva. Ilyenkor elvonultunk a kis konyhába és nekiláttunk a villanyrezsón főzni. Nyáron lecsót, télen rámtottát, paprikáskrumplit, tarhonyát összeismerkedésünk kezdetén keveset beszéltünk. Én túl fiatal voltam, ő meg túl öreg és megtört ahhoz, hogy közös témára leljünk. Egyébként is nehéz, szótlan ember volt. Néha hosszan rám nézett és hümmögve kijelentette: — Vékony vagy, nagyon vékony. Később még hozzátette: — Vékony, mint a gyufaszál. Lopva én is nézegettem őt. Nagy darab ember volt. Kopasz fejebúbja állandóan izzadt. Kevés, koromfeketén maradt haja a nyakába nőtt, mint egy művésznek. Ritkán mosott tarka ingekben járt. A keze teljesen fekete lett a beleivódott koromtól. A kovácsműhelyben dolgozott. Jó, de megbízhatatlan szakembernek tartották. Ha úgy hozta a sora, két napig sem ment be, máskor meg a következő műszakot is bent csellengte. Megfigyeltem, hogy sose fürdőit a műszak végén. Csak derékra vetkőzve mosdott. Később, amikor ezt egyszer körülményesen megkérdeztem tőle, azt mondta: — Nem való, hogy én levetkőzzem ott előttetek... — Sokáig gondolkodott és még hozzáfűzte: — Nem való, hogy az idősebbek levetkőzzenek előttetek... Valahogy nem fért össze ezzel az erős, hatalmas emberrel ez a különös szemérmesség. De nemcsak a testi, hanem a lelki vetkőzés- ben is szigorú volt. A sok esti együttlét során azonban összeszoktunk és többet megtudtam róla, mint talán valaha bárki is. Egyszer vacsorázás közben megkérdezte: — Mondd csak, férfi vagy már? — Hogy érti? — Nem könnyű neked, mi? Te már megnézed a lányokat, de nekik még nem akad meg rajtad a szemük. Gyereknek látszol. Az is vagy, igaz? — Tizennyolc éves vagyok — mondtam. — Idősödj még, azután ne gondolj semmire és idővel minden megoldódik magától. .. Csak ne nyugtalankodj! Te vidékről jöttél, ugye? — Vidékről. — Még nehezebb! A várost meg kell szokni... Na, idefigyelj, csak, idősödj, aztán ha már nagyon nyugtalannak érzed magad, szólj nekem, majd én intézke- dek... — Szomorúan rám nézett és lassan hozzátette: — Árva vagy te is, mint én. Árva vagy? — kérdezte gyorsan. — Van anyám, meg apám is — mondtam (Folytatjuk)
