Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-09 / 6. szám
4* NÉPÚJSÁG, 1985. január 9., szerda FESZÜLT ÉS DERŰS PILLANATOK Vizsgázók villanófényben Ki legyen a következő? (Fotó: Szabó Sándor) higgadtan ül, mintha most mintáznák róla a nyugalom szobrát. — Miért izguljak? Ha nem készül valaki, persze, hogy kapkod... De ha bízik magában, mert tud, akkor nincs gond. — Ilyenkor miről beszélgetnek azokkal, akik kijönnek? — Megkérdezem, hogy milyen a vizsgáztató hangulata. Ez fontos szempont. Szerencsére azt állítják,, hogy nagyon jókedvű. No. majd kiderül. .. Az intézmény kapujában néhány matrózblűzos leány kacarászik. Az egyikük nem kis büszkeséggel meséli el a puskázását. — A kézelőbe dugtam a „segédtudományt” — így a leány. — Sajnos, zörgött a papír, amikor nagy nehezen „kihalásztam”. Elment vele vagy egy negyedóra, míg végrehajtottam ezt a műveletet. Akkor derült ki, hogy a cetlin nincs rajta, amit keresek. Kénytelen voltam a saját fejemre „támaszkodni”. Négyest kaptam. Jókat derül saját szerencséjén. Teheti... Homa János Elrendezni saját világunkat II népies műdaltól a Parsifalig Molnár András portréja Sajnos csak hármas... Egymás után szívja a cigarettákat. Keze remeg, szája környékén az izmok rán- ganak. ö lesz a következő vizsgázó. Mereven nézi az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola magyar nyelvészet tanszékének hatalmas méretű ajtaját. — Miért szorong ennyire? — Nem nyilatkozom! — utasítja el érdeklődésünket. — Olyan feszült a légkör reggel óta, hogy az elviselhetetlen — magyarázkodik társa helyett Borsos Istvánná első éves magyar—ének szakos levelezős hallgató. — Három embert „kirúgtak”. — Nem készültek? — Nehéz lenne kívülről megítélni, hogy mi lehetett az elégtelen oka. Lehet, hogy nem tanultak. Én sem tudom megfelelően az anyagot. Az ünnepeken otthon is helyt kellett állnom, s azelőtt sem volt sok' időm, hiszen a ceglédi Táncsics Mihály Általános Iskolában tanítok. Aztán esténként a két fiammal is foglalkoznom kell... Nyikorogva tárul ki az ajtó. Szomorúan lép ki egy fiatalasszony. — Nem sikerült? — veszik körül többen is. — Ahogy vesszük... — mondja Huszár Istvánné. — Hármas... Szűcs Mariann: II/2. — Igen. Ez azt jelenti, hogy két énje van annak, aki ilyen betegségben szenved. Es az a legborzasztóbb, hogy ezt ő is tudja, de nem képes ellene tenni. — Az öregasszony tágra- nyílt szemekkel nézett a lányára. — Ezt meg hogy’ érted? — Voltak józan pillanatai. Ezt ismerték maguk itthon. A másik énjéről sose beszéltem, men próbáltam titkolni magam elől is, de maguk elől is. — Hát ez sikerült. — Ha beteg volt, elkez- gét vette magára, s ahogy rek vagy dühöngött, őt tönkre teszik, üldözik, nem becsülik semmire, hogy őt csak becsapják, még én is. Meghasonlott ember lett belőle. Mások tisztességtelen séget vette magára, s ahogy tudta, ostorozta magát. Az első idegösszeomlása után azt hittem, hogy felépül. Teljesen rendbe jön. Gondoltam, s azt hittem, hogy az orvosok tévedtek. De nem. Űj- ra és újra talpra kellett állítanom. De az én erőm is fogyott. Én is kiborultam. Belefáradtam. Elegem lett az örökös üldözési mániáját bál, a féltékenykedéseiből. Könyörögtem neki, hogy váljunk el, gyerek úgy sincs, nem élet ez így. Tiszta pillanataiban bele is egyezett a válásba. Aztán minden maradt a régiben. — Otthagytad volna? — Mii gondol, meddig lehet kibírni ezt a gyötrelmet? Meddig lehet lélekben elviselni a zsarol... — Hát ez csodáUatos — örvendezik egy sorára váró harminc év körüli férfi. — Pedig tanultam — folytatja Huszárné. — Csak nem tudtam koncentrálni. Szarvasról jöttem. Nagyon korán keltem. Ez látszik is rajta, fáradtak, kialvatlanok a szemei. ★ Egy emelettel lentebb nappalisok nyüzsögnek. Jó néhány fiatalembernek sápadt a frissen borotvált arca. Ügy tűnik, hogy átvirrasztották az éjszakát. — A tanárok mindig hangsúlyozzák, hogy ne csak ilyenkor vegyük kezünkbe a könyvet — mondja egy hosz- szú hajú fiú. — De nagyon kevesen hallgatnak rájuk. Aztán egy héttel a vizsgák előtt már nagyon össze kell szedni az erőnket, hogy átvegyük az anyagot. Hajnalig tanultam, most pedig majd elalszom. A neveléstudományi tanszék előtt Molnárné Nagy Éva harmadik évfolyamos történelem—népművelés szakos lapozgatja a pedagógiát. — Érdemes még ilyenkor olvasgatni? Csak összezavarja az ember... — Engem megnyugtat — válaszolja. — Neveléselméletből szigorlatozunk. A többieknek elég jól ment. Egyébként a jegy nem érdekel, viszont egy utóvizsgát nem bírnék elviselni. Elölről kellene kezdenem mindent: Sipos Jolán sikerrel vette az akadályt. Nyugtatgatja a többieket. — Rendesek a tanárok. Nekem például az egyik tétel nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Segítettek.-¥■ A marxizmus—leninizmus tanszék előtt Botka Judit negyedik évfolyamos biológia—testnevelés szakos olyan — Az urad volt — rezzent össze az öregasszony, majd felállt, és újra töltött magának. Kezében a pohárral visszakucorodott a ládára, mint egy ázott veréb. Micsoda világ! Morfondírozott magában. Nem értette a lányát. — Ti képtelenek vagytok alkalmazkodni, fiam. Pedig az alkalmazkodás még nem egyenlő a megalkuvással, a megalázkodással. Gőgösek vagytok, de, nem a másik miatt, hanem magatok kárára. Nektek csak a kényelem a fontos! Skizofrén, mi? Nahát, mit ki nem találtok! — Nem én találtam ki, hanem az orvosok. És a halála. .. — A szíve vitte el. Legalábbis ezt írtad. Juli hisztérikusan felnevetett, majd akadozva mondta: — Azon a reggelen csúnyán összevesztünk. Késsel támadt rám. Azt, mondta, hogy ha elhagyom őt. megöl. Ügy tartotta a kést a kezében, mint egy fogpisz- kálót. Most, hogy visszagondolok rá, igazán nevetséges, de akkor... akkor úgy éreztem, hogy soha többé nem megyek haza. Képzelheti, hogy megrémültem! — Ott merted hagyni az uradat, olyan állapotban? — Erzsiékhez mentem. Vidám társaság volt náluk, marasztaltak, hogy maradjak náluk, ne menjek haza, mert még tényleg megöl. De rossz elöérzetem volt. És nemcsak ezért. Szerettem. Mindezek ellenére én Tibort szerettem. Éjfél körül hazabotorkáltam. .. A gázcsapokat alig tudtam elzárni. Majdnem ott maradtam akkor én is. — Miért írtad azt, hogy a szive? Juli meg se hallotta a kérdést, úgy folytatta keserű monológját. — Aztán telefon a rendőrségnek, a mentőknek. Pillanatok alatt ellepte a lakást mindenféle ember. A rendőrség napokig nyagga- tott. Mindenáron rám akarták kenni Tibor halálát. Egyedül a flepnije volt a bizonyíték, hogy nem én tettem. A csend úgy szakadt közéjük, mint a hirtelen jött nyári zápor. — Nem szabadott volna akkor úgy magára hagynod. — Tudom — fújta ki az orrát Juli. — Ezért mondtam, hogy talán az én hibám, hogy így alakult. Akárhogy, de én öltem meg. Az öregasszony dermed- ten nézett a kemence padkájára, mintha onnan olvashatna ki bármiféle magyarázatot a lánya szavaira. — Én úgy gondoltam, hogy sokkal tisztességesebb kerek-perec megmondani, hogy váljunk el, mint sajnálatból együtt maradni. Ez a kapcsolat már így is, úgyis egyre nyomorultabbá vált, hiszen a sajnálat férkőzött közénk — tűnődött Juli, és várta, hogy szóljon valamit az anyja. Várta, hogy érdes tenyerével megsimogassa, mint máskor, ha bánata volt, hogy esetleg felborzolja a haját, és azt mondja, fel a fejjel, majd lesz valahogy. Nem. Az öregasszony csak ült. szürke szemeivel hunyorított, száját hajszálvékonyra szorította, és nem nézett a lányára. Nagysokára szólalt meg. — Most mit akarsz tőlem? — kérdezte kútból jövő hangon. — Segítsen rajtam! Mondja azt, hogy semmi közöm Tibor halálához! Mondja azt, hogy beteg ember volt! Mondjon valamit! Mondja! — Én? — csodálkozott az öregasszony, és pillantása szomorúan csúszott le a kövezetre. — Nem tudok én segíteni rajtad. Ez nem olyan dolog, mini egy pöndöly, hogy ha koszos majd kimosom, és újra tiszta lesz. Nem tudok én a te lelkiismereteden segíteni. Ha nekem tudtál hazudni, hát hazudj magadnak is. Vagy menj a plébános úrhoz! Juli döbbenten nézett az anyjára. A plébános úrhoz?! Ezt az ő anyja mondja, aki el-éljárogatott a templomba feltámadásra, éjféli misére, meg hálaadásra, csakhogy ne szólják meg a faluban. És akkor most ő mondja neki a plébánost? — Mit akar a plébánossal? — Talán ő feloldozhat. — Három, vagy négy miatyánkkal? Ezt komolyan mondja, anyám?! — Igen — legyintett az öregasszony, majd magának folytatta félhangosan. — Ha már önmagában se tudja az ember elrendezni a világot, ha saját magában nem lel annyi erőre, hogy számot vessen az életével... Vége Amikor a magas, sportos külsejű fiatalember három évvel ezelőtt először énekelte az Erkel Színházban a Lohengrin címszerepét, nevét még alig ismerte a közönség. Megjelenése, és szenvedélyes lírai hangja, amely mögött minden fekvésben gazdag erőtartalék volt érezhető, ideális Wagner hőstenort ígért a magyar operaszínpad számára. Feltűnése az addig énekelt néhány szerep után nem csupán a hazai operai élet már-már állandó tenorínsége miatt volt biztató. Molnár András akkor még mindössze két esztendeje, 1979 óta volt tagja a Magyar Állami Operaháznak. Igaz, 1990-ban megnyerte a trevisói énekversenyt, s ekkor hat alkalommal énekelte az ottani operában Verdi Ernanijának nehéz címszerepét, ennek azonban itthon kevés visszhangja volt. Amikor nem sokkal az emlékezetes Lohengrin-be- mutatkozás után Ferencsik János tanácsára megtanulta, s valamelyest félve, de végtelen biztonsággal és nagyvonalúsággal megjelenítette az operairodalom talán legdifferenciáltabb hőstenor- szerepét, Parsifalt, Molnár Andrásról sokan már mint az európai operaházak jövő nagy Wagner-tenorjáról kezdtek beszélni. Pedig az örökké derűs, csöndes szavú, ma 35 éves fiatalember nem is az énekművészi pályára készült... — Az általános iskola elvégzése után ipari tanuló lettem, tíz évig esztergályosként dolgoztam, közben pedig leérettségiztem — mondja Molnár András. — Föl sem merült a pályaválasztás idején, hogy operaénekes is lehet? — Nem, csak a zenei adottságaimra figyeltek fel néhányon, ötéves korom óta ugyanis hegedülni taníttattak a szüleim.. Piszliczki Tibor, a hegedűtanárom szerette volna, ha kitartok a hegedű mellett, de meglehetősen lusta voltam, nem szerettem gyakorolni, s amikor kamaszkoromban kosárlabdázni kezdtem, ez a szép spQrt minden mástól elvonta a figyelmemet. De nemcsak hegedültem gyerekkoromban, hanem öt éven át énekeltem a rádió gyermek- kórusában és az iskolai énekkarban. Egyébként is szívesen és gyakran énekelgettem A tervek szerint még az idén helyreállítják a margitszigeti Bodor-kutat — a közismert zenélő kutat — amelyet Budapest kedvelt pihenőhelyén 1936 júniusában állíttatott föl a Fővárosi Közimunkák Tanács. A margitszigeti tó mellett álló zenélő kutat — amelynek eredetijét Bodor Péter székely ezermester 1820—22-ben készítette el, és lebontásáig, 1911-ig Marosvásárhelyen állít — leírások alapján Páll a szüleimtől hallott népdalokat és népies műdalokat. Általános iskolai énektanárnőm, Bernhardt Tiborné figyelt fel elsőként a hangomra, s a nyolcadik osztály elvégzése után, amikor már mutálni kezdett a hangom, magához hívatott, és meg- ígértette velem, hogy miután leszereltem a katonaságtól, felkeresem őt. Azt mondta, szeretne néhány év múlva ismét meghallgatni, s meggyőződni arról, hogy megmarad-e a szép hangom. El is mentem hozzá évekkel később, s ez a találkozás egykori tanárnőmmel majd később a barátnőjével, Gábor Artemisszel, gyökeresen megváltoztatta addigi életemet. Eleinte a városmajori templom énekkarába jártam, ahol a rádió kórusának néhány tagja is énekelt. Egyikük azután összehozott Kaposi Margittal, a Zene- akadémia tanárával. Nála kezdtem intenzívebben az énektanulást, s az ő segítségével jelentkeztem 1978-ban próbaéneklésre az Operaházba. így lettem tagja 1979 januárjától a színháznak, s még abban az évben elénekelhettem a Hunyadi László címszerepét. — Hogyan derült ki, hogy adottságai alkalmassá teszik a Wagner-zenedrámák hős- tenor-szerepeinek megformálására? — Wagner zenéjére korábban is felfigyeltem, már akkor, amikor szüleim elvittek időnként egy-egy hangversenyre, ahol néha elhangzott valamelyik Wag- ner-mű részlete. Amikor már Kaposi Margitnál tanultam, tanárnőm egy év után úgy vélekedett, hogy az én igazi területem az ifjú hőstenor szerepkör. Ezt Varga Pál, másik mesterem is megerősítette, akitől szinte mindent megtanultam, ami az operaénekléshez, az énekes-színpadi játékhoz szükséges. . . Azt hiszem, a Wagnerhez fűződő kapcsolatomat már a trevisói élmények is elősegítették. Rendkívüli módon hatott rám ugyanis a bel canto énekesek természetessége. Ügy éreztem, ilyesféle természetesség kell a Wagner-szerepek megszólal tatásához is. Talán ösztönösen ráéreztem a wagne- ri énekbeszéd lényegére. Nem is érzem nehezebbnek Wagnert más szerzőknél, csak nagyobb állóképesség kell hozzá. Ehhez nagy előnyöm, hogy régebben intenzíven sportoltam. És ha néha már egy-egy külföldi Wagner-előadásra is meghívnak énekelni, például a Bay- reuthi Ünnepi Játékokra. ahol az idén nyáron másodszor alakítottam A nürnbergi mesterdalnokokban Vo- gelgesangot, azért Wagner mellett sok más szerepet is szívesen énekelek. Ezek közül talán Taminót szeretem legjobban A varázsfuvolából, de nagy várakozással készülök a jövő évi Fidelio- felújításra is, amelyben Flo- restan jelmezében lépek színpadra. Szomory György Andor és Jankó Gyula rekonstruálta 1935—36-ban. A tizenegy méter magas építmény — amelynek tetejét Neptun-szobor díszíti, valaha hatóránként szórakoztatta zenével a szigetre látogatókat, s a szerkezet pénz bedobására is eljátszotta a melódiát. A második világháború idején megrongálódott zenélő tornyot 1954-ben Pfannl Egon építész tervei alapján állították helyre. MEGÚJUL A BODOR-KÚT Ismét zeneszó a Margitszigeten
