Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-03 / 1. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. január 3., csütörtök f------------------------V alahogy F 1*1/ A KÉPERNYŐ indig lesz!? fid • • • ELŐTT 1— Két részben közvetítette a televízió, december 28—29-én a Panagulisz él című olasz tévédrámát Miieden év végén kíváncsian várjuk a szilveszteri műsorösszeállítást. A nézők milliói azt remélik — tegyük hozzá: joggal —, hogy legalább ekkor hamisítatlan színvonallal ajándékozzák meg őket a szerzők, a szerkesztők és a rendezők. Bizakodásunk — akárcsak máskor — most is hiába volt. Igaz, a nyitány optimizmusra hangolt valamennyiünket, hiszen a hagyományos Szuperbola, ha nem is „dobott fel” minket, de bántó csalódást mégsem okozott. Az író és közreműködő Árkus József azt nyújtotta, amit tőle megszoktunk. Krőzusi bőkezűséggel ugyan nem „vádolhatnánk”, de ötleteivel mégsem fukarkodott. Bizonyára közkívánatra vetítették a Minden lében két kanál című angol, bűnügyi tévéfilmet, közmegelégedésre azonban aligha, mert ez a produkció annyira sablonos, olyan vérszegény volt, hogy a legelnézőbb készüléktulajdonos is bosszankodott. Szerencsére ünnepeltünk, s búfelejtőnek — kivéve az absztinenseket — ott volt a pohár, s annyiféle zsongító nedű. Hosszú szünet után ismét bemutatkozott Hofi Géza, jelezve, hogy amit csinál, továbbra is egyéni han- goltságú, csak rá- jellemző. Valamiféle csemegével nem lepett meg bennünket, de legalább arra figyelmeztetett mindannyiónkat, hogy érdemes hallgatni rá. A mércét mindenesetre felállította, épp ezért a Telepódium alkotógárdája részéről vakmerő vállalkozás volt utána porondra lépni. Annál is inkább, mert az elmúlt esztendő során szinte nyomatékolták azt, hogy kifáradtak. Túl sokszor hirdettek „premiert”, s majd mindig rosszul gazdálkodtak erőikkel. Az esetek zömében unatkoztunk, sürgetve egyfajta megújulást, amely sajnos mindig elmaradt. Természetesen 1984 utolsó estéjén is! Kabaréjuk címe — a Valahogy mindig lesz! —szellemi törekvéseik mottója és eredményjelzője lett. Mintha megfogadták volna, hogy egyetlen eredeti leleménnyel sem rukkolnak ki, úgy tűnt: csak ehhez a megállapodáshoz tartották magukat, méghozzá bámulatos következetességgel. Olyannyira, hogy az irigylendő rutin korántsem himalájai magaslataitól is megrettentek, s megelégedtek kizárólag a dombokkal, illetve lankákkal. Még az jó, hogy óévbúcsúztatón általában társaságok jöttek össze, így aztán szórakoztatták egymást. A magánykedvelők, a sziklaszilárd, a rendíthetetlen tévérajongók számára maradt az ital vagy az a vigasz, hogy a tizenkét hónap múlva sorra kerülő újabb menet ennél csak jobb lehet, ugyanis lentebbi lépcső nem létezik. Pécsi István Filmsikerek a képernyőn Sokáig folyt a vita arról, hogy szerepelhetnek-e a filmek a képernyőn, megfelelnek-e a kisebb méretek ellenére is a nézőknek, nem követel-e más műfajt, „tévésebb” megoldást a bűvös doboz. Elhangzottak érvek, mindenki felvonultatta szellemi arzenálját, de mindhiába: anélkül, hogy valamilyen megegyezésre jutottak volna, leszűrtek volna valami elméleti következtetést, a nézők igénye kikövetelte magának a mozis alkotások közvetítését. Különösen így, az ünnepek környékén tarkította az ajánlatot néhány valódi sláger, bemutatták a mozikasszákat megtöltő Csillagok háborúját, láthattunk két westernfilmet, a Szöktetésben Charles Bronson daliás alakját és rettenthetetlen bátorságát. Egyszerűen szükség van azokra az izgalmakra és fordulatokra, amelyeket a vászonra képzeltek el az alkotók, hiába minden másság, a szerkesztők nem. nélkülözhetik ezeket a csemegéket. Hogy miért? Kell az előzetes beharangozás, az, hogy a mozifilmnek megvan a maga „kifutása”, készülnek előzetesek már a forgatásról, az újságok pletykarovataiból hírt kaphatunk a főszereplők magánéletéről, legyenek azok akár csillogó, villogó robotok is. Egyesek tudni vélik, hogy az a fura szerkezet összeszűri- a levet (pontosabban az olajat) azzal a másik bájdobozzal, amelyik sípol és gurul, s máris kész a sztori, amely nagyobb hírverést csinál a fizetett reklámoknál. Később beszédtémává válik az, amit csak kevesek láthatnak, mert ugye a filmszínházak befogadóképessége korlátozott, s ha egy igazi érdekesség kerül vetítésre, bizony megrohamozzák a pénztárakat. A legfontosabbról sem szabad elfelejtkeznünk: világsztárokat vonultatnak föl, pazar kivitelben : nagy költségvetéssel készülnek az igazi csemegék. Csoda-e, ha a televíziós műhelyekben készült, mégoly elgondolkodtató és szellemes alkotás sem veszi föl a versenyt az igazi mozis csodákkal? Hogyan lehet például összehasonlítani az Ördögölö Jó- zsiás szerény kivitelezését a Csillagok háborúja pazar trükkjeivel? Lyukat beszéltünk hát a tévé hasába-. Belenyugodtak a szerkesztők abba, hogy amin ők szórakoznak, azon már más is tud. Az ellentmondások ellenére megjelentek a filmek, s előttünk persze a bemondók mintegy mentegetődzésként még kijelentik: közkívánatra! Az eredmény? Sokszor csalódás, csodálkozás: mit ettek ezen? Máskor, ha esetleg a mű kevésbé épít á nagyszabású látnivalóra, akkor feledtetni tudja, hogy papucsban és fürdőköpenyben, fotelból nézzük a történést. Jó lenne, ha a tévések olyan szempontból válogatnának, hogy mi állja meg ilyen körülmények között a helyét és mi nem. A helyzet azonban többnyire más, úgy tűnik, el kell fogadnunk, hogy legtöbben a „tejszínhabos süteményt” szeretik, s így esetleg reggelire, ebédre, vacsorára, — közkívánatra — csak ezt a finomságot fogyasztjuk. Gábor László HALLAMA ERZSÉBET: Hang a hetedikről ii/i Csend van Idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti délelőtt: a szomszédban kaput nyitnak és kitárolnák a koosivál, az utcán valaki szenet lapátol, meg- csörren a vödrök fogantyúja. a szemetesautó már elvonult, de tudom, hogy a közeli kis utcákban még ott fújtat, rója köreit. Idebent csend van, termékeny, reményt keltő csend, munkára buzdító. De megszólal a telefon. Belevisít a csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit: halló. — Te vagy az. anyu? — mondja egy hang a drót végén. De milyen hang — a gerincemben egy nyilallás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli. kicsiny, összezsugorodott hang, mélyről, valahonnan a bugyrokból feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyerekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne. Szempillantás- nyi idő alatt végigélem. hová ment. mit csinálhat, nem lehet semmi baja, ez nem is * Hallania Erzsébet írása első dijat nyert tárca kategóriában a Központi Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán. lehet ő, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké. nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódott öregé? Miközben érzem, hogy a rémület egyik hulláma el- vonulóban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang. Hova haza? Hol vagy. mi bajod, ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják, és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom. gyerek-e vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja. — nedves cserépdarab, melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló. Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szó végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába ... Ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zuhatag: a fejem! Nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg, a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép. lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be. mondja a hang, csak fáj. Sírás, szipo- gás: gyere haza, anyu. Most már körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az. de majd mindjárt szólok neki. hol is van. Nem tudom. A rádió szól mellletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis igen, mert beteg vagyok. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hol laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az anyunak. iPersze. csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév, meg az: tessék neki szólni, meg egy kattanás — aztán újra a csönd. Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végén ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon. A túlsó végén egy kéz, ki tudja, milyen. ki tudja, mit csinál most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit tegyek? Szólok a rendőrségnek, menjen oda egy kocsi — de hova? Szólok a mentőknek, akik azt fogják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben áz embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy koosia jtót. Zörög a szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordják ki a tányérokat. Az irodákban telefon lóg az emberek fülén. A palack itt van a kezemben. éget. el kellene dobni, de nem tudom. Zsibbadt ér- zékeimben még ott az iménti rémület. Az ember mindig /kaphat egy telefont, amikor ... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackból csak szól, csak nyöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza. anyu. A telefonkönyv szinte magától lapozódik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhívjuk. Amikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, mit mondok, ha fölveszi egy elfoglalt, egy rosszkedvű, egy méltatlankodó felnőtt. Ki az? hallom a gombócos- nedves. immár ismerős hangot. Szépen süt a nap. nem igaz? Egy kis fejfájás mindenkivel előfordul. Mesélj valamit, mit is mondott anyu, mielőtt elment? 4 Petit is még el kell hogy hozza. A Peti is ott van. nem messze az anyutól. Hol is? (Folytatjuk) A léi ragyogása Macskássy Izolda grafikái Macskássy Izolda kiállítását az egri Helyőrségi Művelődési Otthonban egy hangverseny szünetében nyitotta meg maga a művésznő, mert a megnyitóra vállalkozó dr. Czeizel Endre orvosgenetikus vállalt feladatát lemondta — betegsége miatt. Utólag úgy érzem, hogy az a néhány közvetlen, fésületlen mondat, amit a művésznő mondott, többet elárult a tárlat anyagának lényegéről. mint a tudós elmélkedése az anyaságról. Mert ez a kiállítás érzelmek harsogó támadása a szemlélőre. Körül lehet fogni ezeket a formákat, színeket, vonalakat, látomásokat sokfelé vezető értékelésekkel, de akkor járunk a legjobban, ha hagyjuk ezeket az asszo- nyi-anyai vallomásokat hatni, a maguk gazdag valóságában. Mint a költészetet általában! Nem bonyolultak ezek az ábrázolások. Egy-egy mozdulat, egy-egy testtartás állóképei sorakoznak itt, hogy bemutassák azt a lelki, érzelmi állapotot, ahogyan az életnek örül az élő. Az anya feltartja a gyermeket a fény felé, a fényben fürdeti és saját örömében. Várja a tükrözést, a választ. Mint ahogyan az erdei őzikék, szarvasok. a szép nyakú és értelmes pofájú lovak is belefigyelnek a világba, hátha találnak feleletet arra. ami bennük van. Mert ezek is hozzátartoznak ehhez a költői világhoz. A lírában, a költészetben épp az a szép, hogy az összhang, a hangulatteremtő mozzanatok sora annyira magától értetődő, hogy csak a hatást kapva, elraktározva értjük, mit és hogyan művelt velünk az alkotás. Mert az anyaság játékos mozdulatsora mellett itt hatalmas szirmú, párás színű virágok is pompáznak, akkora kitárulkozásokkal. hogy ezek a szirmok csak valahonnan a gyerekkorból származhatnak. Az élmények, az ide átültetett formák, színek az álom és s valóság határáról valók, noha azt sem tudjuk, kit. milyen belső látás serkent alkotásra. Macskássy Izolda fegyelmezetten, szűkösen mért vonalaival adja elő témáit. S ezek az érzelmekről, főképp a szeretetről beszélnek. A fej, akár asszonyé, akár őzé. akár paripáé — mert itt értelmes lovak emelik a magasba, a fénybe a fejüket — mindig a Napot keresik. A ragyogást, amely minden grafikát áthevít, besugároz Macskássy Izolda úgy teszi rá ezeket a ritmusba szedett vonalakat a színekre, mint az anya a megfürdetett csecsemőjét a lepedőre. És ez az anya nem egy rajzon úgy hajol a felülről rásugár- zó fény alatt egészen a földig, hogy az alázat is kifessék: a Teremtést be kell fogadni, a Teremtés hordozása az egyik legszebb titka az életnek, érzelmeinknek. Kár. hogy ez a kiállítás csak rövid ideig mutatta meg egy rokonszenves, őszinte, szenvedélyes művészasz- szony finoman érlelt munkáit s bennük azt az érzelmi telítettséget, amely any- nyira hiányzik korunkban. Farkas András Gregory Peck A sztár a Káprázatban Alfred Hitchcock mondta róla: „Az az ember, akiről a legkevesebbet pletykálnak Hollywoodban.” A megállapítás helytálló: Gregory Peck minden tekintetben tartózkodó ember. Sohasem kereste a nyilvánosságot, nem kavart botrányokat. „Nem érdekel, mit nyomtatnak ki rólam, ha helyesen írják a nevemet” — jelentette ki. A színjátszás minden területén otthonos: a western- ben, a mai vígjátékban, a kosztümös történelmi filmben, a társadalmi drámában egyaránt. 1916-ban született. Egyetem, amatőrszínjátszás, színitanulmányok után 1942- ben mutatkozott be jelentősebb szerepben a Brodwayn. Az orvos dilemmája bemutatója után meghívást kapott Hollywoodba, ahol 1944-ben debütált. Azonnal négy nagy társaság osztozott meg rajta és nem bánták meg. Az egy méter nyolcvankilenc centis, sportos alkatú fiatalember azonnal megnyerte a közönség szívét. Jó külsejű volt, rokonszenves és kitűnő színész. „Azon vagyok — nyilatkozta —. hogy ne ismételjem meg a sikert gyors egymásutánban hasonló szerepkörben. Ügy hiszem, hogy ez egy idő után a művészi teljesítőképesség kimerüléséhez vezet. Művészi életem minden kudarca — bármilyen furcsán hangozzék is — egy lépéssel mindig feljebb vitt a sikerhez vezető létrán. Múltunk tapasztalatai kaput nyitnak a jövőbe, és a csalódás is magában hordozhatja az új reménység csíráját.” Kitűnő rendezőkkel, világhírű partnerekkel dolgozott együtt: Alfred’ Hitchcockkal, William Wylerrel. Elia Kazánnal, Ingrid Bergmannal, Audrey Hepburnnel és sokan másokkal. Emlékezetes alakításai közé tartozik a többi között a Moby Dick Gregory Peck Ahab kapitánya, a tévében nemrég látott Római vakáció újságírója, Őfelsége kapitánya. Az egymillió fontos bankjegy, A Kilimandzsáró hava, a Ne bántsátok a feketerigót főszerepe. Egy ideig Angliában is dolgozott, majd odahaza gyártó céget alapított. Ebben több progresszív filmet készíttetett, köztük az Életünk legszebb napját. A hetvenedik évéhez közeledő, de még mindig daliás és változatlanul jó szí nésszel legközelebb január 13-án találkozunk a televízió 1-es programjában a 20 óra 05-kor kezdődő Káp- rázat című filmben, amely 1965-ben készült. A történet, hőse veszélyben forog. Emlékezetkiesésben szenved, nem tudja, ki ellen kell védekeznie. Énjét csak lassanként sikerül összeraknia. A filmet Edward Dmytryk ren dezte, Gregory Peck partnere Diana Bach és Walter Matthau. Erdős Márta
