Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
Cseng a telefon, felkapom a kagylót és az ismerős hang rámkérdez: — Te vagy az? — Én.' De, ha vársz egy kicsit belecsipelc a karomba, hogy megbizonyosodjak felőle. — Biztosan te vagy! Megismerem a hangodat csipkedés nélkül is. Arra kérlek, gyere el hozzánk a kollégiumba beszélgetni! — Lányokkal vagy fiúkkal? — Miért, nem mindegy? — Nem! Egy nagy teremben körben ülnek, nevetnek, jópofáskodnak. tologatják a székeket és üdvözlik az „előadót". — Én nem adok elő semmit! — tiltakozom. Engem beszélgetni hívtak. Szemlátomást tetszik nekik a szöveg, de a beszélgetés nem indul. Tizennyolc, húszéves lányok, fiúk. egymás fülébe sugdosnak. kölcsönösen fokozatosan zavarba jövünk. — Ez amolyan kötetlen beszélgetés lenne — magyarázza az ismerős tanár. Egy sokat megélt, tapasztalt ember véleményére lennének kíváncsiak a hallgatók. . . — Akkor kíváncsiskodjanak! — csapok a tenyerembe, de hogy én előadást nem tartok az tuti Inkább kérdezzenek! A ..tuti” úgy tűnik összehoz minket és máris jönnek a kérdések: — Miért vette el a TV a gyerekektől a vasárnap délelőtti adást? Mikor ér véget a hét szűk esztendő? Igaz-e, hogy azért kevesebb a válás, mert nem kötnek házasságot, csak együtt élnek a párok? Ha kevés az energiánk, miért nem építünk még atomerőmüvet? Ledobom a ceruzát és kijelentem, hogy nem írom tovább feladványokat, meg aztán, hogy a kérdésekre — az enyémekre is — együtt, közösen keressük meg a válaszokat. vagyis beszélgessünk! Beszélgetés közben mérencsélem az elhangzott szavakat; nem-e csintalan kavics- hajigálások egy kenyere javát megett ember felé. akiire — rosszindulattal — még azt is rá. lehetne fogni, hogy oka valamelyik rossznak, hiszen ő is ott volt a dolgok kezdeténél... Az élet mángorlóján megpu- hitottak, — ezeknek a „gyerekeknek” apjuk, nagyapjuk — persze még manapság is könnyebben viselik a nehezet, a húsbavágót, mint utódaik Egyesek szerint a felnőtt fiatal nemzedék nem tanult meg tűrni, elviselni. Alkalmazkodni még kevésbé! Ök beleszülettek a jóba, a viszonylagos jólétbe, a rendszeres étkezés, a jó cipő. a szép ruha éppen olyan természetes számukra, mint az, hogy tanulhatnak, diplomázhatnak és tanulmányaiknak hasznát is vesziik. — Milyen érdekes fintora az életnek’. Azok panaszait kell hallgatnunk akiktől hálát és dicséretet kérnénk, akik Nyilas Misiék nyomorúságán — szerencsére — saját bőrükön tapasztalt átélés hiányában csak szomorkásán mosolyognak. Lehet, hogy ebben van némi igazság, mégis, amit ezek a huszonévesek monda nak. megállják a helyüket a valóság talaján, sorskérdésekben kialakított véleményük megalapozott, többre és jobbra vágyó. Jogos! Éppen ezért türelmetlen, heltyel-köz- zel ingerült is, hiszen nekik kell majd a mégjobbat előteremteniük a később jövök nek. — Az rendes dolog, hogy nyíltan, őszintén beszélnek. Nem takargatnak elölünk semmit. Úgyis megtudnánk! Ez az egyik vélemény. A másik javaslat az, hogy az értelmiséget jobban meg kellene becsülni, munkájukat honorálni. Többségük bízik a bajokból való kilábalásban, csak éppen hosszúnak tartják az időt. miközben — mint mondják — elröppen az ifjúság és a családalapítás, a fészekrakás el sem képzelhető a szülők, úgyszólván teljes anyagi „kigombolkózása” nélkül, pedig ők inkább a saját erejükre óhajtanának támaszkodni. . . Az őszinte szavak, vélemények hallatán Sütő András sorai jutnak az eszembe, amelyeket Kemény Jánosról irt: .,Sorsának mindenkori állapotát úgy hordta, mint a lélelc- melegítöt: ing alatt”. Nos, a ma fiataljai, sorsukat, gondolataikat megosztják azokkal, akik jószándékkal közelednek feléjük, de a kioktatást, a sokkal rosszabb múltra való hivatkozást egyszerűen nem veszi be a gyomruk. Arra keresnek választ, hogy helyes módszerekkel oldjuk-e meg a társadalmi bajainkat és a kikapaszkodás mikorra várható? Mikor ér véget a „hét” szűk esztendő. — Etfásultak, kétségbeesettek? — Nem! — Türelmetlenek? Igen! És szeretnének holnap jobban élni. mint ma. Veres Péter az „elviselés" filozófiáját vallotta. tulajdonképpen mi sem teszünk egyebet, legföljebb erőfeszítéseinket sokszorozhatjuk meg szüntelen bizakodással ügyünk igazában. És az ítéleteinknek kell helyesnek lennie. — Mindegy, hogy egy verebet, vagy egy szirti sast ítélünk-e meg helytelenül! Ök, fiatalok nem fricskázzák szembe szüleiket. számbaveszik. sőt megértik azokat az istránghúzogutásokut is, amelyeket társadalmi méretekben teszünk, hogy a székéi mielőbb kikerüljön a kátyúból. Értékítéleteik általában helyesek, szándékaik tiszteletre méltóak. Itt a példa Egy közös következtetés : — A vasárnapi TV-műsort nem a TV vette el a gyerekektől, hanem a TV-töl vette el a fagy okozta kényszerűség a műsoradás lehetőségét. És ez az intézkedés sem kormányzati fülhúzás volt, mint ahogyan a többi sem, nem csavaros eszű közgazdászok jókedvű számháborúja. A beszélgetők, miután kitekintésük van a világra, homlokráncolta megértéssel veszik tudomásul a magasabb árakat, de azt is. hogy a tanulás mellett a családalapítást is vállaló fiatalokra is gondoltak. Az eszmecserét összegezni próbáló mondanivalót nem holmi szellemi bakugrásnak szánom, sokkal inkább ceruzarajznak ahhoz a tapasztalathoz, hogy az életbeinduló fiatalság megérti, többsége helyesli a járható utak irányát még akkor is, ha néhányan közülük közelebbi ösvényeket, útrövidítéseket ajánlanak. — Mindig a járt utakat havazza be a tél! — olvasom és amelynek igazát az idei január igencsak az orrunkra húzta. Nem elég gondunk, bajunk mellett hosszú évek után a negyedik évszak is cudarul ránk köszöntött, nehogy elfeledjük, hogy a telet nem eszi meg a kutya. Talán ennek kapcsán kerül aztán szóba a féltett kérdés, hogy tudniillik: ha kevés az energiánk, miért nem építünk több atomerőmüvet? — Nincs rá pénzünk! — Ezt tulajdonképpen már ki sem mondja senki, hiszen tú! mélyen járunk a gazdasági és társadalmi kérdések szőrszálhasogatásában ahhoz, hogy erre a kérdésre egyátalán válaszolni kelljen. Említik többen a közeli rádióműsort, amely a fiatalság „együttjárását” vadházasságnak, szelidebben szólva, próbaházasságnak minősítette — És nem sértődött meg miatta senki! — így van? — így! — Jól van így? — Mondjon jobbat! Mondani, álmodni persze lehet mesebeli garzonokról, hotel-rendszerű összkomfortos, de mindenképpen hozzáférhető szálláshelyekről, ahonnan el lehet, járni tanulni és főleg el lehet férni, mondjuk egy gyerekkel együtt. — „0lyan szép álmom volt, de nem volt rajtam a szemüvegem". — Ezt mondta Sütő András. Az idő markában című könyvében olvastam, de most hirtelen eszembe jutott. A beszélgetés végefelé az egyik lány valami ilyesmit mond: — Ugye, régen az volt az élet rendje, hogy a gyereknek gondoskodnia kellett idős szüleiről, ha másképpen nem. akkor úgy. hogy összeköltözött velük, meg kellett férniük egymás mellett. Most fordítva van! A szülők gondoskodnak felnőtt gyermekeikről! Ilyen idős korában, mint amilyenben most én vagyok, az anyámnak már a második gyermeke is megszületett. Én pedig járok egy fiúval, akihez — esetleg — majd feleségül megyek... Ez a beszélgetés úgy sikerült, mint egy diplomáciai tárgyalás, amelyről effajta szűkszavú közleményt adnak ki: — 'Ai eszmecsere a tervezettnél két órával tovább tartott. .. Ebből aztán hámozza ki valaki, hogy volt-e gyümölcse a hosszú beszélgetésnek? Mindenesetre a kiáltás erejét leginkább a visszhangon lehet lemérni. .. Szalay István Színháztörténeti eseménnyé tette csütörtöki egri fellépését az új egri színházat avató Kirov Balett (Köhidi Imre képriportja)
