Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. január 19., szombat 5. Meg-megcsúszik a kocsi a kanyarokban. Az út tükör­sima korcsolyapályához ha­sonlít, s nemhogy személy- gépkocsival, de teherautóval, vontatóval sem találkozni szemből. Pedig lassan mái a délelőtti órák kezdődnek. A felhő mögül előbukkanó nap felsziporkáztatja a hó­val fedett tájat, mégis úgy tűnik: alszik a dombok haj­latában elfészkelt kis falu, Demjén. Ha sok a kenyér ... — Alszik és fázik — va­cog a község közepén lévő bolt vezetője, Seres László- né. — Jó helyen kérdezi, hogy mi foglalkoztatja most az itt élőket. Láthatják, nincs szenünk. Én Egerben, Verpeléten is négyszer néz­tem az elmúlt héten. Mert­hogy már az otthoni tarta­lékot is elfogyasztottam itt az üzletben, de hiába men­tem, nem lehet kapni. Még jó, hogy a lakásban olajjal is tudok fűteni. Megnyitják az eddig pihe­nő ajtót, száraz kenyérért jönnek többen is. Az egyik fiátalasszony, Pelyhe György- né tizenkilencet visz, kell a nyolc malacnak, amelyet a gyes kiegészítésére nevel anyósával együtt, közösen. — Sajnos, mindenkinek tudok adni — kesereg Se- resné. — Teljesen kiszámít­hatatlan ugyanis, mennyi kenyeret kellene rendélni. A faluba a téesz is hord Bélapátfalváról, ha úgy adó­dik, akár nyolcvan veknit is. Sűrűn előfordul azonban, hogy lerobban a kocsijuk, vagy más miatt nem indül, s akkor mindenki hozzám jön. Alapvető élelmiszerről van szó, nem tehetem meg, hogy széttárom a karomat. A fölösleg azonban minden esetben engem terhel. Au­gusztus húszadikán kétszáz kilót kellett négy öt forin­tért elvesztegetnem. Fölvetet­tük ezt már párttaggyűlésen, falugyűlésen is, megoldás azonban egyelőre nincs. Rá­adásul, úgy hallom, a bél- apátfalvlak is morognak. Előrehaladottabb az idő, s ez meglátszik azon is, hogy mind többen kopognak. Még megtudjuk, hogy milyen gon­dok vannak a fűszértes áru­val, meg a likőrökkel — mindig kevesebb a vártnál — aztán tovább állunk egy házzal. Ébred a falu, olvadoznak a jégvirágok az ablakokon. A kedvenc a pepsi Molnár Antal bácsi a szomszédos italboltból for­dul ki. — Reggeli előtt jólesik az embernek egy kis étvágy- gerjesztő — magyarázza a hetvenöt esztendős gazda, aki mint mondja, magas ko­ra ellenére hál’ istennek jó egészségnek örvend. — Rendszeresen dolgozga­tok még. Van három hold szőlőm, és eljárok ide-oda segíteni. Jól jön az a kis nyugdíjikiegiészíités. Az asz- szony is vállalt munkát, az iskolában1. Emiatt nem is jó nekünk ez a nagy hideg, sokkal több a fáradság. Rég volt ilyen idő. Beszéltünk is róla. hogy talán negyven­négyben volt utoljára ekko­ra telünk. így emlékszik erre Nagy András is, aki hóna alatt egy marharépával, s egy pa­lack borral igyekszik haza­felé a pincéből. — Viszem, lereszelem az aprójószágnak — magyaráz­za. — A bort meg én szopo­gatom el, kitart vagy három napig. — Nem nagyon iszákosak az idevalósiak — erősíti meg Juhász Miklós, az italbolt vezetője is, akihez betértünk egy pár percre melegedni. — Nézzék, alig vannak! A téli hónapokban jó, ha a nyári forgalom felét elérem. De nyáron is? Legtöbben az üdítőt keresik. Talán azért, mert én a ritkább, finomabb fajtákat is beszerzőm. A legnépszerűbb a pepsi1. Jól megy még az édesség, a des­sert. De már nem sokáig maradok itt. Szalókon nyitok saját vendéglőt... Fáznak a vadak Az embereket ellátó üzle­tektől nem messze Izer Ist­ván hivatásos vadász ké­szülődik. Lovas szánjára pa­kolja a répát, kukoricát. A környéken öt nagyetető a gondja, szarvasoknak, őzek­nek vaddisznóknak szállít eleséget kétnáponként. — Megérzik ők is a hideget — állítja. — Sakkal többet fogyasztanák az eleségiből, s a nyomokból is látni ren­geteget mozognak. Na, azért — mint elmesé­li — olykor szerencsét is je­lent a vadaknak a nagy fagy. A legutóbbi vadászaton pél­dául annyira fáztak a részt­vevők, hogy a tízméternyi- re fölbukkanó disznókat is elszalasztottak... Lassan megtelik a maga­készítette takaros szán, amely Demjénben más cé­lokat is szolgál. — Legutóbb a KISZ-esek ikéríték el szilveszter éjszaká­jára egy éjféli kirándulásra, legközelebb pedig az óvodá­sakat viszi környéknéző sé­tába. Ügy intézem majd a munkám, hogy mehessenek. Az ilyen kéréseknek nem le­het ellenállni. A vízbekötéstől a szántásig A posta felől most érke­zik biciklijével a kézbesítő, most mellé szegődünk. — Reggel héttől délután négyig járom az utcákat — áll meg egy kicsit pihenni Semperger Antalné. — Vi­szem az újságot, a pénzt. a lottót, átadom a telefonhí­vásokat, a leveleket. Sokat kell gyalogolnom'. Napilap százhatvan jár a faluba, lot­tót kétszázan igényelnek, nyugdíjat is körülbelül két­százhatvanat viszek. Elég öreg község Demjén... „Még dolgozgatok...” Negyven éve nem volt ilyen telünk. . . Indul az üres etetőkhöz Bólogat, amikor azt mon­dom, ilyen kis helyen nem­igen lehet titok előtte sem­mi. — Mindig tudom, miikor mi fáj az itt élőknek. Nem­régiben a vízbekötés miatt volt nagy há borgás, sokai- tűk az árát. De aztán oko­san elmagyarázták, mi miért annyi, és valahogy bele­nyugodtunk. Azt viszont a menetrend-változta tás óta egyfolytában sérelmezzük, hogy a hét végeken nem le­het innen kimozdulni. Aki bemegy a déli járattal a vá­rosba, este nem jut haza. Régen pedig volt szombaton és vasárnap is egy késő es­ti busa Bedob néhány lottót, az­tán folytatja. — Mit mondjak még? Ke- recsenden a tanács, Szaló­kon a téesz. A kertem fel­szántása ügyében mehettem jobbra is, balra is. Ebben nem ártana egy kis segítség. A bicikli mellől két kó­bor kutyát kell eltoppanta­ni. Az idő miatt behúzód­nak a településre, azt mond­ják, rengeteg van belőlük. Búcsúzunk. A * •• ** * . • • jovo utjai Lehet, hogy sok a nyug­díjas a majd ezer lakosú Demjénben, de szerencsére telt ház van az óvodában is. — Huszonöt férőhelyen harminchárom csemeténk van — kalauzol a barátsá­gos épületben Kovács Ist- vánné. — Nékünk nincs ha­junk a téllel. Tavaly ugyan akadozott a fűtés, de az idén új kazánt kaptunk, nem fáznak a gyerekek. A nagy hó meg csupa öröm. Szán­kózunk, hóembert építünk, élvezzük a friss levegőt... Apró ez az intézmény, de nagy gondot vesz le a hely­béli szülők válláról. Hisz az itt lakók legtöbbje eljár dol­gozni. az „olajosokhoz”, a Jóllaknak ma a malacok téesz-be, a fiatalabbja Eger­be. A munkahely kevés lé­vén, kicsi a megfcartóerő. Nem élénkítik-e valaha a minden második esztendőre esik egy-egy lakodalom a faluban. Bár... Hazafelé a nemrég idete­lepedett vas- és fémszerke­zetgyártó üzem mellett visz el az utunk. Mint Nagy Fe­renciéi, a gyártástechnoló­gustól megtudjuk, évről év­re fejlődik ez a részleg. Je­lenleg huszonhétmilliós a tervük, termékeiket egye­temi könyvtárak rendelik. Jövőre ismét bővülnek, s emelkedik a jelenleg negy­venöt fős dolgozói létszám is. A mintegy húsz helybé­li mellett sok a környékről bejáró. Ki tudja, nem kap­nak-e majd kedvet az ingá­zó esztergályosok, lakatosok, hegesztők arra, hogy ezt a községet válasszák otthonul? Nem élénkítik-e valaha a dombok hajlatában megbújó csendes, szorgos kis falut. Németi Zsuzsa Naponta tíz kilométert gyalogolok Sok baj van a kenyérrel... Teli a pocak (Fotó: Szántó Györgyi

Next

/
Oldalképek
Tartalom