Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-01 / 282. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. december 1., szombat „Mindig a magam útját jártam Páger Antal — emberközelből REJTŐZKÖDŐ HÍRESSÉGEK Az írói álnevek világa Az ötletet — akaratlanul is — Gobbi Hilda adta. A meghitt beszélgetés sarkallt bennünket arra, hogy sorra megkeressük színházi, tudományos, irodalmi és közéletünk kiválóságait, s eseményekben gazdag pályájuk fordulóit kutatva rajzoljuk meg markáns karakterüket, hivatásuk közérdeklődésre számottartó titkait. Alakja köré legendák szövődtek. Nemcsak a kívülállók, hanem a pályatársak is — az ilyesmi nem mindennapos jelenség — tisztelik, nagyra becsülik, és folyvást rendkívüli adottságait emlegetik. Még ellenlábasai is elismerik, hogy amit csinál, az. maga a Tökély, hiszen életet lehel a legsematikusaihb, a legpapirosízűbb figurába is. Azt mondják zárkózott. nem szívesen nyilatkozik, mert idegesítik a több változatban megformált garantáltan sablonos kérdések. Megértem, mert neki már nincs szüksége a sajtó, az újságírók megszokott hozsannáira. Olyan magasra jutott, ahová csak fel lehet nézni, ahonnan más értelmet kapnak a dolgok, ahonnan lepillantva már csak a lényeg a fontos. Épp ezért, amikor telefonálok neki, azt mondom: egyéniségének rejtélyei izgatnak, az Embert keresem, annak okító közelségét. magvas tapasztalatainak gazdag tárházát. Nyíltabbá, oldottabbá válik, már nem utal lekötöttségére, fáradtságára, nyolcvanhat esztendejére ... 1 Maga nyitja villája kapuját. Vendégszeretően kalauzol, s hamar semmibe tűnnek az idegenkedő mondatok, a kényszeredetten ud- variaskodó fordulatok. Fiatalos lendülettel tessékel, aztán kíváncsian figyeli: teljesül-e az ígéret? A mindannyiunk számára egyre varázslatosabb ifjúságot idézzük, a soha visz- sza nem térő esztendők világában portyázunk, a mind frissebben felvillanó emlékeknél kötünk ki. — Makóról indultam. Csizmadia-hivatalszolga apám azt szerette volna, ha minél feljebb jutok a társadalmi ranglétrán. ezért Festő barátommal gyalog baktattunk a tanyanézőből a kis állomás felé. Át az ébredező határon. A fák még szunnyadoztak, de a bokrok ágain már zöld szeplők voltak a rügyek. — Szóval megveszed a tanyát? — kérdeztem Gézát. — Meg. Négy, öt hónapot kint lakhatom minden évben. Nézd ezt a csodálatosan szép tájat. Az ecseteim itt nem fognak pihenni. Bólogattam. — A dombtetőről egy kis települést pillantottunk meg. Két sor ház nyúlt el az erdőbe vezető üt mellett. — Még négy óránk van a vonatindulásig, nézzük meg. Talán nyitva a kocsma is, harapunk és iszunk valamit — mondtam. Leereszkedtünk a szelíd dombról a faluba. Az utolsó ház udvara szinte beleékelődött az erdőbe. A kertben gyümölcsfák sorakoztak, a kaputól a tornácig lugas vezetett. A gazda éppen met- szegette, kötözgette a vesz- szőket. Lassan, sétálva, bámészkodva mentünk. A házaknak melegséget árasztó külsejük volt. Sehol egy vad szín, sehol egy páváskodó frontfal, de mindegyiknek más, más arca volt, mint az embereknek. Szekér kószánt jogásznak. Az érettségi után azonban rögvest felfigyeltek iskolázatlanul is feltűnő színészi adottságaimra. Olyan szerződést, akkora gázsit ajánlottak, hogy nem vonzott tovább a diploma. Megsejtettem: mindiga magam útját kell járnom, mert lassan körvonalazódó elképzeléseim csak így válhatnak valóra. A kollegák — Székesfehérvárott — először féltékenyen1 nézték azt a szakmailag iskolázatlan fiatalt, aki a szó szoros értelmében — teljes fegyverzetben — robbant be az élvonalba. Később azonban rájöttek : nem veszélyeztetem érdekeiket, csupán arra törekszem, hogy adottságaimat kibontakoztassam. A vidéken töltött tíz esztendő közül a szegedi évek vóltak a legszámottevőbbek, hiszen együtt dolgoztam Kiss Manyival, Neményi Lilivel, Dayka Margittal, Bilicsi Tivadarral. 2 A fővárosban rögvest a legjobbak közé sorolták. Nem szűkölködött anyagiakban, nem toppantotta meg a sztárolás, a hirtelen jött jólét. A téves ösvényektől az otthoni útravaló térítette eL — Ha megcsömörlöttem az értéktelennek tartott megbízatásoktól, akkor visz- szautasítottam azokat. Mérlegeltem — ma is ezt teszem — a felkéréseket —, s csak arra mondtam igent, amelyben fantáziát láttam. Hittem abban, hogy mindenki valamiféle küldetést teljesít, ezért nem engedtem a könnyű lehetőségek csábításának. Épp ezért, ha kellett társulatot váltottam, zeledett a poros úton, a lovak trappoltak, de mellet tünk már poroszáéivá mentek el. A szekéren szürkévé fakult fekete kendős asszony ült. Lazán tartotta a gyeplőt, ostor helyett venyige volt a kezében. Felénk fordította arcát, biccentett. Köszöntünk. Mustrált bennünket, idegeneket. Arca ráncos volt, háta görnyedt. Talán hetvenéves is elmúlhatott. A bámészkodásból fejszecsattogás riasztott. Odanézz! — kiáltottam Gézának. — Azt a gyönyörű diófát kivágják. Az udvaron egy tagbaszakadt ember lékelte a fát úgy két arasznyira a földtől. Az egyik vastag ágról hosszú kötél lógott le. Ha jól alávágta a fát, azzal húzza majd le a földre. — Jó pénzt adnának érte a szobrászok — jegyezte meg Géza. — Gyere, kérdezzük meg a hóhért, hogy de soha nem szegtem meg a szép, a közérthető színpadi beszéd — de sokan vétenek ma is ellene — szabályait, s nem kötöttem kompromisszumot a fércművekkel, a tartalmatlan dialógusokból összetákolt darabokkal. Nézzenek szét a másik szobában. Íróasztalomon ott találhatók a nemrégen visszautasított szerepek forgatókönyvei. Meggyőződünk róla, de észrevesszük a falakon sorakozó, egyértelmű művészi hangoltságra utaló festményeket. Büszkén vállalja magáénak valamennyit. 3 — Az emigrációban az ilyesféle munkák eladásából tartottam fenn magamat, némelyikükért hatezer dollárt is kaptam. Persze a játékról sem mondtam le, hiszen Argentínában sajáti gárdát szerveztem, és kiváló képességű kollégákkal együtt szórakoztattuk az ottani magyar közönséget. Kényes témához érkeztünk, a hajdani jobboldali- ság vádja vetődik fel. Nem lepődik meg, rokonszenves nyíltsággal, énvekkel „csatázó” határozottsággal reagál. — A zsurnaliszták nagyították fel az ügyet. Igaz, egyszer-kétszer felléptem az ilyen körök estjein, de a belépőjegyek árából származó tiszta jövedelmet a Vöröskeresztek utaltattam át.. Nem voltam semmiféle politikai pártnak tagja, folyvást saját hitem vezérelt. Hogy miféle? A kisemmizett, a mellőzött, az annyiszor megbántott apámé, a rokonmiért nem kegyelmez ennek a gyönyörű fának. Megálltunk mellette. Még csapott néhányszor a fejszével a férfi, aztán abbahagyta a munkát. — Jó napot — bökte meg kalapját. — Jó napot — mondtuk rá Gézával szinte egyszerre. — De szép fa — toldotta meg Géza. — Az vöt — szedte elő cigarettáját az ember. — Rágyújtanak? Mi is előkotorásztuk ciga. rettánkat. A füstgomolyokat nem kapta el a szellő, ott kerengtek köröttünk. — Miért vágja ki? — Mert kiszáradt. Ügy tizenöt évvel ezelőtt. — Azóta itt, lábon szárad? — Ügy. Mert az anyám nem engedte kivágni, de két hónapja meghalt szegény. Eltemettük... Hát maguk mi járatban? (Fotó: Szabó Sándor) szenv mindig az ő fajtájához fűzött. Egyébként is: az úgynevezett „pozitív” hősöket hitelesen csak az varázsolhatja a világot jelentő deszkákra, aki velük azonos hangoltságú. Annyi nagyszerű alakítás után ki vonhatná ezt kétségbe ... ? 4 A hozzá hasonló korúak visszavonulnak, emlékeiket ízelgetik, ő azonban ma is töretlen aktivitással munkálkodik, versenyre kelve a gyakran fáradékony ifjak- kal. A miértről faggatom, először bizonytalankodva, majd magabiztosabban fogalmaz. — Titok ez ... talán valamiféle különös adottság... vagy inkább a csakazértis tartás... az, hogy mondandóm van... az, hogy adni szeretnék az engem követőknek ... ha kell példát mutatni ... nem okítgatva, hanem jószándékúan ... ma ez kissé szokatlanul hangzik, de az érdekeltek veszik a lapot, s örömmel fogadják Téni bácsu ötleteit... A legutóbb a rendkívül tehetséges Gálffy Lászlónak magyaráztam a hibátlan kiejtés fontosságát, méghozzá rá szabottan ... nem sértődött meg, köszönte ... s Kezdeti bizalmatlanságának, várakozó álláspontjának, hűvös érdeklődésének már nyoma sincs. Műhely- problémákról szól, maid ifjú kollégámat koccintásra invitálja. Az az ember, aki mindig a maga útját járva igazolta ritka képességekkel ötvözött kemény tartását. . . Tegye — valamennyiünk örömére — minél tovább ... — Tanyanézőben voltunk, — Maguk akarják megvenni a Horváth-tanyát? — Én — mosolygott Géza. — Vagy nem javasolná? — Dehogynem. A fal még kibír százesztendőt, de a tetőt meg kell reperálni. Persze az istálló, meg az ól rozoga. Dehát, ahogy elnézem magát, nemigen fog ott gazdálkodni. — Nem, de mondja már. miért nem engedte kivágni ezt a száraz fát az édesanyja? Az ember leszegte a fejét, eldobta a félig égett cigarettát és eltaposta. — Mert erre akasztották fel az apámat. A cigaretta megremegett a kezemben. — Mit csináltak? — Arra az ágra akasztották fel, ni — mutatott a vastag ágra —, a saját kötelével. Döbbenten néztünk egymásra Gézával. Iszonyatos lehetett. Álltunk, mint kiket fejbekólintottak. — Gyöjjenek be a tornácra, s ha meg nem vetik, egy pohár pálinkával megkínálom magukat. Szótlanul mentünk utána. Leültünk a lócára. Féldecis poharakat adott a kezünkbe és teletöltötte. A magáét is. Koccintottunk, ittunk. (Folytatjuk) Egy. írói névsort közlünk, íme: Dalma, Füstfaragó, Ho. monnai. Lator György, Nyesi, Örömfi Vidor, Pönögei Kiss Pál, Sólyom Sándor. Ezeknek az íróknak az életrajzát azonban hiába keresnénk az irodalmi lexikonokban bizony egyetlen sorra sem lelnénk. A nyolc író ugyanis egyetlen költő: Petőfi Sándor, aki — mint tudjuk — eredetileg mégcsak nem is Petőfi, hanem Pet- rovics Sándor volt. Mi a különbség Pönögei Kiss Pál meg Petőfi és Pet- rovics között? A Pönögei Kiss Pál álnév, a Petőfi viszont magyarosított, hivatalosan fölvett név; egyébként a Petrovics pontos megfelelője, mert a Petrovics a szlávban Péterfit jelent a Pető és Péter becézett alakja. Amikor tehát a költő alkalomszerűen a humoros Füstfaragóval jegyezte cikkét, álnevet használt. Elrejtőzködött. Az irodalmi világ talán leghíresebb rejtezke- dője Traven volt, akiről csak holta után derült ki, hogy kicsoda igazából: német író, aki Mexikóban élt. Az efféle titkolózás, az álnevek használata eléggé gyakori és fölöttébb érdekes. Minden kornak megvan a maga álnévhasználati divatja, például a XIX. századi magyar irodalomban elég gyakori volt a -fi végződésű álnevek, irodalmi nevek fölvétele, mert akkor azt érezték tősgyökeresen magyarosnak, színmagyarnak. Az álneveknek évszázadok óta megvan a maguk törvény- szerűsége, erre is elmondhatjuk, hogy nincs új a nap alatt. Évszázadok óta. Dehát mióta használnak egyáltalán álnevet az írók? E szokás a humanizmus korában kezdődött. Az első nagy magyar költőt, aki még latinul írt, nem is emlegetjük máshogy, csak Janus Pan- noniusként, holott eredeti neve Csezmicei János. A Janus Pannonius tehát valójában hamis név, álnév. A pseudonym, vagyis az álnév sokféle lehet. A me- tonomázia a valódi név más nyelvre való sima szó szerinti fordítása. Petőfi Sándor neve ebből a fajtából való, noha az övé — ismételjük meg — nem álnév; nagyon furcsa volna a Petrovics nevet igazinak, a Petőfit a végső, a hivatalos, tudatosan választott nevet pedig álnak, parókanévnek tartanunk. A XVI—XVII. században nagyon gyakori volt az eredeti nevek latinra való fordítása. így lett Juhász Péterből Melius, ami szó szerint ugyanazt jelenti. Az álnév másik formája a játékos betűrejtvény. Nos két példa: -j-y; ssssy. Megfejtése: Kereszty, illetve Negyesy. A következő álnévfölvételi mód az anagramma, a betűcsere. A leghíresebb anagrammatikus név Vol- taire-é. Ügy hívták: Arouet Le Jeune. Némi szabadossággal ebből alakította ki a Voltaíre-t, nem is emlegetjük másként, minden irodalomtörténetben Voltaire-ként szerepel. A palindrom a valódi név megfordítása: A bolgár és a magyar kulturális élet képviselőinek részvételével ünnepséget tartottak csütörtökön Su- menben a helyi . Kossuth- múzeum megalapításának 35. évfordulóján. A sumeni Kossuthnházban megnyitották a Magyar Nemzeti Múzeum szakértőiAdy — Yda, Gerő Mór — öreg Rom. Szójátékkal alakította ki álnevét Márki Sándor történész Marquis Jean d’Orrá. A Jean d’Or egyébként szó szerint Arany Jánost jelent, Arany és Petőfi levelezésében elő is fordul ez a tréfás, játékos fordulat, Márki Sándor valószínűleg onnan merítette az ötletet, vagy legalábbis eszébe jutott a Jean d’Or-szó- játék. Az írói álnévválasztásnak még számtalan módja, formája van, de most már hagyjuk a tudományoskodást, inkább soroljunk föl néhány olyan kisebb-nagyobb világhírű külföldi vagy híres magyar írót, aki álnéven alkotott. Charles Dickenst ma Charles Dickensként ismerjük, ám a maga korában nálunk is álnéven adták ki 'regényeit. Irta: Boz. Dickens legkisebb öccsét. Augustusi, tréfásan Mosesnek hívta Charles — Goldsmith A wakefieldi plébános című regénye főhősének legkisebb fia neve után. Augustus ezt a nevet félreértette, Boznak mondta, s Charles Diskens aztán első regényeit ezen a néven — ezen az álnéven — jelentette meg. André Maurois francia író eredeti neve Émile Herzog volt. írói nevét az első világháború frontvonala közelében húzódó kis faluról, — Maurois-ról vette föl. Keresztnevét fronton elesett unokatestvérének, Andrénak emlékére választotta. Hans Fallada, a német regényíró álnevét a Grimm-testvérek egyik meséjében szereplő lovacskának, Falladának a nevéből kölcsönözte. Anna Segherset eredetileg Netty Reilingnek hívták. Az írónő művészettörténész hallgató volt az egyetemen, s Rembrandt tanítványa, Seghers annyira csodálatba ejtette, hogy egyki korai novellájának főhősét róla nevezte el. aztán később őmaga is ezt a nevet választotta. Makszim Gorkijt Peskovnak hívták, a Gorkij (Keserű) ugyancsak álnév, méghozzá beszédes álnév — a szegény, ágrólsza- kadt író miiként is írhatott volna másként, ha nem keserűen. Keserű volt az élete, az álnév szinte magától adódott. Ha már az orosz irodalomnál tartunk, följegyzésre méltó, hogy a mi Arany Jánosunk tucatnyi álneve közt egy orosz is szerepelt: Akakievics Akaki, Gogol, A köpönyeg című elbeszélésének a főhőse. (A köpönyeget ma is Arany fordításában olvassuk.) Az álnevek használatának a divatja, sőt olykor — azonos nevek esetében — a szükségessége a humanizmus korától egészen napjainkig él. Nagy László első verseit F. Nagy Lászlóként jegyezte: az F. a Felsőiszkázi rövidítése volt. Később az F. elmaradt, s F. Nagy László Nagy László lett, helyette az irodalomtörténész-filmkritikus Nagy László választott magának álnevet, amely azonban csak annyi, hogy neve elé egy B betűt rakott. Győri László nek közreműködésével félújított kiállítást, amely több mint 200 új tárggyal gazdagodott, Az emigráns magyar forradalmárok bulgáriai életének tárgyi emlékei mellett a korszakból származó katonai egyenruhákat. fegyvereket, levele • két és más okmányokat állították ki. Pécsi István III. Bába Mihály: 4 diófa 200 ÚJ TÁRGY Kiállítás Kossuth tiszteletére
