Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-20 / 298. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. december 20., csütörtök Újra láthatók a képek Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban újra megnyílt a régi képtár. A képen: az első látogatók az elrabolt és immár restaurált világhírű festményeket nézik (Népújság telefotó — MTI — E. Várkonyi Péter felvétele — KS) A dal színésznője Császár Angéla előadóestjéről Termes se Williams írja az Ifjúság édes madarában, hogy a színésznő nem ott kezdődik, hogy felmegy a színpadra és játszani kezd, hanem”...lángra lobbantja a szíveket, s olyan tüzet gyújt, ami nem fér el egy filiszter sparheltjében”. Nos, hétfőni este Egerben, a Dobos cukrászdában éppen erről győződhetett meg a kö­zönség. Császár Angéla va­lóban olyan színésznő, aki tüzet csihol, és a lángot mindvégig égve is tudja tar­tani. Csaknem másfél órás műsorában Medgyasszay Vil­mára emlékezett, a színház- történet egy kiemelkedő alakját idézte. Már maga az ötlet is megkapó: egy művész főhajtása egy másik előtt. S bár Nosztalgiasorozat cím alatt láthattuk e műsort, mé­gis sokkalta több volt ez egy édes-bús merengésnél, em­lékezésnél. Mert Császár Angéla igazi művészi élményt nyújtott, s a nagy előd megjelenítésé­ben mégis önmagát adta. Arról, hogy jó színész, évek óta meggyőződhettünk a Nemzeti Színházban, a tele­vízió képernyőjén is. Mégis népszerűségét igazán a Bu­dapesti Orfeum-sorozattal nyerte el, amelyet két szí­nésztársával, Szacsvay Lász­lóval és Benedek Miklóssal adott elő sok-sok estén át. Mostani önálló műsorát csaknem kétszázszor játszot­ta, mielőtt az egri közönség is láthatta. A pódiumesteken, az utóbbi időben, azt ta­pasztalhattuk: mintha a kö­tetlenebb. „Lazább” forma érvényesülne. Ezúttal olyan produkcióban volt részünk, amelyben a legkisebb moz­dulat is fegyelmezetten ki­dolgozott volt, méghozzá úgy, hogy a közönség csak a bra­vúrt észlelhette. Császár An­géla gyönyörű énekhangja — tizennyolc sanzon hangzott el —, biztos színészi tudása mindvégig lenyűgözte az asz­taloknál ülőket. Kitűnő part­nere volt ebben zongorakí­sérője, Fiumei Dóra. A szí. nésznö igen jól tud váltani: egyszer tragika. két perc múlva már komika. Talán csak a befejezést illethetné az a vád: mintha hatásva­dász lett volna. Mindenesetre, a Megyei Művelődési Központ által szervezett új sorozat ígére­tesnek, élménydúsnak bizo­nyul. (mikes) BOLYA PÉTER: Variációk egyetlen témára IV/3—4. A iához állt. újra elolvas­ta. „Nosza” — gondolta. — „Tiszta ,parasztszobában fo­gok aludni, budira járok, hajnalban rigófüttyre ébre­dek.” A cím: földszintes ház, ut­cára néz 5 ablakokkal Ma­gas deszkakapu. Csengő, mellette a névtábla: ÖZV. KARASZ JÓZSEFNÉ kö­zépük. tanár. Szőke, szemüveges fiatal- asszony nyitja a kaput. — Tessék... — A kiadó szobát kere­sem. Somos Péter a nevem. A nő fekete ruhát visel. Az arca párnás, komoly; a haja kontyba tűzve. — Kárászné vagyok, tes­sék. Előre indul. Kordonra ne­velt szilők között vezeti So­most a házba, a kiadó szo­bához. .. .Magas tárni ás ágy. öreg szekrény, toalettasztal. A falon fekete keretes fényké­pek. Sovány, bajszos férfi- arc. — A férje? — kérdezte Somos. — Igen. — Meghalt? — Március hatodikén. Somos az ágyra tette a táskáját. — Itt lakott, ebben a szo­bában ? — Csak az utolsó két hó­napban. „Nagyszerű” — gondolta Somos dühösen. — És mi... szóval mi­ben. .. Milyen betegsége volt? — Fehérvérűség. ­Somos felvette a táskáját. — Most elmegyek — mondta. — Estére iövök. — Tisztát húzok — mond­ta az asszony. — Az jó is lesz. — Nem piszkos. senki nem aludt benne, csakhát... — Minden este megágya­zok. így aztán... — Megágyaz? — A férjemnek. Somos kifelé indult, utál­ta a gyávaságát. Miért nem meri azt mondani, hogy nem kell a szoba, ez a sira­lomház, a naponta megve­tett ágy, a titokzatos szek­rény. a leeresztett redőny... — A kulcsok — lehelte utána az asszony. ESTE Somos birtokba vette a várost. Bejárta a várat, meg­csodálta a székesegyiházat, aztán egri fej levest vacso­rázott. elborozgatott a Szép. asszony-völgyben... Éjfél után ért a szállására. „Még soha nem volt eny- nyi kulcsom” — gondolta, amikor a házajtó és lakás­ajtó után a szobaajtót is ki­nyitotta. Felkapcsolta a villanyt. Frissen húzott ágynemű, duzzadó párnák. Az éjjeli- szekrényen pohár víz. És... gyógyszer. Somos felvette, megnézte. LEUPURIN. Fehérvérűség elleni szer. Az ágy melletti széken: vi­zeletkacsa, porcelán ágytál. A párna alatt zsebkendők. Somos felhajtja a paplant. Az ágy derekán gumilepe­dő piroslik. „Ha esetleg magam alá vizelnék” — gondolta Péter kábultan... Lassú, beteg mozdulatok­kal levetkőzött, lefeküdt. „Szép álmokat” — gon­dolta. — „Még két hónapig élek.” Finom kopogás az ajtón. — Józsi! — hallatszott Kárászné halk hangja. Somos hallgat. — Józsi, nincs semmi kí­vánságod? — Nincs, szívem, köszö­nöm — mondta. — Bevetted a gyógyszert? — Igen. — Kettőt? — Kettőt. — Nem vagy éhes? — Nem. szerelmem. Megmozdult a kilincs. — Józsi, miért zárkóztál be? — Egyedül szeretnék ma­radni. — Engedj be. — Nem. — Józsi, nyisd ki! — Soha többet. — Józsi! Az asszony a kilincset ráz­za, „Józsi, nyisd ki!” hal­lani. ahogy a földre csú­szik az ajtó mellett, viny- nyogva sír... Aztán zihálni kezd. sóhajtozik, mély női torokhangon. „Még két hónap” — gon­dolta Somos. — , .Hiszen csak a szél zörgeti a redőnyöket.” MÁSNAP Kora hajnalban ébredt, gyorsan felöltözött, meg­tapintotta a slusszkulcsát, kiosont a konyhába. A szobaajtó félig nyitva. Kárászné szétvetett karok­kal alszik,, hosszú haja az arcába simul. Somos kilépett az udvar­ra. Hűvös, harmatos levelek között ment a kapu felé. „Az éjszakák” — mormol­ta magában. — „Mindig azok az átkozott éjszakák.” VÉGE Iskola születik zőekhez képest sokat kell gyalogolniuk, de megértik ők is. hogy a zsúfoltság mi­att ki kellett ide teleped­niük. — Szokatlan, hogy kiseb­bek között vagyunk — mondja Zakar Sándor első­éves bútorasztalos. — De már összebarátkoztunk ve­lük... ★ A reprezentatív épület egyik oszt&lyteremnyi he- Ivisége az igazgatói iroda. Itt fogad bennünket Csabai Attila. — Augusztusban tudtam meg, hogy engem neveznek ld vezetőnek — emlékezik vissza. — Azelőtt a nos zva- ji iskolát irányítottam. A tárgyi feltételek itt sokkal jobbak, mint a régi helye­men, ezért örömmel vállal­tam a megbízatást Persze akkor, még nem nagyon hit­tem el, hogy elkezdődhet itt az oktatás, de az átadás után a szülők, a HAÉV iro­distái, a honvédség és még jó néhány üzem társadalmi munkában segített ablakot tisztítani, takarítani. Jelen­leg teljes lendülettel folyik a szakmai munka, oly any- nyira, mintha nem is az első évet kezdtük volna el. Egy-egy osztályba húsz­harminc tanuló jár, s ez ide­ális létszámnak mondható. Csupán ötödik osztályig vet­tük át a 8-as iskola tanulói­nak egy részét. A tizenhat tanterem felét a szakmun­kásképző intézet kapta meg ideiglenesen. Ügy hallottam két-három év múlva, a szakmunkásképző bővítése után elköltöznek innen a nagydiákok, s akkortól már elsőtől nyolcadikig lesznek párhuzamos osztályaink. At­tól számítjuk majd második újjászületésünket. Persze, addig még fontos állomás­nak ígérkezik december vé­ge, amikor majd átvehetjük a tornatermet, a konyhát és az éttermet. Homa János Tegnap én kaptam az oroszlánt Testneve­lésóra az aulában (Fotó: Szántó György) Üjsághír: Egy évvel a határidő előtt adták át Egerben a 13-as számú Általános Iskola ok­tatási szárnyát. Szeptember­ben már itt kezdhette a tan­évet mintegy százhatvan gyermek. + Ez év március 30-án nem mindennapi kéréssel for­dultak a városi tanács kép­viselői a Heves megyei Ál­lami Építőipari Vállalathoz: még az idén készítsék el a lajosvárosi új iskolát. — Nem nagyon örültünk ennek — mondja Szamos Gábor, a HÁÉV igazgatója. — De megértettük a nyo­mós indokot, hogy teher­mentesíteni kell a közelben lévő 8-as iskolát. Mozgósí­tottuk üzemegységeinket, építésvezetőségeinket, bri­gádjainkat, hogy még inten­zívebb munkával — ha szükséges a hétvégék fel­áldozásával — biztosítsák a feladat végrehajtását. — Nem ment zökkenők nélkül az oktatási szárny kialakítása — világosit fel Barna Károly művezető. — Tavaly augusztusban fog­tunk munkához. Először a terepet kellett rendbe ten­ni, hiszen hajdanán ezt a telket szemétlerakóhelynek használták. Januárra már álltak a falak, de ekkor szü­netet rendeltek el, mert el­fogyott a beruházó — a vá­rosi tanács — pénze. Várat­lanul ért bennünket, hogy két hónap kényszerpihenő után azt várták tőlünk, hogy rekordidő alatt fejez­zük be az épületet. — Ezek szerint csodának számit, hogy mégis elkészí­tették? — Dehogy. Ezekből a ház­gyári elemekből megfelelő szervezéssel gyorsan lehet dolgozni. Ha nem jön köz­ibe a kényszerű kihagyás, negyven-ötven ember is elég lett volna ehhez a munká­hoz, s nem kellett volna százhúsz szakembert foglal­koztatnunk. Egyébként már nagy gyakorlatunk van az iskolaépítésben, hiszen nem­régiben végeztünk a 8-as számú Általános Iskolával. Azt is az ÉSZAKTERV mér­nökei tervezték, s 6zinte ha­sonmása ennek. A csaknem hatvanmillió forintba kerülő létesítmény tizenhat tantermében jelen­leg tanítás folyik. Az udva­ron viszont nagy a kopá- csolás. Hajrájához ért a-tor- naterem, a konyha és az ét­terem építése. Az építőipari, vállalat igazgatója ígéri, hogy ezeket is a határidő­nél fél évvel hamarabb, de­cember végén átadják. ¥ Erdélyi Tibor asztalos és kollégái úgynevezett „hiány­pótlásokat” végeznek. De akad másféle megbízatásuk is, például nemrég helyez­tek védőkorlátokat a falak­ra, hogy a padok ne karcol­ják össze azokat. — Mindenki elégedett a minőséggel — dicsekszik. — Az elismerés nagyon jólesik nekünk. Külön öröm szá­momra, hogy a vállalat ki­váló dolgozója kitüntetést is megkaptam ... Nagyon sokat túlóráztunk, de megérte, hi­szen megfizették. — Sokak szerint a válta­toknak érdemesebb iskolákat építeniük, mint lakásokat, mert az átvételkor nincs annyi kifogás a rossz tapé­tázás, (netán a szőnyegpad­ló nem megfelelő felragasz­tása miatt... — Ez nem igaz. Az isko­lákra sokkal jobban oda kell figyelnünk, mert a KÖJÁL-tói a beruházókig, a tanároktól a szülőkig min­denki szemügyre veszi a produkciónkat. ★ Szünetre csengetnek. Dr. Zám Istvánná, az ötödike­sek osztályfőnöke a zsibon­gó, játszadozó gyermekekre ügyel. — A 8-as iskolából jött át a pedagógusok nagy ré­sze. Én is ott voltam nap­közis nevelő. Ide az vonzott, hogy szaktárgyaimat, a ma­gyart és az oroszt is tanít­hatom. — Ügy hallottuk, hogy a szülők nem szívesen íratták be ide a kicsinyeket, mert gyalogátkelőhelyen kell köz­lekedniük. — Minden reggel tanári felügyeletet szervezünk a „zebránál”, hogy megelőz­zük a baleseteket. A tanár nénitől az ötödi­kes Rozsnaki Péter érdeklő­dik, hogy lesz-e feleltetés az órán. A fiú tavaly még a 9-es iskolába járt. — Jobb itt? — érdeklő­dünk. — A szüleim ebbe a vá­rosrészbe költöztek, s ne­kem is meg kellett válnom a régi barátaimtól — ma­gyarázza. — Most már jól érzem itt magam. Világo­sabbak a tantermek, s min­den szebb. Jobb itt tanulni, még a matekot is megsze­rettem. A szünet véget ért. Az el­ső osztályosok besétálnak a. helyükre. — Tegnap én kaptam a kis oroszlánt — újságolja Domoszlai Zolika. Amint Szedmák Lászlóné osztályfőnöktől megtudjuk: a műanyag figurát az vihe­ti haza, aki a kisdiákok kö­zül legjobban viselkedik, legszorgalmasabban tanul. ¥ Az intézményben szak­munkásképzősök is helyet kaptak. — A miénk lett a máso­dik emelet — mondja Bu­kov szki Géza, a 212-es szá­mú Ipari Szakmunkásképző Intézet itteni kihelyezett ké­szének vezetője — Tizenkét tanulócsoportot hoztunk át ide. Csupán a kollégisták panaszkodnak, hogy az elő­Csabai Attila igazgató

Next

/
Oldalképek
Tartalom