Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. november 17., szombat

MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

Törökverő vitézek ábrázolása. 1560-as évek. Ismeretlen német mester fametszete

i N

I ♦

isi \ ■

Vitézsors, képekben

Sok korabeli metszet maradt ránk a végvári életről: ostromokról, összecsapásokról, várakról. Ezek a képeslapokat pótolták akkoriban: gyakran röplapokon terjedtek, hogy megörökítsék a jelentős eseményeket. Hitelességük kérdéses, de mégis érdekes adalékot nyújtanak a XVI—XVll. század harcainak megértéséhez, az akkori élet megismeréséhez.

(Perl Márton reprodukciói) ________________________________________________________________

C

sáktornya és Oj-Zrínyivár látképe, 1663 Lukas Schult zer réz metszete

Orvos — ostromok előtt

A végvárak és az egészség

A XVI —XVII. századi közegészségügyi viszonyokat alapvetően meghatározta, hogy nem volt ebben az idő-* szakban Magyarországon orvosképzés. A tanulni vágyók külföldön — olasz egyetemeken, Krakkóban, Prágában, holland és német iskolákban — sajátíthatták el az ismereteket, számuk rendkívül csekély, s tanulmányaik befejezése után többnyire nagyobb városokban vagy főurak udvarába szegődtek el. Az egyetemet végzett orvosok mellett — akik egyébként sem végeitek sebészi feladatokat — a borbélyok vagy chirurgusok szerepe volt jelentős a gyógyításban, a lakosság ellátását leginkább ők végezték, avagy a sebészi teendőket is. A teljesség kedvéért meg kell még említenünk a gyógyításit végzők körében a fürdősöket vagy balneátorokat és a gyógyszerészeket, de sokan éltek népi gyógymódok bevált fogásaival és eszközeivel is.

Az ország közegészségügyi helyzete meghatározta a katonaság orvosi ellátását is. A XVI. század végén, a XVII. század elejép a csapatoknál már megtalálhatók a tábori orvosok, vagy felfogadtak borbélysebéézeket a sebesültek és betegek kezelésére. Létrehoztak tábori kórházakat is, bár ezek majd csak a visszafoglaló háborúk idején váltak általánossá.

A végvárak katonáinak helyzete különbözött a mozgó hadseregben szolgálóéktól. Az időjárás viszontagságaitól talán nem szenvedtek annyit, hiszen voltak külön szálláshelyeik, bár az elszállásolás is adhatott panaszra okot, mint ahogy az Ordódy Zsigmond esztergomi káptalannak írott jelentéséből kitűnik: „...eddig semmi hellye nem volt a szegény huszárnak, talán Egesegenek is az ártott... ö Felsége nem tudgya micsoda nyomorúsággal lakik it, amit amot Pincékben a katonaság és mennit sze- nuedtenek Verek ontásaig obsidio alatt." A panasz ellenére is kedvezőbbek voltak az életkörülményeik, hiszen a járványok, fertőző betegségek nem pusztítottak oly mértékben mint a zsúfolt táborokban, békeidőszakban pedig életmódjuk alig különbözött a polgári lakosságétól.

Az állandó várőirség tagjai között nem voltak mindig orvosok vagy borbélyok. Egyébként is ritkán fordultak meg várakban, bár a XVI. század egyik jeles orvosa, Balsaráti Vitus János mecénását, Perényi Gábort követve valószínűleg katonák gyógyításával foglalkozott. Általában egy-egy ostrom közeledtekor fogadtak fel a várak kapitányai borbélyokat. Így például Dobó 1552-ben 13 borbélyt hívatott az egri várba, akiknek feladata volt az ostrom során megsebesültek egészségügyi ellátása.

Az ostromok szüneteiben, a viszonylagos békeidőben is találunk orvoslással foglalkozókat néhány végvárban. Az egri yárban Rákóczi Zsigmond kapitánysága alatt még. gyógyszierész is foglalkozott a betegek gyógyításával. Előtte viszont az 1560- as években nem volt orvos nemcsak a várban', hanem a városban sem, mert Veren- csics Antal Lőcse városából hívat orvost testvére gyógyítására. Egy 1596-os metszeten már kórház is van jelölve a városban, ez valószínűleg nemcsak a városbelieket, hanem a várbelieket is ellátta szükség esetén.

A XVII. században a kőszegi várban működött betegház, Sárváron „várispitát” találunk, a vöröskői várban pedig gyógyszertár állt fenn.

A gyógyítással foglalkozók várbeli szolgálatán túl fontos azt is megvizsgálni, hogy ezek milyen színvonalú munkát végeztek, mennyire volt eredményes tevékenységük.

A korabeli szakmaszerzők rendkívül rossz véleménnyé! voltak kollégáik munkájáról. A XVI. században Magyar- országon tevékenykedő Co- berus írja a táborok „medi- castereiről”, hogy nern a betegek gyógyítására, hanem inkább azok ki pusztítására

vállaltak szolgálatot. Kétségtelen, hogy sokan voltak ebben az időszakban, akik inkább a betegek kárára, mint hasznára voltak, de számos, a korabeli megítélésnek ellentmondó adatot is találunk. 1673-ban Érsekújváron egy francia sebész igen komoly koponyaműtétet végzett, a sérült koponyacsont eltávolítása után helyére ezüstlemezt helyezett, amivel a beteg még sokáig élt.

Az orvosok munkájukért meghatározott fizetésben részesültek. Murány várában a borbély havi fizetése 6 rhénes forint volt, ami a többi várbeli alkalmazottéhoz képest rendkívül alacsonynak tartható. Az egri borbélyok az ostrom alatti gyógyításukért 17 forintot kaptak, de utóbb még 10 forintot utaltak ki számukra.

A várakban nemcsak a betegek és sebesültek orvosi ellátása volt fontos, hanem a várvédő katonaság egészségi állapotának megvédése, a járványok kialakulásának megelőzése is lényeges volt.

A katonaság élelmezésében — a várakban felhalmozott készletek alapján — első helyen állt a kenyér, szalonna és bor, de lencse, köles és káposzta is bőven volt a raktárakban. Húst az élőállatok, elsősorban szarvasmarha tartásával biztosították, d« sertés és baromfi is szerepel az összeírásokban. Békeidőszakban leginkább a vár környékén élők látták el élelemmel a katonaságot, a várakban tárolt készletek ostromok idején váltak fontossá. A várkapitányoknak kiadott instrukciókban megfelelő meny- nyiségű és minőségű élelmiszerkészlet felhalmozását szigorúan előírták. „Várostrom esetére pedig tároljon és tartson készenlétben olyan mennyiséget mindenfajta élelemből, amely a várőrséget megilleti, de legalább 6 teljes hónapra elegendő legyen. És ha azokat időközben régiségük miatt szét kellene osztani, illetve újakra kicserélni, olyan időben tegye ezt, amikor úgy látja, hogy várostrom semmilyen veszélye nem fenyeget” — olvashatjuk Rákóczi Zsigmond főkapitányi instrukciójában. Egy-egy rossz termésű év, ínséges időszak ellenére erősen sújtotta a várbelieket is. így 1606-ban a tokaji várőrség katonái között pusztított éhínség. Léva állapotáról pedig Koháry Péter 1619. április 20-án kelt levelében írja: „Éles penig nemhogy valami bizonyos üdőre való volna benne, de még csak egy napra való sincs.” Nem véletlen, ho,gy a végváriak a környék fosztogatásával biztosították sokszor megélhetésüket, s ettől rrjég a törvények szigora sem rettentette vissza őket. Az élelmiszerek mellett az ivóvíz biztosítása is fontos volt, hiszen a folyók és a kutak fertőzöttsége sokféle betegség okozója volt. Ez inkább a táborokban okozott gondot, a várak vízellátását a várbeli kutak és ciszternák biztosították.

Gondot fordítottak a várak tisztántartására is. Az 1666. évi sárospataki instrukció előírja: „Az a vár kőről való árkon is, párkányra is így viseljenek gondot: az porkolábok oda is szemetet, gazt ne hadjanak hányni, hanem rakassa rakásban,, szombat napon egy taligán hordássá ki vagy bástyára vagy az szántóföldre, avagy az hová praefectusunkkal illendőnek látják lenni.” Az előírás indokolásában biztonsági és tűzvédelmi szempontok figyelembe vétele szerepel, nem kifejezetten az egészségvédelem céljából született de, Eszterházy Miklós nádor semptei várnagyának 1640-ben kiadott utasítása már egyértelműen higiéniai megokolást tartalmaz. „A várat és házakat tisztán tartsa, a holmi szemétet levetnek és egyben gyűjtenek, a rabokkal gyorsan föltisztíttassa és a váron kívül vitesse, hogy efféle gonosz gyülevész miatt egészségtelenség ne következzék.” Szabó Jolán

dúlt. S ha nemzetünk s országunk mégsem bukott el, azt elsősorban ta végházatk önfeláldozó küzdelmének, el nem alvó lelkesedésének köszönhetjük. Az a szellem, amit a vég- házak hadinépe teremtett, az egész országra kifogyhatatlan szellemi tőke lett, melyből sok-sok nemzedék merített és táplálkozott.

A magyar történetírás bőven foglalkozik a nagy török háborúkkal. Töviről hegyire ismerteti a császári hadak működését, de a török-magyar végházak kétszázadon apró küzdelmeiről, azoknak messze ható jelentőségéről, tanulságos voltáról s eredetiségéről alig ejt szót. Pedig hát jól tudjuk, hogy az idegen zsoldos hadak nem a magyar népért, nem is magyar földért, hanem a császár érdekeiért harcoltak. A császári hadak szemében a mlagyar majdnem olyan ellenség volt. mint a török! A mi végbeli vitézeink, a mi kis csatáink (csapataink) ellenben a magyar földért, a magyarság becsületéért küzdöttek. Az ő örökös küzdelmeiknek köszönhetjük a magyar szellem, a nemzeti érzés és lelkesedés ébren tartását, a hódoltság korlátozását, a magyar hadakozási mód fejlődését, a magyar vitézség terjedését, majd a törökségnek hozzánk való közeledését is...

.. .A XVI. századi harcok egyik legérdekesebb, legizgatóbb s legkedveltebb formája a lesvetés vagy leshányás volt. A végházak és & kastélyok népe ezt a harci játékot nagy kedvteléssel űzte. Amint a mező kizötdült, a török és a magyar végházak sorompói megnyíltak, s a vitézek lelkesedéssel és reménnyel eltelve siettek a csaták (csapatok) vonulási útjára, hogy ott szerencsét próbáljanak. Otthon csak az maradt, akire föltétlenül szükség volt. A többiek éhséget, szomjúságot és fáradtságot leküzdve éjjel-nappal lesték a közeledő ellenséget. S ha sikerült azt a lesre csalniok, vágyuk, örömük s céljok egyszerre teljesült. Annyira mindennapi foglalkozásuk volt ez a lesvetés, hogy majd mindegyik végház népének megvolt a maga leshelye és fortélyhelye — messze, sok mérföldnyire az otthonától. S az ityen utak és leshelyek mindékor kemény harcok színhelyei voltak.

S vajon mi volt az a lesvetés? Vadászat volt ez az ellenségre, mégpedig ravaszul megvetett tőrrel. S ha az ellenség belément a kelepcébe, a fogát biztosan otthagyta. Persze nagy ügyesség, agyafúrtság és körmönfontság kellett ahhoz, hogy a test jól megvethessék.

Még több türelem, óvatosság és fáradság kívántatott ahhoz. hogy az ellenséget a lesre csalhassák. Mert hát az ellenségnek is volt ám magához való esze, s úgy vaktában nem ment a kelepcére. De ha győzött az ügyesség és a ravaszság, s az ellenség csakugyan a lépre ment, akkor kisebb erővel és kevés kockázattal is nagyobb sikert s több zsákmányt arathatott a leshányó fél. Éppen ez volt az ok. amiért a végbeliek a harcnlak ez izgató, de fáradságos módját oly gyakran s oly szeretettel űzögették.

Ismeretes dolog, hogy a rég letűnt időkben, mikor eleink új hazát kerestek maguknak, pompásan értették a leshányást és a cselekvést. A görög császárok tudósítása szerint a magyarok sikerük jó részét épp a harcolási módjuknak köszönhették. Az új hazájukban azonban idők folytán ők is a frank és a német lovagkor hatása alá kerülvén, a harc terén is fölhagytak régi, keleti szokásaikkal. A könnyűlovasságuk, melynek oly sok sikerüket köszönhették, nehéz- lovasságá alakul. A nyílt tömegharc kapott divatra.

A törökök nem utánozták a nyugati népek harcmódját. Ök Európába költözésük után is megtartották régi fegyvernemeiket s régi, keleti harcolási módjukat. A hadakozásban nekik ősi fogásuk volt a ravaszul kieszelt cselvetés és leshányás. Mesterek voltak e téren. Hiszen legnagyobb sikereiket ügyes csel vetéseiknek s a fegyvernemeik különbségének köszönhették! A törkök mindent, de mindent fölhasználtak arra, hogy az ellenséget tévedésbe ejtsék. Még meg sem indultak hazánk felé, máris rászedték a mieinket. Ugyanis ők maguk a legképtelenebb híreket terjesztették nálunk hadierejük felől, hogy a mieinket jó eleve megrémítsék. Tízszer, hússzor akkorának hirdették a hadukat, mint amekkora a valóságban volt! S a mieink ezt jobbára készpénzül vették. Így magyarázható, hogy történeti könyveinkben ma Is két-három százezer török harcos szerepel ott, ahol negyvenezer sem volt.

S hogy a hamis hírek ki ne tudódjanak, a török hadak mindenféle fegyvertelen csőcseléket magukhoz vontak. A tevéikre vászonra festett emberalakokat helyeztek, s a lova-, sáik kopjáira két-három lobogót kötöttek, 'hogy minél többnek vélje őket az ellenség. Így volt ez például a mohácsi csatában, így a hosszú török háborúban.

A ravasz megtévesztést, a mesteri módon kieszelt kelep- céskedést aztán harc közben is folytatták. Egész sereg magyar történetíró leírta már a mohácsi csatát; tücsköt-boga- rat összeírtak e vereség okáról; de a valódi okokkal: a

törökök cselvetésével eddig senki sem foglalkozott. Pedig a konstantinápolyi, jelentések világosan megírják, hogy a törökök Mohácsnál lest vetettek a magyaroknak, s ezek reá isméntek a kelepcére. Barnabás pap és oltármester 1529- , ben például azt írja Konstantinápolyból, hogy a törököknek bevett szokásuk az első támadás után' való megszaladásuk. Ravaszul csinálják ezt, hogy az ellenséget maguk után csalják a lövőszerszámokkal felfegyverzett csapatok közé. így történt ez a mohácsi csatában is!

Lasku Jeromos ugyancsak Konstantinápolyból 1541-ben terjedelmes leírását küldi a mohácsi csatának. Elmondja, hogy a török sereg két szárnyát kellett volna a magyaroknak megtámadniok. Ehelyett engedték magukat a sereg közepére csalni, ahol a lövőszerszámos dandár állott, amely ha akart volna, sem hátrálhatott, mert az összekötött teve- és kocsisereg elzárta az út jókat. A magyar sereg tehát ráment a törökök kelepcéjére. E bajihoz járult még, hogy a magyar sereg jó része nehézlovas volt, melyet a fürge s könnyű török hadak halálra fáraszthattak. „Non est certandum cum Gallis — kiáltja Lasky — séd hostibus nudis!’” A törkök körmyülovasságát csak hasonlóval lehet megsemmisíteni, tehát ilyet kell velők szembeállítani.

A törökök a lesvetést későbbi harcaikban is nagy sikerrel i alkalmazták. Nem egy győzelmet köszönhettek ravaszul kieszelt s jól keresztülvitt cselvetéseiknek. A tapasztalt és sokat látottt Húszain bég (Gergely diák) a szultán udvarából írja 1593-ban a magyaroknak: „Török hitinek ne higy- gyetek. Vegyétek eszetekben magatokat, hogy török soha hatalmával semmit sem vett, hanem csalárdságával. Erősen vigyázzatok, hogy meg ne csalatkozzatok!”

, Ahhoz hogy a mieink a törökök minden ravaszságát és cselfogását eltanulják, természetesen idő kellett. Sok áldozatba, sok vérbe került, míg az új mesterséget eltanulták. A XVI. század első felében bizony még napirenden volt a mieinknek veresége, ha a törökök cselvetéseit nem ismerték. Az egykorú jelentések világosan megmondják, hogy az ilyetén vereséget a mieink a törökök harcmódjában való járatlanságuknak köszönhették. Azazhogy még nem ismerték a török ravasz fogásait és lesvetéseit.

(Részlet a Bajvívó magyarok című művéből)