Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
Szűkebb hazánkban, s országhatárainkon túl is ismerik már a parádi üvegmíves, Szakács Miklós munkáit, s alkotó készségét, aki három évtizedes munkásságát reprezentáló ki állítással mutatkozik be a Hatvani Galériában. Felvételeink a nyers ólomkristály megformálásának jellegzetes pillanataiból mutatnak be néhányat. f.Szabn Sándor képriportja) Az élők számára a halottak adják az al kaimat a találkozásra. Halottak estéje előtt már egy héttel fényárban úsznak a temetők a legkisebb faluban is, imbolygó gyertyafények lángjai ragyogják be a borús, párás novemberi délutánokat aztán, ahogyan esteledik, a sírhantok parányi zsarátnokai összeölelkezett fényerővel világítják meg a temetőket. Egy óriási elektromos centrálé kellene ahhoz, hogy a picike gyertyák fényerejét országszerte kilowattórákban teljesítse. Ritka, szép fekvésű a kácsi temető és minden elfogultság nélkül, piktor ecsete alá kívánkozna a táj, közeli és távoli környezetével együtt. A völgy mélyén húzódik meg a falu, girbe-görbe főutcájával, aztán egy domb a falucska közepén. Itt a régi műemléktemplom. Ettől északra a Bükk délnek nyújtózó hegyszorosai az őszi ruháját éppen levetni készülő erdőségeivel, majd közvetlen az erdők alján a parányi temető, mert nem halhatnak sokan ott, ahol kevesen élnék. .. Annyira az erdő szomszédságában van a temető, hogy éjjelente bizony őrizni kell a krizantémokat a szarvasok elől, mert azok nem válogatnak, és nincsenek különös tekintettel a holtakra. Hajlott hátú kis öreg ember forgolódik az egyik sir körül, tesz-vesz, két doboz gyufát is elgyújtogat már, amíg végre lángra kapnak mécseskéi. Ám a szél nagy úr, és egyetlen sóhajtása is sok ahhoz, hogy a sírokon elaludjanak a lángok, noha ezen az estén nincs különösebb panaszra ok, hiszen inkább hűvös novemberi szellőnek nevezhető az, ami egyszer-másszor bosszúságot Okoz. Amikor két mécses megint elalszik, a kis, vékony ember hozzám fordul: — Nem volna néhány szál gyufája? Markában érzi már a gyufásdobozt, amikor megfogom a karját, a szemébe nézek, jobbról-balról megvizsgálom és magamhoz ölelem: — Jó estét, Pepita úr! Örömem észrevehető resteikedéssel keveredik, mert Pepita urat, csak mi, — a falubeliek — „tiszteljük” így és most, hogy kiszaladt a számon a szó, akkor döbbenek rá, hogy tulajdonképpen nem is tudom Pepita úr valódi nevét... — Ennyi esztendő után! — ismer fel most már engem is, miközben szinte ragyognak felém egérke szemei. — Ne törődjön vele! Magának én mindig Pepita úr maradok, és itt a halottak békés nyugodalmára esküszöm, hogy emiatt a neheztelésnek még halvány árnyalata sincs a szívemben. Nem dacolunk többé a fújó szellővel, a vékonyan szitáló eső sem riaszt vissza attól, hogy Pepita űr boldogult apja sírszegélyén el ne beszélgessünk. — Foglaljon helyet! — mutat a sír szélére Pepita úr olyan szívélyességgel, mintha bársonyfotelba akarna betessékelni, de a hideg márványszegély sem akadálya annak, hogy mi ketten a régi barátsággal beszélgessünk. — Emlékszik-e, micsoda ruhákat varrtam én önnek? Ugye nem felejtette el! i— Ne önözzön engem kedves Pepita úr, szólítson a keresztnevemen, — olvasztom a jeget — elvégre falubéliek vagyunk. — Amikor a tanítói fizetését, az első jó forintokat megkapta, varrtam én magának egy kockás öltönyt... Azt a fazont, azt az anyagot! És ahogyan az magán állt, az életben sohasem felejtem eil! Átölelem Pepita urat, miközben a halottak fölött tiszteletlenül nevetni kezdek, mert eszembe jut, hogy Pepita úr bizony inkább csak foltozott, vagy „agyusztált” nekem ruhákat a háború után, de a kockás öltönyre világosan emlékszem, egy fél bődön zsírért vettem a szövetet egy menekülttől. .. Az emlékek színes gombolyagát tekergetjük, miközben alaposan kikérdezgetem Pepita urat. — Nem öregszik Pepita úr! önérzetesen tekint rám, úgyszólván büszkén mondja: — Nem panaszkodom! Végigdolgoztam egy életet, három gyereket felneveltem, de az erőm és a becsületem nem fogyatkozott. Huszonhat éve, hogy elköltöztem innen Budapestre, de még aktív vagyok, hogy is mondjam, afféle „diszkrét” munkákat végzek. Olyanokat, amilyenekre manapság mások már nem vállalkoznak. Gyújtogatni kezdem az elaludt gyertyákat, ebből Pepita úr megérti, hogy homályos nekem a dolog, így aztán gyorsan maga mellé ültet: — Tulajdonképpen restaurátori feladatokról van szó! Nadrágrövidítés, szűkítés, vasalás. Érti ugye? KTSZ, menő maszek ezekre a munkákra manapság nem vállalkozik. Én megcsinálom. Persze, én sem fillérekért, de kifogástalanul. Nekem megvannak a magam kuncsaftjai! Vannak közöttük idősebbek, fiatalabbak. A diákok is nagyon szeretnek. Jönnek-mennek körülöttünk, majdnem elsodornak a koszorú és krizantémcsok- rok, de Pepita úr ma elemében van. — Ismeri öcsit, a kisebbik fiamat? — Persze, az öcsi! — Ez az öcsi, Pistukám, ma egy hatalmas dunántúli gyár vezérigazgatója. Okleveles mérnök! — És Karcsi? Pepita úr feszeng a síron, feláll, leül, szétnéz, közelébb húzódik hozzám és a fülembe súgja: — A Karcsi ő nagy, nagyon nagy ember! Miniszterhelyettes! Elakad a szavam és ez, szemmel láthatóan jól esik Pepita úrnak! Látja arcomon a megdöbbenést, nagyot pislogok és babrálok megint a síron. — Látja, hogy mit faragott az öreg Pepita a gyerekeiből? Ugye nem gondolta vol" na soha ez a falu, hogy Pepita, ez a kis falusi szabó addig-addig húzogatja a cérnát a tűbe, amíg összevarrja három gyermekének a boldogságát... — És a sajátját is, — mondom neki, mire karon kap, és az új ezerhatoshoz invitál. — Szilvia itt maradt a gyerekekkel! Középkorú, feltűnően csinos, kedves hölgy néz ki rám az ablakon apja tekintetével. — Nézd csak Szilvia kit hoztam! A hajdani fiatal tanítónk, akinek olyan öltönyöket varrtam, hogy megcsodálhatta egy fél világ. .. Szilvia kilép a kocsiból, tenyerét a kezembe simítja. <— Kis gyerek voltam, — úgyszólván porban játszó — amikor láttam magát. Nézze a gyerekeimet! A kisebb a második házasságomból van. — Mondja a papa, hogy Pesten élnek! — Atomfizikus vagyok, de ettől el ne ájuljon! Apám nagyra tartja, de én tudom, hogy manapság ez inkább ritka szakma, de holnapután már nem lesz ércesebb csengése a szónak, mintha azt mondanánk: úriszalbó! — A bácsi itt lakik? — kérdezi a nagyobbik fiú. — Nem! Csak idelátogattam, éppen úgy, mint ti. — Olyan ez a temető, mint egy nagy virágosként, mutat szét a karjával Szilvia. — Miért jöttünk ide? Kíváncsiskodik a kicsi is. — Azért, hogy virágot hozzunk dédnagy. mamának és dédnagyapának a sírjára. Pepita űr —, miközben beszélgetünk, újra visszamegy a sírokhoz. Arca nyugodt, tekintete boldog. Családom enyhe szemrehányása közepette szakadok el végre Pepita úréktól és indulok a kegyeleteket leróni kedves halot- tadm emléke előtt. A sírok rendezgetése közben —, hadakozva a hegyek felől erősödő széllel — azon tűnődöm, hogy sak- sok ilyen boldog élet kell ebben a világban, mint a Pepita úré. A semmiből kezdte, gürcölt, másokért élte le hosszúra nyúlt, mégis fikarcnyi emberi életét, miközben — talán számadásképpen —, halottak estéjén boldogan áll ősei sirja előtt, mert tudja, hogy mindent megtett, amit megtehetett. Étertét a családjáért, másokért é'Lte, de úgy. hogy a boldogság gyertyafényei reá is világítsanak. Lehet, hogy amikor az apja síremléke előtt gyújtogatta égni nem akaró, szélfújta gyertyáit, megszólalt belülről, vagy éppen olyan lentről egy hang és azt mondta neki: — Derék ember vagy Pepita . . . Szalay István A parádi üvegmíves...
