Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-01 / 257. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. november 1., csütörtök Az embert szolgáló városokért 3. Ülésezett a nyomdászszakszervezet Központi vezetősége A magyar sajtó helyzetéről és feladatairól, valamint a lapkiadók és szerkesztőségek dolgozóijaik élet- és munkakörülményeiről tárgyalt szerdai ülésén a Nyomda-, a Papíri.par és a Sajtó Dolgozói Szakszervezetének Központi Vezetősége. A magyar sajtó helyzetét elemezve Simon Ferenc, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese elmondotta: az újságírók megfelelő szakmai és politikai felkészültséggel látják el feladataikat, s rendszeresen továbbképzik magukat, hogy a bonyolult körülmények között is helyt tudjanak állni. Az újságíróiknak csaknem háromnegyed része egyetemet, főiskolát végzett, a vezető munkatársak nagy tapasztalattal, széles körű ismeretekkel rendelkeznek. A sajtó dolgozóinak munkakörülményei ma még nem kielégítőek, bár javításukra történtek lépések. A nyomdászszakszervezet központi vezetősége részletesen vizsgálta a lapkiadók és szerkesztőségek dolgozóinak élet- és munkakörülményeit. PALACKOZZAK AZ IDEI REPCEOLAJAT. Már az idei repcéből készült étolajat palackozzák a győri növényolajgyárban (MTI fotó: Matusz Károly felvétele — KS) SZERENCSE FEL Napfény és mécsvilág Hazánkban a fővárossal együtt manapság öszesen százkilenc város van. Történelmünk, a gazdasági és a társadalmi életben betöltött szerepük élesen megkülönbözteti őket egymástól, hiszen Magyarországon ugyanúgy volt városformáló tényező az ipar és a kereskedelem (Miskolc, Győr, Salgótarján, Komló, Dunaújváros), mint a messze földről diákokat és tanárakat vonzó ősi iskolák (Debrecen, Pápa, Sárospatak) vagy a közlekedési csomópont jel' lege, párosulva a természetes víziúttal (Szolnok, Szeged, Komárom, Baja), de ezek közé sorolhatjuk a bányászatot is (Pécs, Tatabánya, Ajka, Várpalota), akárcsak a régmúltban megszervezett állami és egyházi közigazgatást (Eger, Veszprém, Esztergom, Kalocsa esetében). A XX. század utolsó negyedének magyar városait nagyon nehéz kategorizálni, funkcióik egyre sokrétűbbek lettek, szemünk előtt forrottak össze 20-40 kilométeres környékükkel, természetes vonzáskörzetükkel A mai városra éppúgy jellemző az ipari-kereskedel- mi-igazgatási funkció, mint az, hogy a közlekedés, a kereskedelem, a foglalkoztatás és az iskolák útján szervezi a környezetét. A Magyar Tudományos Akadémia Településtudományi Társasága a napokban tartott ülésén városaink lakóterületeinek helyzetével foglalkozott megvizsgálva: városaink lakóterületei ma hogyan szolgálják a távo~ labbi társadalmi'gazdasági céljainkat. Amint a tanácskozáson elhangzott, hazánkban a felszabadulás óta 415 lakótelep épült — ebből 93 a fővárosban —, s közülük 149 az olyan, amelyiken belül legalább ezer lakás van. Súlyos örökségek szakadtak társadalmunkra a régen kialakult városszerkezet, városhálózat miatt. Vannak olyan belvárosaink — Miskolcon, Pápán, Keszthelyen —, ahol szinte már sem lakni, sem közlekedni nem lehet, s vannak olyanok, amelyek milliárd forintokból átalakítva-felújítva, a régi értékeket megőrizve — Egerben, Győrben — vagy teljesen újonnan építve — Salgótarjánban, Zalaegerszegen — kiválóan teljesítik funkcióikat. Lakóterület manapság is kialakítható a városSelsők rekonstrukciójával, de ez rendszerint a lakások csökkenésével jár, valamint azzal, hogy az ősi belvárosok lakói mind kevésbé használhatják a tömegközlekedési eszközöket. A megoldás tehát egyértelmű — lakótelep. Sajnos, a felépült, több mint négyszáz lakótelep között sok olyat találunk, amelyik ilyen vagy olyan ok miatt nem, vagy csak részben tölti be funkcióját'. Annak, hogy a lakótelepek többsége csökkent értékű, legtöbb esetben a nem kielégítő tervezés, a már megépült lakótelep és a városmag szoros kapcsolatának hiánya az oka. Egészen a legutóbbi évek építkezéséig nemegyszer előfordult, hogy a lakótelepek helyét szinte ötletszerűen jelölték ki. Gyakran meg sem tervezték a tömegközlekedést és annak majdani fejlesztését, de sok lakótelepen kezdetben hiányoztak az elemi szolgáltatások is: a gyermek- intézmények, a bevásárló- centrumok, a javító- és tisztítóhálózat. Az elmúlt néhány évben a lakásépítésben irányváltásra került a sor; a lakások többsége a jövőben magánerőből épül. Az valamennyiünk számára világos, hogy ezeket a lakásokat is — legyenek azok egy vagy több szintesek — szervezetten, telepszerűen kell megépíteni. Nem szabad még egyszer abba a hibába esnünk, hogy a látványos eredmény — több, sőt sok Lakás — érdekében nem veszünk figyelembe olyan alapvető szempontokat, mint a környezetvédelem, a munkahely megközelíthetősége, a család napi bevásárlásainak megoldhatósága, a bölcsődék, óvodák, iskolák, egyéb művelődési intézmények közelsége. Ezek az ismérvek teszik-tehetik emberi léptékűvé lakótelepeinket, városainkat. És csakis az embert szolgáló városok tehetik otthonná a lakóhelyet. H. Z. Alföldi gyerek lévén, alig- alig tudok valamit a bányászéletről. Csekélyke ismereteimet is többnyire az újságokból, a televízióból szereztem. Mindig azt tartottam — s tartom ma is —, hogy azok az emberek, akik nap mint nap alászáll- nak, minden elismerést, megbecsülést megérdemelnek. Maga a köszönés is: „Jó szerencsét!” egy sor gondolatot indított el bennem. Hiszen valaha tényleg a szerencse volt a bányászok legfőbb — hű, vagy hűtlen — társa. S még ma is — a korszerű technika, a modern gépek, berendezések korában — sokszor csak rá támaszkodhatnak, benne reménykedhetnek. Milyenek hát azok a férfiak, akik ezt a munkát választották hivatásul? Babka József• házát rögtön megmutatják a petőfi bányaiak. Többször csöngetek, míg végre valakit meglátok közeledni az épület melletti szőlőlugas felől. — Elnézést, hogy megvárattam magukat — mentegetőzik a gazda —, dehát a kis kertben dolgoztam, alig hallottam meg a csengőszót. Bevezet a lakásba, leülünk. Egy-kót perc telik el csupán, s a feleség forró feketével kínál bennünket. — Amiatt jöttek ugye, hogy most mentem nyugdíjba — találgatja beszélgetőpartnerem. — Hát igen. Idén augusztus 10-én végleg letettem a munkát, ötvenhat éves vagyok, négy év korkedvezmény járt a mélyművelésben eltöltött idő után. Figyelem a kezét, egy percre sem pihen meg, mindig tesz-vesz valamit. Mintha csak a ki nem mondott kérdésre válaszolna... — Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz itthon. Tudja, nagyon hiányoznak az emberek, a velük való foglalkozás. Állandóan közöttük mozogtam, most meg mintha egyedül lennék... Biztosan megszokom majd, de egyelőre még nagyon ideges, feszült vagyok. A feleség, aki mellettünk áll, csak bólint. Rövidesen a régmúltra, a kezdetekre terelődik a szó. — 1941 szeptember 8-tól kezdtem el dolgozni. Először a salgótarjáni üveggyárban kaptam állást. Ekkor mindössze 12 éves voltam. Nem tudtam mit tenni, mennem kellett, szükség volt a kenyérre. Tucatnyian voltunk testvérek, s nekem a legfiatalabbnak is gondoskodni kellett a megélhetésről. Rövidesen aztán a bánya lett a második otthonom. A napok nagy részét a telep Albert-aknájában töltöttem el. Még javában tartott a háború, amikor 1944 elején a „Karancslejtősi” üzembe mentem át csillés segédmunkásnak. Ott ért a felszabadulás is. 1945-ben aztán beléptem a pártba. Itt egy pillanatra megszakítom. Érdekel, hogy mi vezethette erre a lépésre az akkor 16—17 éves fiatalembert. Politikai éleslátás, vagy fogalmazzuk úgy, előrelátás? — Inkább azt mondanám, hogy a tapasztalataim — igazít ki. — Az édesapám 1919-ben tagja volt a KMP- nek. Emlékszem a kék könyvecskére, mindig magánál tartotta. Bármilyen megmozdulás esetén őt mindig elvitték, hiszen a kommunisták eleve gyanúsak voltak. A legfőbb indítékom mégsem ez. Már közeledtek a szovjet csapatok, amikor a következő, megrázó élményeket éltem át. Szökött katonák bujkáltak a tárnákban, Hetvenhaton voltak, köztük a két bátyám és a sógorom is. Én, hoz- tam-vittem a híreket a harcok alakulásáról. Egy fiatal sihedarre senki sem gyanakodott. A németek azonban valahogy rájöttek a „rókalyuknak” nevezett rejtekhelyre. Gázzal próbálkoztak, majd a falu asszonyait terelve maguk előtt hatoltak be a vágatokba. A menekülők egy része kénytelen volt megadni magát. Sokukat azon nyomban a helyszínen kivégezték. A feleségem apja is lenn rejtőzött a többiekkel. Komótosan cigarettára gyújt, majd élete további eseményeiről mesél: — 1949-et írtunk, amikor Petőfibányára vetett a sors, s itt kaptam lakást is. Ismét a mélyművelés következett, nem volt könnyű dolog. Egészen 1953 elejéig vájárként dolgoztam. Ekkor jött az utasítás — bár csak hat elemivel rendelkeztem —, hogy részt kell vennem egy héthónapos kádarképző tanfolyamon. Az iskola befejezésekor Szűcsi lett az új állomáshelyem. Az ottani 11-es aknába munkaügyi vezetővé neveztek ki. Ezután — különböző beosztásokban — megjártam a rózsaszent- mártoni és ecsédi szénfejtő- ket is. A vándorlás végét jelentette, a visontai Thorez. Vezető aknászként tevékenykedtem, s innen mentem nyugállományba. Nagyon jólesett, hogy a bányásznapon rólam sem feledkeztek meg. Kiváló Bányász kitüntetést kaptam, mellé 10 ezer forintot. A pihenés napjairól beszélgetünk, a családról, az unokákról, a hobbiról. — A lányom Zagyvaszántón lakik. A selypi cukorgyárban asszisztensnő. Az unokáimat nagyon szeretem. Mindketten kislányok, az egyik hat, a másik hétéves. Hobbi? Szívesen olvasgatok, de az igazi szenvedély a kert. Százkilencven négyszögölt kell megművelni, úgy hogy akad bőven tennivaló.. .. .Annak, aki keresi, akinek ez az élete. Sárhegyi István Kolacskovszky Lajos: Az új rend bölcsőjénél IX 3. D nyilas főispán kereket oldott Egerben az iskolák október 14-én szélnek eresztették a növendékeiket. Ez az idők jele! Hanem azért Eger a háborúból csak október 28-án kapta az első komoly ízelítőt. E napon déltájban, kihasználva az ég borultságát, ellenséges repülőgép érkezett észrevétlenül a város fölé, s még mielőtt megszólaltak volna a szirénák, már könnyített is a terhén. A bombák a Knézich Károly utcában (a káptalani majorban és a Grőber-ház udvarán) robbantak. Egyik ledönti az Irgalmas-rend kór. házának a patakra néző szárnyát. Ez okozta a legnagyobb kárt. Harminc beteg meghalt, kettő eltűnt. Október 30-án a támadás megismétlődött. Ezúttal a Horánszky-féle pince - borháza és Muszka Sándor lakóháza pusztult el, a Szálában. Egy nő és két gyermek meghalt. Ekkortól Eger lakosságának zöme a föld alá, pincékbe költözik. A papnövelde, a Braun, (Tárkányi Béla utca), a Czekkel (Szvoré- nyi út) az Oláh-féle házak (a Csiky Sándor utca elején), a rác parókia és a Kisboldogasszony plébánia pinceútvesztőiben százával, sőt ezrével táboroznak az emberek. A vonatok október végétől már rendszertelenül közlekednek. Egerből november 7-én indult az utolsó Füzesabonyba. A különböző hivatalok november 10-e táján szüntették meg működésüket. Az anyakönyveket, s a telekkönyveket akkor már biztonságba helyezték. A vármegye a levéltár anyagának elszállítására vonatkozó felsőbb parancsnak nem tett eleget. És ez nagy szerencse! így legalább megmaradt az anyag. Gyöngyös viszont a városi levéltárt részben tengelyre rakatta; a becses török-korabeli okmánytár ennek az elszállításnak esett áldozatul. A boltok nyakra-főre kiárusítanak. A minorita rendház földszintjén felhalmozott zsidó bútorokat, ruhákat, háztartási eszközöket is ugyanekkor kótyavetyélték el. A vásárló közönség — Eger salakja — fizetett is, nem is. A cigányok a lopott holmi értékesítéséből esztendőkön át vígan éltek. A boltok után következtek a pincék. Kifosztásukat német katonák kezdték, civilek folytatták. Vedrekben, kupákban, fonott korsókban hordták szét a lopott bort. Néhol a csapokat elfeledték elzárni, és a részegek bokáig gázoltak a drága borban. Persze nincs karhatalom! A honvédség elsőnek hagyja el a várost, eltávozását két akasztással tette emlékezetessé. November 12-én két katonaszökevényt egyszerre akasztottak a Hangya sarkán, a piacon (a sarokfát, amelyre Braun kereskedősegédet felfüggesztették, azóta kivágták), és a Lyceum sarkán. A katonasággal szinte egyszerre távozott a rendőrség. Elment a tűzoltóság is. A legnehezebb időben Eger fecskendők, szivattyúk, mentőkocsik nélkül maradt, öregemberek, fertálymesterek látták el ezentúl a rend- fenntartási teendőket; a bal karjukon fehér zsebkendő, a kezükben furkósbot. November 13-án megszűnt a közvilágítás. Utoljára — rövid időre — még november 15-én villant fel az elektromos fény, aztán örök éjszaka borult az elcsendesedett városra. (A villanylámpák újra május 16- án gyulladtak ki a lakásokban, az utcákon május 24- én.) A nyilasok arra a hírre, hogy a szovjet csapatok hatalmukba kerítették a bu- dapest—miskolci fővonalat, megzavarodva futkostak fel, is alá, akár a megriasztott patkányok. A nyilas főispán november 20-án kereket oldott. A megyei tisztviselőket is szerette volna magával vinni. De dr. Bariba István helyettes árvaszéki elnök megmondta neki kereken: „Mi nem fecskék vagyunk, de verebek. Idevalók vagyunk Egerbe, illetve a megyébe. Kitartunk őrhelyünkön a viharban is. Vegye tudomásul főispán úr, hogy nem megyünk, még ha mindjárt fegyverrel is fenyeget bennünket.” A nyilas kormányzat semmiről sem gondoskodott. A város élelem, tüzelő, világítóanyag, betegek szállítására alkalmas hordágyak hiányában a legsötétebb jövőnek nézett elébe. A vasútállomás főnöksége bárgyún engedte széthordani a szenet, a petróleumot, a raktárházak faanyagát, ahelyett, hogy azokat az óvóhelyeknek juttatta volna. Eger Ostoros felől kapta az első belövéseket. A Lyceum délkeleti sarka ekkor lett himlőhelyes. A megyei árvaszék első emeletén egyik keletről jött lövedék dr. Bartha István és dr. Lukács Gyula árvaszéki ülnök dolgozószobáját zúzta ösz- sze. A tüzek közül legemlékezetesebb a rossztemplom égése. Az épületet gyújtógránát-találat érte. Fekete füstje a késő ősz szomorú napsütésében mint valami óriás gyászfátyol lebegett a megrémült város felett. Akkor égett le a Trinitárius- laktanya is. Mindenki azt hitte, hogy a vörösök kelet felől támadnak. Ezen a véleményen lehettek a németek is, mert a patakhidakat mind aláaknázták. Ezekre éjjelnappal külön őrszemek vigyáztak. A csapás azonban nem kelet, de délnyugat felől jött. A Tárná folyása ellenében felvonuló vörös csapatok egy része miután elfoglalta Egerszólátot és Eger- szalókot, rögtön hozzáfogott előkészíteni az Eger elleni hadműveleteket. Egerszóláton a harcok során 260 lakóház rongálódott meg, közülük húsz lakhatatlanná vált. A település november 20-án szabadult fel Itt 218 ház sérült meg, 27- ből az embereket ki kelleti lakoltatni. A vörös katonák Egerben leghamarabb Kanadában mutatkoztak. Sebesültjeiket a vincellériskolába szállították. A Koszorú utcában pincéről-pincére terjedt át a közelharc. Katalin napján már a vgpútállomásnál harcoltak. Mindenki a föld alá menekült. Az utcákon legfeljebb nyakláncos tábori csendőrök cirkáltak. A Ráckapunál ismeretlen tettes lelőtt egy német katonát. A tábori csendőrök nyomban hozzáfogtak a közeli pincék átkutatásához. Kiirtással fenyegették meg az óvóhelyek megrémült lakóit, ha elő nem adják a gyilkost. A vörös csapatok november 26-án és 27-én erősítéseket vontak magukhoz. A hatvani hóstyát, különösen a Fájdalmas Szűzről elnevezett sírkertek környékét, nagy erővel lőtték. Sok síremlék megsérült. A Szép- asszony-völgyben vörösek és németek közt ádáz küzdelem folyt a pincéért. Az odgme- nekültek alig győzték a halottakat eltalicskázni. November 28-án ezután a Szvorényi út is bekerült a harcok forgatagába. Az idevalósiak zöme a Láng- és a Czekkel-féle pincékben keresett és talált menedéket. A németek a Szvorényi út és Sóház utca sarkán géppuskát állítottak fel, az úton végig tankot járattak. A vörösek erre fel ágyút vonszoltak a Grónay utcába, felhasználandó a tank és a gépfegyver ellen. A németek azonban hamar elnémították az ágyút. Közben a Láng-féle üzlet kigyulladt. S a benne felhalmozott petróleum és gyertyacsomagok miatt úgy égett, akár a fáklya. Ebből a házból csak a falak maradtak meg. A Szvorényi út J.0. szám (Meiszner-féle ház) előtt telitalálatot kapott a trénkocsi elé fogott ló; annak a szét- fröcskölö vére a ház egész homlokfalát sötétvörösre festette. (Folytatjuk)
