Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. november 3., szombat Hajósnapló I Szüret táján, mézillatú őszben minden másra gondolna az ember, mint éppen arra, hogy Eger csaknem „tengeri nagyhatalom" is .. . Horváth László, a MAHART hajózó harmadtisztje mégis valami ilyesfélét emleget mosolyogva Csebokszári-la- kótelepi otthonában, ahol most néhány hónapra — de lehet: csak néhány hétre, mert ebben a szakmában szinte sohasem tudja az ember, hogy mikor van rá ismét szükség, mikor hívják újra szolgálatba — „kikötött”. Pusztán kapásból legalább tíz embert is felsorol azok közül, akik szintén idevalósi tengerészek. Szóval — mint magyarázza — véletlenül nem afféle „csodabogár”, mestersége valójában egy a sok közül. Mesterségnek mondja, hiszen annak rendje és módja szerint tanulta. Nem beleszületett, nem a vérében hordozta a tehetséget, a vágyat, hanem iskolában ismerkedett meg a tudnivalókkal. Előtte pedig —, hogy pontosabbak legyünk —, az unokabátyjától, a helyi „Mágnes” műszaki áruház jelenlegi helyettes vezetőjétől hallott róluk egyet, s mást. A rokon ugyanis azelőtt a tengert járta. Hivatásról sem beszélt volna soha eddig, miután az érettségi táján egyformán kacsingatott a repülő és a hajó felé. Mi több: annak idején jelentkezett is pilótának, túlesett a szükséges egészségügyi vizsgálatokon. Majdnem merő véletlen, hogy utóbb mégis a vizet választotta. A levegő meghódításánál erősebben fűtötte, hogy az Egér-pataknál tovább is jusson egyszer, minden egyébnél erősebben hatottak rá az elbeszélt távoli történetek, az olvasott útleírások, a látott kalandfilmek. Ügy. hogy — kitűnő bizonyítványával a zsebében — már a katonaság első évében kapogtatott, jelentkezett a MAHART-nál. S hiába volt elutasító a válasz — akkoriban még nagyon válogattak az érdeklődők közül —, addig próbálkozott, míg végülis meghallgatták a kérését, s alkalmasnak találták a — így mondja már —: szép pályára. Akkor már leszereltem a honvédségtől, s jól haladtam előre a Finomsze- relvénygyárban, de az első szóra csomagoltam. Ügyem, lekszem rá, mintha tegnap lett volna: a „Borsod" várt rám a parton a kezdő útnál. S az unokabátyám éppen akkor búcsúzott az egyenruhától, amikor én felöltöttem: 1969. május 5- é”, ~ Wázi kellemes lakásán a rajtot. — Isztambul fele mentünk, soha ezelőtt nem láttám tengert. Talán ezert tálán mert rossz időt, hatos-hetes erősségű szelet is kifogtam éppen: bizony egy kicsit bele is betegedtem. Szerencsére elég hamar túlestem rajta. S azóta nincs is baj velem, bármennyire megdobálnak a hullámok. Megmásztam már egy kicsit én is a „szamárlétrát : takarítottam, ételt hordtam, kávét főztem „kis- matrózként”. Voltam „felnőtt” matróz, kormányos, egy darabig pincér js majd megbízott fedélzetmester. Aztán jött a tisztképző a Budapesti Műszaki Egyetem hároméves hajózási főiskolai szakan. S miközben hallgató voltam itt. kevéske ösztöndíjamat úgyszólván a „legpolgaribb” foglalkozások keresetéből próbáltam megtoldani. Egy ideig a pes ti fopostán távírászkodtam. majd az apósom mellett kő- muveskedtem, amikor csak idom engedte. A két legnagyobbat, a Vörösmartyt és a Radnótit leszámítva csaknem valamennyi hajón megfordultam máig. Dolgoztam a Csepelen, Tihanyon, Hun. garián, Hajdúszoboszlón. A Somogyon. Dunán, Debrecenen, Sajón, a tv-riportból mások által is megismert Adyn, legutóbb pedig a Tatán. Sokfelé jártam, Japánt es Dél-Amerikát kivéve szinte már a világ minden táján. Láttam az akkor még háborús emlékeket őrző Vietnam egyik régi szörnyű börtönét, s másutt friss háborúból is éreztem valamit- a kikötőnket sem hagyták beken a fegyverek, hozzánk egeszen közel csapódott egy akna. Gyönyörködtem egzotikus tájakban, s kikötöttem olyan sivár partszakaszokon is, ahová voltaképpen ki A legkedvesebb „útikép”: itthon, a családdal (Fotó: Perl Márton) sem léptem utóbb. Kalózokkal ugyan nem találkoztam — különben igaz a hír: a Karib-tengeren és a Földközi nyugati részén bizony mostanság is fel-felütik még hogy újra a fejüket, s bizony rajtacsapnak egy-egy rakományon —, de izgalmas, érdekes kalandból sokban részem volt. Kijutott nekem is eppen elégszer a kemény próbatételekből. de számos vidámságot, mókát, tréfát is emlegethetek. Nemcsak átestem a szokásos, elmaradhatatlan „keresztelőn”, hanem jómagam is többször avattam tengerjárót. Hogy mást ne mondjak: a feleségemnek is én állítattam ki az erről szóló hagyományos „oklevelet”. Mivel, hogy a feleségem is utazott már velem, nemcsak egyszerűen meglátogatott valamelyik kikötőben társaival együtt. Röividen: rendkívül változatos a mi munkánk, életünk, számtalan olyan élményt tartogat, amitől a kívülállók elesnek. S ezért szeretem már oly nagyon, amit csinálok. Még, ha fáradságos, csavargó is az életünk . .. Szikár kemény fiatalember, látszik rajta, hogy állja a megpróbáltatásokat, de nem tagadja: neki is fáj minden búcsú. Olykor túlságosan is nehéz a válás ifjú feleségétől és két kis gyermekétől. Ám asszonya is csak egyetlen egyszer vette le a lábáról igazán, még a házasságuk elején: csupán akkor történhetett meg, hogy leszámoljon, s kerek esztendeig hátat fordítson a tengernek. Azóta bizonyos abban, hogy tényleg a víz a legerősebh. Ha tetszik, ha nem: neki és a családjának is meg kellett szokni, hogy ilyen a tengerészélet. Előfordulhat — mint éppen náluk, mert az öccse szintén a hajót választotta —, hogy egyetlen anya két fiáért is aggódik viszontagságos pályájuk miatt. Az egri lakásban — le sem tagadhatná a tulajdonosa, hogy mi a foglalkozása — hatalmas, hófehér ko- ráll-fürt az egyik sarokban, aztán még egy sor más kedves, kisebb-nagyobb emléktárgy a falakon, vitrinekben, polcokon. Faragott '„táblakép” Thaiföldről ' a dzsungel jellegzetes pillanatával, bangkoki elefántcsontmunka. egyiptomi réztál, alabástrom fáraószobrok, kedves kis korsó car.rarai márványból, s jellegzetes kisbútorok a világ legkülönbözőbb tájairól. Sok más mellett egy eredeti orosz szamovár is. Olyannyira eredeti, hogy aki Leningrádból ajándékozta, nevében is azonos a földdel, ahol’ a remekmű készült: Orosz Dalma. — Kolléganőm az illető — beszéli a házigazda —, s tudomásom szerint az első, sőt egyetlen tengerésznő Magyarországon. Ám aho. gyan panaszolta: sajnos, már ő sem az igazi. A hajón mindössze próbálkozhatott, régen levették róla. S külföldi diploma ide vagy oda: ma lényegében „csak” egy szárazföldi hivatalnok a MAHART-közponitban. Lám, ez a sors. Csupán Egerben tucatnyi vagy talán több tengerész férfi js lehet, de ha az ember nőnek születik néha egy egész ország kicsi ahhoz, hogy szíve szerint helyet kaphasson benne ... Gyóni Gyula Mintha kellemes őszi piknik lenne... Korán kelő kombájnosok Igen, e nagy és sokat tudó, sokat bíró monstrumok gazdái tudorai s temészete- sen kezelői mindenütt megtalálhatók ezekben a napokban, ahol csak ikukorica áll még szárban, s vár betakarításra. Ezek itt éppen a horti Kossuth kombájnosai... Már messziről, az útról meglátjuk őket, pontosabban először az embernél kicsikét nagyobb méretű gépeket John Deereket, Claas Do- minátorokat — mindegyikből hármat-hármat —, majd a dolgozókat is, akik most Mennyi a kereset? — hogy sokat ne mondjak... a tábla mellett éppen ebédszünetet tartanak. Mivel pedig formaságokra nincsen sok idő, menten tárgyra térünk: kicsodákmicsodák, mennyi a munka, milyen a kereset, önkéntes szóvivőnek a legöregebb jelentkezik — ami nem azt jelenti, hogy valóban olyan idős lenne —, nevére nézve Boros István. Kedélye kitűnő, étvágya nemkülönben. I— Ez kérem ifjú Csontos András brigádja, elsőosztályú. Van benne műhelyes, traktoros, kovács, meg más világjárók, ezúttal éppen kombájnosok. Kollégái — a bajszos Balogh István, s a derűben szintén nem szegény Syőri Miska, meg a két József, mármint a kockás inges Szűcs és az overálos Csuka. — egyetértőén, megerősítő- en, összeségében igen vígan bele-beleszólnak az öreg szövegébe. — Ne túlozz! — Csak az igazat...! És így tovább a kanalak szorgalmas merege.tése mellett, bágyadt-napsütés, jóillatú, őszi levegőben. Jókat slukkolunk belőle, tisztul a tüdő — tisztul talán az agy is —, és lassanként kikerekedik az igazság is. Eszerint idén 970 hektár a tsz levágandó kukoricája, és ezt a munkát ők végzik — szeMunkába megyünk, mesterségünk címere... rénytelenség nélkül mondhatják — nem kis hozzáértéssel. Mire a termoszban melegen tartott kávéra is sor kerül, már tudjuk, 54 forint az órabér — de nagyon meg kell dolgozni érte. — Legalább mi igyekezzünk, ha már a termés gyengécske — jegyzi meg a göndör Balogh, s elsőként ő száll gépre. Példáját követik a többiek, felzúgnak a gépek, elindulnak, s hogy minél kevesebb legyen a veszteség, adaptereiket egészen a föld fölé, mélyre eresztik... (b. kun—tóth g.) Az örök története — Majdnem mese, csak felnőtteknek — Jó néhány évtizede, tulajdonképpen nem is olyan régen, amikor még nem egyformán volt elosztva a jog, Ö kiváltságos volt: Mezőőr! Történt pedig egyszer, hogy kerülő útja során rajtakapta az egyik nagygazda fiát, amikor az egy kisebb gazdálkodó kukoricáját tördelte le és a saját zsákjába rakta. Esküjéhez és tisztségéhez hűen, közölte a lopást — szebben fogalmazva: a rajtakapást — -kenyéradóival, akik, mondanom is minek, a nagygaz- dákból álltak és a következő évben — ó, micsoda nem véletlenül — már nem őt, hanem egy más valakit választottak mezőőrnek. Szó, ami szó: társaival együtt éltek, szolgáltak, ha esett, ha fújt, kánikulában és faágat reccsentő hidegben. Hol nehezebb, hol könnyebb volt az élet. Mint ahogy így van ez máshol is. Aztán egyszerre csak bekövetkezett az elkerülhetetlen ... Szép, derűs, csillagos volt az ég. Se hideg, se meleg, se eső, se hó. Minden olyan csodálatosan kellemes és békés, soha ennél ideálisabb időt az éjszakai szolgálatra. Hallgatni is milyen jó az alig érzékelhető neszt, a szinte kitapintható csendet. — ★ — Volt egyszer egy ember — szakálla nem volt kender, mint a régi mesékben —, akire azt bízták rá, hogy ellenőrizze: jól szolgálják-e. és kiszolgálják-e a kereskedők azokat, akikből élnek, a vásárlókat, védik-e azok érdekeit és óvják-e úgy, ahogyan kell, azt az értéket, amit rájuk bíztak, azt, ami a közösségé, a társadalomé? Éberen és ügyesen tette dolgát, már több kalitkára való szarkát gyűjtött össze az üzletben, míg aztán bekövetkezett a nagy szerencsétlenség: 'pontosan a főnök kartárs barátnőjét kapta rajta, amint a pénztárt megkerülve igyekezett — némi fehér és színes nemű holmival — köszönés nélkül elhagyni az üzletet. Ekkor, annak a szép napnak a délutánján, rendre utasították, kioktatták. Mit képzel, neki mindent szabad? Nincs tekintettel a főnökség perspektívájára? Persze, a múltkor egy rágógumival lógni próbáló srác átment a hálóján, most meg bele mert turkálni egy köztiszteletben álló, nem is akárki akármilyen valakijének a szatyrába, méghozzá a zsúfolt üzlet szeme láttára! Ez megbocsáthatatlan, a vásárlókban, bizalmatlanságot kelt az üzlet iránt. Már máskor is tapasztalták, hogy baj van a látásával és a szimatával, ezért azt ajánlották, hogy haladéktalanul keresse fel a munkaügyist. Rövidre fogva: zsebében a munkakönyvével együtt, úgy röpítették ki a kereskedők társadalmából, hogy még becsületszavát is vették, hogy amíg él, csak az üzlet környékén sem fordul meg. Szegényre úgy és annyira sikerült ráijeszteni, hogy még gyufát vásá-' rolni is csak nagy kerülővel, a szomszédos megye eldugott kisközségébe ment. (Egyesek állítják, hogy az eset óta mondják a pórul- jártra, hogy ez aztán jól kihúzta a gyufát, de ez nem igaz. A mondás régebbtől való.) Harmadik emberünk sorsának kereke úgy fordult, hogy a közbiztonság őrzésénél állt meg, és ő ezt nemcsak tudomásul vette, hanem vállalta is. Hivatásér- zetből egyrészt, kenyérkereset céljából másrészt. Telt-múlt az idő. Két évtized is lepergett már a szolgálatok óráján, és az égvilágon minden rendben ment. Bár nem volt köny- nyű a szolgálat, példásan teljesítette kötelességét, kiválóan látta el feladatát. Azt mondták róla felettesei: ide és erre született. Erkölcsileg és anyagilag is méltányolták munkáját, nagy jövőt jósoltak neki. (Csak otthon néha a felesége lázadozott, se éjszaka, se ünnep, csak szolgálat?) És egyszerre csak: kétség- beesett női sikoly, részegek ordítozása, emberek kiáltozása hasít az éjszakába. Az előbb még pihenő házakban ablakok nyílnak, riadt állampolgárok a közrend őrét hívják. Néhány perc csak és meg is jelenik Ö, aki az éjszaka nyugalmának egyik felelőse. Ä néhány tagú randalírozó csoport vezére azonban nem hajlik a szóra, sem a szépre, sem a jóra, sőt még ő emel kezet a rendet, a csendet megkövetelőre. Mit volt mit tenni? A köznyugalom őre azt cselekedte, amit ilyenkor tennie kell, amit már máskor is tett, ha azt és úgy követelte önvédelme, a nyugalom és a rend. Óh, ha lett volna ott valaki, aki lefogja a kezét: ne tegye! Csakhogy ilyen nem volt. Így történt, történhetett meg, hogy a kakaskodó titán, aki bizony, nem akármilyen póri nemzetséghez tartozik, testi megfenyítése ellenére is, győztesen hagyta el éjszakai tündöklésének utcai porondját, mert bizony, az történt, hogy végül is nem a csendháborító, a randalírozó húzta ám a rö- videbbet, hanem a kötelességét ugyan teljesítő, de a mezőőr és a bolti ellenőr történetét nem ismerő vagy arról megfeledkező közember. És ez bizony olyan nagy vétek, hogy ezért bűnhődnie is kellett... — ★ — Még egy kis türelmet, történetünk még nem ért a végére. Telt, múlt az idő, soa-sok víz lefolyt az Eger-patakon éppen úgy, mint a Tárnán vagy a Zagyván Változott az élet, a módi, változtak a szokások, tisztábbá vált sok minden. Ami szerény vagy szegény hőseinket illeti: a mezőőr tsz-nyugdíjas és éjjeliőr; a bolti ellenőr egy nagy üzlet nagy osztályát vezeti — és csak öngyújtóról gyújt rá —, a közrend őre pedig, esküjéhez híven, tisztességgel látja el teendőit, bár egészsége egyre nehezebben viseli el a nem köny- nyű szolgálatot. Ami pedig a „kontrákat” illeti: valamennyiük léggömbje leszállt, megtanultak, tanulnak a földön járni, megismerték és már meg is értik a sok-sok, a földön élő és járó ember életét. És a krónikás? Képzeletében gyakran megjelenik egy kép. Fehér abrosz, piros bor, és az asztalnál áldomást iszik a mezőőr, a bolti ellenőr, a közrend őre és a krónikás. Mögöttük a cigánybanda egymás után húzza — talán már százszor is — azt a régit, hogy .......Jegenyefák, jegenyefák, n em nőttek az égig”. Szárnyal a nóta, sír a hegedű, együtt énekel a zenekar a vendégekkel. Az összhang tökéletesebb, szebb talán nem isilehetne. Nagy kár, hogy mindez még csak a krónikás képzeletében él! Papp János
