Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. október 6., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. 'a fi kai Ezen a héten az Irodalom—művészet összeállításunk képanyagát egy Egerben élő, Mnukácsy-díjas festőművész grafikáiból állítottuk össze. Lóránt János rajzaiban a kör­nyező tájegység formái, jellegzetességei kapnak képi meg­formálást. Az éles tusvonalak megjelenítik a mátrai táj hangulatát. ka. Lehet, hogy veszünk egy kutyát. Józsi a vizslákat szereti. Mentek ki az úton. Az asszony itt is emelt karral mutatta a kertet: — Ott majd fürdőmeden­ce lesz, már írtam is neki róla. A nagykaput megtisz­títjuk a gaztól. Kőoszlopos lesz, elegáns, csupa fehérre festett vasrúddal. És az út kőkockákkal kirakva a ga­rázsig. Odabenn színes tévé, és talán kandalló is ... A postás arra gondolt, hogy neki bizony nem len­ne ideje a kandalló tüzét bámulni. De azért irigyelte kicsit az asszonyt, mert iri­gyelt mindenkit, aki estén­ként saját fedele alatt ül­dögélhetett. Megállt a ka­punál, visszanézett. A kis ház körül lassan lopakodott a homály, a kémény már sötétszürke égre rajzolódott. Hűvös szellő borzongatta a bokrokat. — ... és végre nyugtunk lesz, mindkettőnknek. Józsi­nak sem volt könnyű élete ott a messzeségben. Csak megjönne már. A postás erre nem tudott válaszolni. Eszébe jutott, hogy nem kapott borrava­lót. De valahogy ezt most nem sajnálta. Az asszony le­guggolt a kapu mellett, ki- tépet egy csillagban szerte­ágazó tarackot. „Ügy siet a rendcsinálással, mintha már érkezne az a Józsi!" — a postás ajkába harapott, fur­csán érezte magát, fel ü Író' nézte a lábainál hajlongó asszony hátát, kilépett a kapun. — Hát... — mondta ha­bozva. — Lehet, hogy méa talál­kozunk — egyenesedett fel az asszonv. — Józsi mén úayis küld ám táviratot. mielőtt megjön. 0 már csak ilyen akkurátus ember. A postás felült a motorra. Intett, és ellökte magát, a hátsó kerék megnyikordult. A tükörből látta, hogy az asszony még ott áll a kapu­ban, a rozsdás rácshoz tá­maszkodik. Aztán csak a motor dübörgését hallotta, arcába fújt a szél. Négy nappal később a fiatal postás ismét szolgálat­ban volt. Délig kihordott sok táviratot, aztán benzint tan­kolt a motorba és megebé- dellt. Visszapöfögött a fő­posta udvarára; egyelőre nem volt munkája. Elvicce­lődött hát a lányokkal, meg­nézett két hetilapot. A nyári melegben álmos verebek tol­lászkodtak a szemközti te­tőn. Aztán a nyitott ablakon át meghallotta, hogy kattog a telexgép. Egy percig el­töprengett azon. hogy az em­berek állandóan táviratoz- gatnak. Nagy ám ez a vi­lág, és nem múlik el perc úgy, hogy valahol valaki ne adna fel éppen egy távira­tot. Sürgős hírek jönnek, mennek. Tízezer postán tíz­ezer blanketta cserél gaz­dát, szerte zúgnak a távíró­drótok, és végül is így van ez jól. Hiszen neki is a táv­iratot írók adnak munkát. .. Még egy pillantást vetett a tollászkodó verebekre, és felment az emeletre. A kis- ablaknál a telexes lány rá- mosolygott: — Nesze, egyszerre há­rom.., Igyekezz vissza, ad~ dig biztos lesz még. A postás fogta a könyvet, beírta a címeket. A harma­diknál elakadt. Újra maga előtt látta azt a furcsa há­zat ... ... Most is olyannak tűnt. mint pár nappal ezelőtt. Le­fékezett a rozsdás rácskapu előtt. A fák ugyanúgy áll­tak, a tető roggyant volt. az ezüstfenyők felmeredtek. Ám a nap most vidámabban melegítette a tájat. Énekel­tek a madarak. Megcsikor- dult a vaskapu. A postás látta a kertet. Nem volt már gazos. Frissen ültetett tuják zöldelltek a terasz bejáratá­nál. A lépcsőt tisztára söpör­ték. A postás megállt, hall­gatózott. A zöld borítékot már ujjai között tartotta. A fekete füzetet is. De hiába csöngetett, senki sem jött elő. Észrevette, hogy a -bo­rítékot a telexes kislány nem ragasztotta le egészen. A fehér papír kivillant a zöld háromszög mögül. „Biz­tosan Amerikából jött" — gondolta. Körülnézett. A kert hallgatott. A postás széthajtotta a borítékot. Tudta, hogy nem szabadna elolvasni, de . .. Az asszony hátul volt a kertben. Ott hajlongott a rózsák között. Nem nézett a ház felé. „közbejött akadály miatt nem utazom hozzád bocsáss meg üdvözöl józsi". A fák között egymást ker­gették a madarak, sütött a nap, enyhe szél simogatta a férfi arcát. Most már ő is látta az asszonyt. Gyors mozgását, örömét. És vissza­tette a táviratot a boríték­ba. idegesen. Az ajtón nem volt levélszekrény. Becsúsz­tatta hát a résbe, a kilincs mellé, aztán leszaladt a lép­csőn. Majd azt mondom, nem volt itthon senki". A vasrácsos kapu feljaj- dult. A motort be sem rúg­ta, először jó messzire legu­rult vele. Csendben iszkolt el, mint aki menekül. Az asszony a kertben haj­longott, a rózsák között. Irodalmi folyóiratok a két világháború között NAPKELET „Tormay Cecile kért, hogy látogassam meg... Előkelő természet volt; az áldo­zatkész nemesség állandó pátoszában... Hogy a Napkelet a tehetetlenség találka­helye lett, az inkább tökéletlen eszmei és irodalmi orientációjának volt a követ­kezménye, mint jellemének. Evek óta nem dolgozom a folyóiratába, de szere­tettel gondolok rá... A Napkelet felöl persze nem voltak illúzióim; a munka­társakat megismertem a folyóirat egy számából, az írások fölötti gátlást első találkozásunkból. De akármilyen volt a lap, papíros és jóakarat volt bőven." NAPKELET SZERKESZTI TORMÁT CECILE $(■»!«> *>!■<’ treytC : 0>. )> : Túrókéi ilsii AprtV clkktk i ARTAI.OM, • "• WAKCKI lAKW: Ftfónv • tllKin t»»o* tf rak:.»:v jőr>rr: SnrcUíí. • k»cur >t«w: fmfeöowi. • nw«» A f iortüút.-.l * tx:*wnai r:t>.. flledt. • **«•<>'* A»>» • Tshuiminy • xo*Oi* ’Awí, *>.?> «Sisfe, *::nnr r. »»»»wi.m* t\txt tt < Elvek Ón müvek i Frpcr!^mp.yrt. • Kiyny\-i%nter1tíéxek v r-MSí»: • <i>.: amk íáxí/OK: Srinhíz. Kér é.nvsitomf* flfaxsrrmitan « Eifó fjjo»:. • i *.< lai.CW'í. ♦ WHW A'rft/czfnhfz. ••••s : P-.z-.usf. • A. finnéi» tAXkóh'-vper.-KV: A !»<•-<' /((fejezeti. Ufivfsihb vtt’.. 1923. ÉV FEBRUAR HÓ II. SZÁM \ MAGYAR IRODALMI TÁRSASÁG KIADÁS/ BUDAPEST A személyes hangú emlé­kezés Németh László Ember és szerep című önéletrajzi esszéjéből való: a kitűnő író 1933—34-ben már a Tanú fedezékéből visszatekintve idézte fel „készülődésének”, a húszas évek végének idő­szakát, amikor a Nyugat és a Protestáns Szemle után Tormay Cecile folyóirata is megnyílott előtte. Ítélete ma is iránymutató: a Napkelet két világháború közötti iro­dalmi és szellemi életünknek egyik legjellemzőbb — vég­ső értékét tekintve — siker­telen vállalkozása volt. Az 1923-ban indult Nap­kelet első száma már az elő­ző esztendő karácsonyára megjelent. Tulajdonképpen a gróf Zichy Ráfaelné el­nöksége alatt működő Ma­gyar Irodalmi Társaság fo­lyóirataként szerveződött, az­zal a nem titkolt szándék­kal, hogy a lezajlott társa­dalmi-történelmi változások során megzavart lelkű és tudatú középosztálybeli ér­telmiségnek nyújtson szelle­mi fogódzót Programcikkét a szerkesztő írta („Séta a szentmihályi parkban”), és benne sürgette a „nemzeti lét megújhodását”, a „ma­gyar nemzet fenntartó erői­nek”, a régi nemességnek, értelmiségnek és a magyar parasztnak „megmentését”. Ez a program vonzónak és újszerűnek tűnhetett az el­lenforradalom első szakaszá­nak durvasága után, ideoló­giai és politikai távlatot ígért, és ennek szolgálatába akarta állítani a „szépművé­szetekkel és a zenevilággal” harmonizáló „irodalmi mű­veltséget”. Ezzel is magya­rázható talán, hogy a Nap­kelet munkájába olyan kivá­lóságok is bekapcsolódtak, mint a kritikai rovatot irá­nyító irodalomtudós Hor­váth János, a helyettes szer­kesztőként tevékenykedő Hartmann János, a Marcel Proust-ról értekező Eckhardt Sándor, vagy a nyelvész aka­démikus Pais Dezső. Az említett tudósok — és mellettük talán még a filo­zófus Pauler Ákos és a fi­nom ízlésű, széles látókörű Tolnai Vilmos — jelenlété­nek köszönhető, hogy a fo­lyóirat igazában gazdag szemle- és kritikai rovatá­val, ismeretterjesztő és tu­dományos írásaival mutatott fel komolyabb értékeket. A húszas évek végére azonban, amint Németh László idé­zett visszaemlékezései mu­tatják, a Napkelet általában elszürkült, szelleme tanáro- san megmerevedett. A tíz­éves évfordulón — az 1933. január 1-i számban — a szerkesztői köszöntő haszta­lan ígért már folytonossá­got: „ ■ ■ -A Napkelet indu­lásának útirányát nem vál­toztatták meg sem szellemi akadályok, sem feltornyosu­ló gazdasági válságok. A Napkelet nem hátrált, nem értékelte át önmagát és nem alkudott el semmit ab­ból, amit. ígért. Megmaradt tisztán, erősen, egyenesen a keleti napsütésben, a szent magyar földbe gyökerezőn és összefogta eszmei és ér­zelmi egységbe azt, ami po­litikailag egy időre szétsza­kadt ...” A harmincas évek súlyos társadalmi problémái­hoz és nemzeti sorskérdé­seihez már nem volt semmi köze ennek a konzervatívan patetikus programnak. A Napkelet fokozatosan elma­radt a kor felgyorsult ese­ményeitől. és Tormay Cecile, halála után (1937) a művelt, konzervatív szellemű, mű­fordítónak kiváló új szer­kesztő, Kállay Miklós — az Egri Újság volt szerkesztője — sem tudta megállítani a folyóirat csendes haldoklá­sát: a Napkelet 1940-ben megszűnt. A folyóirat egykori szá­mait lapozgatva különösen szembetűnik a szépirodalmi rovat egyenetlensége, sok­szor bántó jellegtelensége. A szerkesztő Tormay Cecile — az Emberek a kövek között A régi ház, a Bújdosó könyv és a befejezetlen Az ősi kül­dött voltak jelentősebb munkái — kétségtelen tehet­sége, stiláris műgondja, lé­lektani elemzései kivételnek számítottak Aradi Szabó Ist­ván, Graff Kálmán, Vitnyé- di Németh István, Lendvai István, Kovácsné Nagy Mé~ da vagy báró Podmaniczky Frigyesné verses zöngemé- nyei mellett, s ma már alig lehet érteni, hogy tehetség­ben ugyan különböző, de mindenképpen különb írók. mint Aprily Lajos, Berde Mária, Gulyás Pál, Makkai Sándor és az igazán figye­lemre méltó Komáromi Já­nos miként is kerülhettek ebbe a körbe. Érdekes, hogy a méltatlanul feledett Ko­máromi János — jelentősebb munkái: Esze Tamás a me­zítlábasok ezredese, Pataki diákok, Cs. és kir. szép na­pok, Régi ház az országúi­nál — az első számban már vezető helyen szerepelt Zúg a fenyves című regényével, és 1933-ban ugyancsak az ő regényével, a Rejtett zúg cíművel verbuválta fogyat­kozó olvasóit az egyre fá­radtabb folyóirat. A líra vil­lanásnyi értékei a nyugato- sok impresszionista hangne­mének és Ady képeinek utánérzései (főleg Mécs László verseiben), novellá­ban és regényben talán még kevesebb az érték, s amiért a Napkelet számait még ma is forgatni érdemes, az ta­nulmány- és szemlerovatá­ban található meg. A Napkelet egy Nyugat­mintájú folyóirat szeretett volna lenni: ezt nemcsak gazdag szemle- és kritikai rovata, valamint a Nyugat­könyvtár mintájára megin­dított Napkelet-könyvtár mutatja,, de ezt bizonyítják sikertelen nemzedékszerve- * ző erőfeszítései is. Egy kon­zervatív ideológiai és ízlés- -platformról indult, és ered­ményeinek értékméréseként fokozatosan kihullott az idő rostáján. Nagy Sándor Garai Gábor Remény Hiába, öreg vagyok inár ahhoz hogy hitet cseréljek, hogy buzgó eretnekek alatt szítsam a máglyát, vagy fordítva, velük éljek. Nem a létező világok leTjobbikára — nem. nem, semmi bigott idillre, jelent-faló jövőre nem volt mód fogadást tennem. Csak magamnak fogadtam: bármi vád prése szorít, s ha vak köd ereszkedik le a mára, én ellátok népemig, holnapomig. Most. holnapom borultán. se gyarlóbb remény derül: túléljük ezt is (én bár meg nem érem) — de addig se égek itt hittelenül. Suhai Pál Ki adni nem tud Mind nyomorult, ki adni nem tud. Torz képpel ezért fosztogat. Vagy bújik önnön éjjelébe, mint erdőn vérezve a vad. Ki adni nem tud, maga párja. Szegényebb úgy lesz, hogyha kap, hiszen csak újabb tartozással lehet, s lesz most már gazdagabb. Fordított koldus, utcasarkon, aki csak azért kéregét, hogy adna fillérért cserébe akármit, gesztust vagy hitet. Száműzött lélek, önnön árnya, élők közt bujdosó halott, tekintsen rá. ki él még, lássa, s köszönje meg, hogy adhatott. Mátrai vázlatok I. Mátrai vázlatok III.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom