Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-24 / 250. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. okfóbár 24., snrdo BÖLCSELETI LELKIGYAKORLAT Ha már színlelni kell A legnagyobbak sajátja, hogy mindig a koruk leg­fontosabb kérdéseire igyekez­nek választ találni. Hadd le­gyek cinikus: nekik sem mindig sikerült. Jutott eszembe ez a böl­cselkedés a legutóbbi szín­házi élményem nyomán. A gyöngyösi Helyőrségi Műve­lődési Otthonban láttam Miskolczi Miklós művét, a Színlelni boldog szeretőt. Vegyes érzelmek keltek ben­nem életre az idő múlásával már ott, a nézőtéren. Arra vállalkozott a szerző, hogy napjaink konfliktusai közül a családra vonatkozót tegye bonckése hegyére. Nem ő az első, aki ezt megkísé­relte, de valószínűen jönnek még jó néhányan utána. Ne­kem úgy tetszik, hogy az ed­digiek során mégis Miskol- czi mert a legőszintébb len­ni, ő mondott ki néhány na­gyon fontos tételt, ha a vé­gére nem is tudta a megfe­lelő megoldást egy elegáns mozdulattal a néző elé tá­lalni. Mintha megriadt volna a végkövetkeztetés merészsé­gétől. Vagy, mintha maga is belátta volna, hogy „ez van”, jobb helyette nincs — pil­lanatnyilag. Valahogy úgy: a családra szükség van, de akiben mégis fellobbanna a szerelem tüze a házastársi együttélésen túl, az — ám tegye — tartson szeretőt. Hi­szen minden ilyen „illegá­lis” kapcsolat az idő mú­lásával vagy önmagától szét­esik, vagy beletorkoll egy újabb házasságba. Mintha ránk kacsintana: a házasság­tól szabadulni úgysem lehet. Ettől a bölcsességtől bi­zony nem lettünk okosab­bak. A színpadi változat egy prózai írás nyomán készült. Ez nem bűn, de nem is erény. Ami engem zavart: na­gyon magán hordozza a re­gény elbeszélő jellegét. At­tól, hogy a színfalak között ketten elmesélnek valamit, még nem születik dráma. Ott élénkül meg a játék, amikor valóban szembefeszülnek egymással a szereplők érzel­mei, törekvései, elképzelései, kínjai. Ebből következik, hogy sem Tarján Györgyi nem tudott igazán játszani, pe­dig nagyon szeretett volna, sem Somhegyi György, aki viszont annyira halkra fogta vissza önmagát, hogy ezzel lehetőségeinek egy részét el is veszítette. Ahogy nem va­ló a színházhoz az ordíto- zás, ugyanúgy nem fér ösz- sze vele a suttogás sem — alaphangerőként. Itt már a rendezővel, Ben- cze Zsuzsával perlekedem. Ha a színészek az ő inst­rukcióira váltak ilyen „lá­gyakká” — a lelke rajta. A mostani színház engem egy bölcseleti drámára em­lékeztetett, amelyben a filo­zofikus szöveg mozaikja minden töredéknél valami szellemes megállapítással végződik. Ez erénye a mű­nek. Ahogy erénye a szóki­mondó bátorság is, amin azonban a szerző végül erő­szakot követ el. Ez már nem válik erényévé. Mert ott is baj van, ha színlelni kell — a bátorsá­got. G. M. F. AZ EGRI IFJÚSÁGI HÁZBAN Dzsesszfőrfénef „Ha szereted, értsd meg! Ha megértetted, még jobban meg fogod szeretni!” — Ezt az aranyszabályt helyezték maguk elé az egri Ifjúsági Ház népművelői, amikor alig egy évvel ezelőtt, olyan koncertsorozatba fogtak, amelyet ismeretterjesztő elő­adásokkal egészítettek ki. Céljuk a dzsessz egri bará­tainak összefogása volt. Szé­les törzsközönséget toboroz­tak, melyből néhány héttel ezelőtt állandó dzsesszklub alakult. Simon Géza Gábor elő­adás-sorozata a dzsessz kez­deteitől egészen napjainkig, számos Free-irányzatáig, a jelentősebb állomásokat kö­veti nyomon. Az előadások­ra hathetenként kerül sor. A klub tagjai legközelebb no­vember 21-én, 18 órakor ta- találkoznak, amikor is a rag­time és a dixieland műfajá­val ismerkednek. Az össze­jövetelek kötetlen jellegűek, a résztvevők magukkal ho­zott nyersanyagból teremtik meg a klub piknikhangula­tát. A szervezők vigyáznak arra, hogy ne tengjen túl az elmélet, ezért kötetlen lemez­hallgatásokra, élő koncertek­re is rendszeresen sor kerül. A sorozat 1985. június 5-cn, a magyarországi dzsessz helyzetének megvitatásával zárul. A klub 25 fős tagsá­ga már adott, de további ér­deklődőket is szívesen fo­gadnak. Sötétebbre színezve Kiállítás a helyőrségi otthonban Sokáig el tudtam volna még nézelődni Czimbalmos Endre képeinek kiállításán. A gyöngyösi Helyőrségi Mű­velődési Otthon nagytermé­ben majdnem félszáz fest­mény várja az érdeklődőket a hónap végéig. Ha kedvem lett volna még tpvább időzni a terem­ben, annak vagy az lehet az oka, hogy volt perelni valóm a festővel, vagy en­nek éppen az ellenkezője: örültem a művészetének. Engem az utóbbi tartott volna még ott a helyszínen. Miért vonzott mindaz, amiit Czimbalmos Endre képein és képeiből láthat­tam? A választ egy kis kitérő­vel kell megelőznöm. A festő Szalmakalapos önarcképe hangsúlyt kapott a többi alkotás között. Egy ilyen mű — önvallomás is, termé­szetesen. Mit akart tudatni magáról a festő? Valóság­gal szuggerálta belénk: lefelé görbülő ajkai, szája sarkának kesernyéssége, te­kintetének keménysége, vo­násainak hideg merevsége mindent elárult. Illetve: félrevezethetne, ha hinnénk neki. A képek egészen mást mutatnak, egészen másról vallanak. Humanizmusról, a mindeneken átsütő élet­örömről és derűről, mégha a hidegebb, borongósabb színeket hordja is fel elő­szeretettel a vásznakra. A fák barna, csupasz karjai merednek az égre a vízpar­ton, az ártérben, a derékig elárasztó szürke kiöntésben. Tájképei is ehhez a színvi­lághoz igazodnak, de példá­ul Győző bácsi című képé­nek szelíd mosolya, vagy a Virágárus és a Vadvirágok című vásznának harsogó pi­rosai mind azt közlik, hogy valamiféle magára vett pó­za a festőnek a hűvösség, a magányosság, a társtalan- ság, a lehangoltság, mert még a Pusztatemplom rom­jai is a legőszintébb önval­lomást hordozzák mintegy plakátként: Hiszek én azért az élet szépségében — súg­ják oda bizalmasan a néze- lődőnek. A festő sajátos. szálkás ..ecsetvonásai inkább a leg­belsőbb én elleplezésére szolgálnak, mint arra, ami­re szánta őket a festő: fed­jék el őt és ugyanakkor mutassák meg érzelmi tüs­kéit is. Szerintem Czimbalmos Endre képei még a sötét- lebb tónusaik ellenére is vidámak, érdekesek, von­zóak. (G. Molnár) Ügy tartja a mondás, hogy amelyik kvltya ugat, az nem harap. Állítom, hogy ez fordítva is igaz. Az a kóbor eb ugyanis, ame­lyiknek hátulról nagyon szimpatikus volt a bal lá­bam, pont ellenkezőleg cse­lekedett: se szó se ugatás — csak harapás! Az orvosi ügyeletén azt mondták, tudni kellene, hogy az orvul támadó ku­tya rendelkezett-e oltási bi­zonyítvánnyal. Mivel én az ebnek se rokona, se ismerő­se nem vagyok — nyilván azért harapott meg! —, így az érvényes oltási bizonyít­ványát sem láthattam. Ak­kor bizony, a doktor dönté­se szerint, csak az a bi- tos. hogy engem még nem oltottak be veszettség ellen. Különben is sokkal egysze­rűbb lenne, ha az embere­ket oltogatnák, mert ők legalább tudják, hogy miért. Szegény kutya pedig nem képes felfogni, hogy miért. KutyuH Eltelt néhány nap, már túl voltam az injekcióval együtt járó hőemelkedésen és kellemetlen közérzeten. A belváros egyik szűk mel­lékutcáján cipeltem hazafe­lé a szatyrot, amikor kika­nyarodott elém a járdára egy fekete eb, póráz nélkül, utána rögvest egy idősebb hölgy. A kutya, mint egy spanyol őrült bikája, feldob­ja a farkát, kihegyezi a két fülét, előredugja az orrát, és szaglász. A fal felé húzó­dom. kigondolom a harci taktikát. Ha balról jön, job­bal rúgok, ha jobbról jön, a szatyorral ütök ... Már csak három lépés, aztán ket­tő... Megáll. Orrlikatí moz­gatja, tágítja a viadal előtt. A lábam rúgásra készen ... Ekkor megszólal a dáma: — Cézárkám, ne bántsd, nem szagos a bácsi! Majd harci kedvemet pró­bálja csillapítani: — Ne féljen, fiajfalember, Cézár be van oltva veszett­ség ellen! — Én is!... — mondom, mert mást nem tudok ki­nyögni. A kutya hátralép egyet, vakkarit kettőt, aztán hát- ralép még kettőt, és vakkant egyet, majd minden átme­net nélkül átszalad a má­sik oldalra egy kóbor macs­ka után. — Jól van. okos kutyi... — nyugtázza a néni. Ami azt illeti, Cézár tény­leg „okos kutyi”: szeren­csémre nem veszett meg, hogy pont .belém harapjon, akit szintén beoltottak. Vi­szont a törvényt nem tisz­teli. mert póráz nélkül hoz­ta le a gazdiját... Saiga Akti la A falu lámpásai | Gárdonyi Géza A lámpás című kisregényében megfor­málta az 1848—49-es szabad­ságharc utáni évek vidéki tanítójának alakját. A mű nemcsak egy ember sikerei­ről, kudarcairól szól, mér­cét is állít a mindenkori falusi pedagógusok elé. Nagy részük e szerint is élt évti­zedeken keresztül: intézték kis településük ügyeit, ki­álltak a szegény emberek mellett. Napjainkban azon­ban megváltozott a helyzet. A jelek szerint — bár a községekben gyarapodott az értelmiség száma — már na­gyon kevés helyen pislákol­nak a „lámpások”. Akik még akadnak, azok is nagyrészt nyugdíjasok. Az ifjabbak nem vállalkoznak erre a sze­repre, persze lehet, hogy ma már nincs is rájuk ilyen mó­don szükség... — ★ — — Szüleim is itt voltak tanítók, évtizedeken keresz­tül — emlékezik vissza Rótt Imre, nyugdíjas gyöngyös- solymosi nevelő. — Bizony, előfordult, hogy levelek írására, megfogalmazásá­ra vagy postai cso­magszállító kitöltésére is őket kérték fel az emberek. A mi korunkban már mó­dosultak az igények. Ne­künk, a II. világháború után szárnyait próbálgató nemze­déknek, teljesen más lett a feladatunk: kulturális ren­dezvényeket, szakköröket, kórusokat, néptánccsopor­tokat kellett szerveznünk az érdeklődőknek. Akkor nagy igény mutatkozott a közös szórakozás iránt. Könnyű volt kimozdítani az időseb­beket is. Mindenki örömmel jött a programokra, egészen a hatvanas évek" közepéig. Ez a pezsdülés engem is láz­ba hozott, még karvezetői tanfolyamra is beiratkoz­tam, hogy az alakulás előtt álló énekkart minél szak­szerűbben irányíthassam. Megérte. Szép sikereket ér­tem el ezzel a csoporttal. — A negyvenes évek vé­gén, az ötvenes évek elején minden nevelő nagy kedvvel kapcsolódott be a népműve­lői munkába? — Nagy részük igen. Eb­ben nagy jelentőséget tulaj­donítok annak is, hogy a ta­nítóképzőben felkészítettek bennünket erre a feladat­ra. Tanáraink példája nagy hatást tett ránk. Különösen Somos Lajos és Abkarovits Endre adott sokat ahhoz, hogy a falvakba kikerülve, megálljuk a helyünket „Be­oltottak” bennünket hitük­kel, emberségükkel, hogy lángolni tudjunk a közössé­gért. Manapság talán az a hiba, hogy a főiskolákon nem pedagógusokat, hanem tu­dósokat képeznek. A szak­tárgyakhoz mindenki nagy­szerűen ért, leadja az órá­ját, aztán rohan haza. Mint­ha egy hivatalban dolgoz­nának, úgy élnek. Pedig a kisgyermek vagy a felnőtt korosztály nevelését nem szabad elhanyagolni. Külö­nösen a 8. osztály befejezé­se után és a katonaidőszak előtt alakul ki kritikus hely­zet vidéken. Ha a nevelők, népművelők nem biztosíta­nak hasznos elfoglaltságot ezeknek a kamaszoknak, ak­kor előbb-utóbb az italbolt­ban kötnek ki... Számomra a tanítás után soha nem fe­jeződött be a nap. Jó néhány, velem egykorú társammal együtt, igyekeztünk a diá­kokat becsalogatni a műve­lődési házba. Ennek az in­tézménynek egy időben még az igazgatója is voltam, s arra törekedtem, hogy mi­nél többen töltsék itt az ide­jüket. Ha vonzónak találták a rendezvényeket, szívesen jöttek ... — A családja nem látta kárát, hogy ön kevés időt töltött otthon az elfoglaltsá­ga miatt? — Túlzás lenne azt állí­tani, hogy minden zökke­nők nélkül ment. De a felesé­gem is megértette, hogy én tanító vagyok, nekem a na­pom nem 8 órából álí. Egyébként a nejem is ne­velő, és ő is sokat segített abban, hogy a faluban ki­bontakozzék a kulturális élet. ö például a lakáskul­túráról tartott előadást nem­régiben. Szükség is van er­re, mert sok a giccs az ott­honokban. Mindig meghall­gatták a tanácsait, s igye­keztek ízlésesen berendezni a szobákat. Tehát ez is azt igazolja, hogy kellenek a lámpások, mert ezt igény­lik az itteniek. Szükség van olyanokra, akiktől szemléle­tet, világlátást, műveltséget tanulhatnak. Persze, ezt a feladatot csak olyan vállal­hatja fel, aki tekintélyt har­colt ki magának a közösség előtt. Hogy manapság a leg­több községben egyre keve­sebb ilyen értelmiségi akad, annak talán az lehet a legfőbb oka, hogy keve­sen tudják kivívni az em­berek megbecsülését. Mert azt csak feddhetetlen ma­gatartással lehet elnyerni. Régen sem volt becsülete a részeges vagy a harácsoló tanítónak. — ön jelenleg már csak itthon, a lakásán oktatja a falu apraját-nagyját, szol- fézsra, zongorára. Évekkel ezelőtt súlyos betegségen, in­farktuson esett át, így egy kicsit visszafogottabban él. Megítélése szerint érdemes volt-e lámpásnak lennie? — Természetesen. Bár anyagilag ez nem kifizető­dő, de mindenképp megér­te. Pénzben sohasem dús­káltunk, de egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy szegény vagyok. Nincs an­nál nagyobb boldogság, mint az: érzi az ember, a közös­ség szereti. — ★ — — Ma már nincs szükség a „lámpásra” — vélekedik Még karvezetői tanfolyamra is beiratkoztam ifjú Csombok József visz­nek! tanító. — Az itteniek sokkal műveltebbek már, mint régebben. Nagyon so­kan továbbtanulnak az ál­talános iskola után. Most már senkinek sem okoz fej­törést, ha egy levelet meg kell címezni. A feladatunk merőben más, mint a hajda­niaké. Persze, nem mond­tunk le arról, hogy az em­bereket elcsalogassuk ott­honról, de a tévé elől ne­héz kiszakítani őket. — Harminc évvel ezelőtt öten voltunk itt tanárok, most már 12 fős a tantestü­let — kapcsolódik a beszél­getésbe édesapja, idős Csom­bok József nyugdíjas taní­tó, a művelődési ház igaz­gatója, aki a helyiek szerint mindig szívén viselte az itt élők sorsát. — Többen let­tünk, többfelé oszlik a mun­ka, de úgy látom, hogy a fiata- labbakból hiányzik az a tűz, amely a korosabbakat jel­lemezte. A huszonévesek futnak a pénz után. Persze, nemcsak ők, hanem az itte­ni értelmiség szinte teljes egésze. A munkaidő letelte után rohannak a telekre ka­pálni, gondozzák az állato­kat. A megszokott életnívót így igyekeznek biztosítani. A diplomások közül mi kezd­tünk el utoljára állatot tar­tani. Egyébként 41 évet töl­töttem el itt a katedrán. Az első időszakban sokkal könv- nyebb volt kimozdítani min­denkit otthonról. Húsz-har­minc évvel ezelőtt szíveseb­ben vállaltak például társa­dalmi munkát. Azóta meg­változott a világ ... — Édesanyámmal együtt gyermek és felnőtt tánccso­portot vezetünk — mondja az ifjabb Csombok. — Ez rengeteg időnket igénybe ve­szi. Nagyon keveset fizetnek érte. Még barátaim között is akad, aki nem érti, hogy miért csinálom, ö inkább egy hatalmas családi házat épít. Ha belegondolok, az látványosabb, mint az én te­vékenységem. Szerencsére gyermektáncosainkkal min­den évben szép eredménye­ket érünk el, s ez valame­lyest kárpótol. — Ezek szerint a felnövek­vő nemzedéket már köny- nyebb lesz elcsalogatni a té­vé elöl? Mindenki fűi a pénz után (Fotó: Szántó Syörgyj — Ha visszaemlékezünk arra, hogy húsz-harminc év­vel ezelőtt az akkori fiata­lok is ugyanilyen lelkesek voltak, mint a maiak, ak­kor aligha bízhatunk a si­kerben — magyarázza az idősebb Csombok. — De mégis remélem, hogy a mos­taniak fogékonyabbá válnak a kultúra befogadására és a közösségi életre. — ★ — A tapasztalatok után ne­héz lenne általánosítható ta­nulságokat levonni. Az meg­állapítható, hogy a megvál­tozott körülmények között is szükség van azokra a meg­határozó egyéniségekre, akik képesek kisebb-nagyobb kö­zösségek életét irányítani, tudásukat a falu javára for­dítani. Homa Jáaos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom