Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. szeptemberi., szombat POGONYI PÁL Mikor gyermekként Mikor gyermekként a padlásra másztam emlékszem nyár volt, de mégis táztam arcomra az éjszaka és a csillagok ragadtak mint nehéz, gyantás szagok Lábam évtizedes porban tiport a rettegés egy fekete macska volt mert féltem nagyon, hogy kikapok moccantam mint hálóján a pók De mégis előre a sok padlásszemét között kilesni apám hernyó-tenyészetét vitt a lábam félig öntudatlan szívem kezemben, úgy csitítgattam Leguggoltam akkor a csönd méhébe valami sárga gubózott a vérbe és úgy éreztem sikoltva zuhanok ágyamba, felébredek és meghalok KENDE SÁNDOR Munka és művészet Egy tiszta arcra, lágy mozdulatra, mély mosolyra hányszor fut ki a szánkon az áliítatos szó, és milyen mámoros elragadtatással sóhajtunk föl, hogy — olyan, mint egy szobor!... Viszont a legtökéletesebb szobor láttán se mondjuk, hogy — olyan szép, mint egy ember. Legfeljebb így — pont olyan, mint egy ember. Vagy: — akár ha igazi volna! Csak épp a minősítő szócska marad el. Hogy: — szép. Miért?! Avagy egy másik elgondolkoztató jelenség (egyáltalán nem aforizma): ' — Ügy dolgozik, mint egy gép! — mondjuk, ha dicsérni akarjuk valakinek a szorgalmát és a munkaerejét. Akkor viszont minek törjük a fejünket olyan eszelős kitartással azon, hogy föltaláljuk végre azt a gépet, mely úgy dolgozik majd, mint az ember? ... Hogy érdemes-e, nem tudom. Mert csöppet sem vagyok biztos abban, hogy a fáradozás és fejtörés létjogosultságát igazolhatja a számokkal kifejezhető hasznossági mutatók pozitív alakulása. Illetve, igazolja-e majd? A világ (gazdaság) története során ugyanis igen sok látványos bukfenc tanúi lehettek már a számokban föltétlenül hívők. Csoda, milyen értetlenül állnak ilyenkor a váratlan jelenség előtt, s milyen bá- mész bárgyúsággal álmélkod- nak azon, hogy efre bizony nem számítottak. Igaz, inkább így szokták mondani: — erre nem lehetett számítani. — Valóban nem lehetett volna? ... ... A munka nem azért szép. mert dolgozni jó. Hiszen nem is jó; legyünk őszinték és pátoszmentesek. Vagy legtöbbször nem az. De akkor hogyan merhettem azt mondani mégis, hogy: szép?! — Első hallásra alighanem berzenkedni támad kedve mindenkinek, aki általában dolgozik. Megnyugtatásul és némi magyarázatképpen: én most nem erkölcsi oldaláról értem a munkát. nem is az értelmét firtatom, sem azt a bizonyos muszájt (nem vagyok hitszónok, és nem képzelem magam közgazdásznak); nem értelmezem, hanem — nézem. A szó szoros értelmében: nézem. És így, nézve, azt látom, hogy szép. A szakember mozdulata. Minél jobb szakember, annál szebbek a mozdulatai munka közben. (Ez már egymagában is óriási tétel: vagyis, hogy a szakszerűség — szép!) Esztétikai szépség, igen. Ahogy például a kaszáló ember hátában-derekában az izmok megnyúlnak-átválta- nak-visszahúzódnak-újrafe- szülnek, mint valami belső dallam harmóniája szerinti ritmushullám, összhangzat, kicsiszolódott és tiszta törvényszerűség, semmi fölösleg. csak a végtelenségig ismétlődő igazság: a lendülő kasza íve, amint betölti az inak és izmok játékának cáfolhatatlan célszerűségét!... Vagy ahogyan egy lakatos a csavarhúzójáért nyúl, s az élét gyors biztonsággal a csavarfej vágatába illeszti!.. . Vagy amikor a laboráns a szeme és a lámpafény közé emeli a kémcsövet. Nem a ’ villanysugár szikrázó játéka, ahogy az üveg domborulatát körbetáncolja. sem az a derengés, mely áttetszik a fehér köpenyes kislány haja hullámai ritkulatában, hanem maga a mozdulat a fényforrás felé, a legszebb ívű lendület itt is: a szerszámmal az eszköz felé!... Lehet, hogy az olvasztár nagyon izzad, de akkor nem káromkodik, amikor hosszú, mitológiai vasrúdját maga elé szegezi, hogy előhívja vele a poklot, vagy amikor kormos szemüvegén át figyeli az ömlő fém színe változásait: a testtartása szép, mintha nem is erőlködne, mintha nem válhatna bármely mozdulata pillanatok alatt végzetessé, mintha ott, abban a másodpercben nem is a világ sorsa függene egy- egy váratlan helyzet értő megítélésétől, mintha verítékén és sisakján keresztül is az értelem sütne át, amely a lába mozdulatát, s a kemény nekifeszülést meghatározza és átlényegíti: vagyis nemcsak mozdulat ez ilyenkor, hanem az értelem önigazolása, a törvény válik láthatóvá, az igazság ölt testet általa, a megdönthetetlen bizonyosság!... Gondolom, fölösleges a példák szaporítása: ez a műélvezet mindenki számára hozzáférhető. És nem is szégyellnivaló, ha netán csodálkozni merünk. Nem is csodálkozni, hanem — csodálni!. .. ‘ Hát ez a szépség, ez a rengeteg szépség is elvész például, ha a gép dolgozik az ember helyett. Nagyon jó lenne viszont, ha nem le- gyintenénk oly könnyen, és nem nevetnénk azon, hogy a szépséget (vagy annak hiá- nyáf) állítom szembe az elérhető haszon mennyiségével — vagy éppenséggel a hiányával. És hogy mi a szép mindabban. amiről szóltam? — Igen tisztelt lángelmék hosz- szú sora kísérletezett már a szépség meghatározásával. Én nem hadakozom senkivel. nem kívánok okosabb lenni a hozzáértő hivatásosoknál. Én a szépet csupán ebben a viszonylatában, egyetlen összefüggésében elemezgetem. S így állapítom meg, hogy a mozgás az, ami szép ebben az óriási mindenben, amit itt csinálunk. Pontosan az a mozgás, ami attól válik olyanná, amilyen, hogy belső értelme és tapasztalati művészete fejeződik ki általa. Tehát a művészet... Ezért nem hiszek abban (hiába oly divatos ez a fölfogás!), hogy bármelyik művészeti ágnak az volna a feladata, hogy látleletet készítsen. Akár egy korszakról. akár egyféle társadalmi berendezkedés következményeiről, vagy szűkebb példaként a családi életforma válságáról, stb. Nem. A diagnózis: meghatározás; — a művészet viszont csupa kérdőjel. Nem az állapot leírása a dolgunk, hanem annak a mozgásnak az ábrázolása, amely ezt az állapotot létrehozta (netán egy olyan mozgás feltalálása is, mely új állapotot hoz létre; — ez a képesség azonban csak a legnagyobbaknak adatott meg). A mozgás ábrázolása által lesz az alkotás több mint puszta dekoráció ... A munka: mozgás. Mint a művészet. S erre a rokonságra a művészet mindig büszke. Sőt: talán nem is csak büszke, hanem ebből „él". Hogyan? — A tisztelet iránya a divattal változik. A divaton belül pedig még egy sereg tényező befolyásolja : az érdekszövetségek pókhálórendszere, a köny- nyebbnek hitt utak csábítása, ravasz betájolóképesség, s a taps részegítő mámora. Ezzel szemben én csak abban hiszek, ami van Még akkor is, ha kézzel ugyan nem fogható, de szemmel jól látható mégis. Mégpedig itt. Itt és mindenütt. Azaz a mozgásban. Melyet, tudjuk, a munka hoz létre. Ennek a mozgásnak az észlelése a legfőbb élmény. Csaknem mindenkinek. Az érző embernek mindenesetre. Még ha nem is tud róla; nem regisztrálja, nem osztja napirendbe, nem egyezteti teendőivel, mert ez a szépség állandóan jelen van. Boncolása tehát éppen ezért a legizzóbb írói szenvedély. Mások ar' cát arrafelé fordítani, amerről a szépség nyilvánvaló. Ez egyébként közel se jelenti azt, hogy a művészet dolga föltétlenül és kizárólagosan maga az ábrázolás. Inkább a teremtés. Egy öntörvényű világ teremtése. Minden műalkotás egy-egy öntörvényű, külön világ, melyben a művész a maga pártjára állítja a műélvezőt. Nem értelmi eszközökkel (az a tudományos munkák dolga), hanem érzelmi alapon. Mégpedig a fantázia segítségével. Fantázián viszont nem holmi kitaláló-képességet értek, ha. nem épp ellenkezőleg: a különböző események (például a külső és belső mozgások) közötti törvényszerű összefüggések fölfedezését. A legcsillogóbb „fantáziával” összehordott cselekménysor, bármily izgalmas és meglepő fordulatoktól gazdag: csak magánügy. A legpergőbb story is csak „sztori” marad, ha nem láttatja, hogy azért történt az egész így, mert bizonyos mozgásoknak így kellett egymásba kapaszkodniuk ahhoz, hogy betöltsék szépségteremtő feladatukat is. De hát mik ezek a teremtő feladatok? Ezek a mu- szájok? —Erre kell a fantázia! Hogy ezeknek a kényszerítő hatalmaknak a nyomára bukkanjunk, s talán rájuk is találjunk. Ezeknek az összefüggés-rendszereknek a fölmutatása, érzelmi közvetítése: azt hiszem. a fantáziával megáldott ember legfőbb írói feladata. Mert egy-egy hangjegyhez például nem illeszthető akármilyen másik. A hangok egymásrautaltságának szigorú törvényei vannak: — ez a szigorúság viszont nem bénítja a szerző fantáziáját, hanem erőkifejtésre készteti. Ez ad a mondandójának hitelt. Az erőlködés és a fantázia dialógusa fejezi ki a törvényt. S fejezi ki azt, hogy megvalósítható. Vagyis, mozdítható. Szép munkával. P Proi elraga hogy zel a. gyorss görög nevév j ményl elken; dozási nak. Ezé! relték \ raszm megm gipszn ban 1 láthat marké I — alk( domb« végén A t magyí sontai \ belső 1 e szol (1 Erdei Béni telepvezető reggel fél kilencre rendelte az irodára Józsi bácsit, a raktárost. ők ketten voltak a telep legrégibb dolgozói. a törzsgárda. Erdei 1947-ben, még úgyszólván gyerekfejjel kapta a megbízást, hogy hozzon össze egy építőanyag-telepét a község hátárában. A számára már akkor is bácsiszámba menő Kuncz Józsefet vette maga mellé segítségül. A hadifogságból nem sokkal korábban megtért ember örült a lehetőségnek, betűhöz nem értett, alkalmi munkából élt világéletében. Hogy kenyere biztossá vált. megelégedetten nézett a jövőbe. Béni szavára, aki iránt — ezen állása miatt — mély hálát érzett kezdettől, képes lett volna bármire. Az első időkben valósággal két ember helyett dolgozott, míg csak „telepformája” nem lett közös művüknek. Sarabolt, egyengetett, gödröt ásott, bódékat emelt, egyet irodának, egyet hogy legyen hová járni, elkészültek aztán a fészerszerű építmények is cementnek festéknek, égetett mésznek. miegyébnek, s legvégül a meszesgödör is a telep végében. Idővel persze változott a kép. Terebélyesedtek. modernizálódtak, nyolcán lettek. S persze beletanult ki-ki a maga mesterségébe. Az egykori Béni gyerekből FŐNŐK ŰR lett. Józsi bácsiból meglassúdott, locsi-fecsi vénség. akit azonban akkurátussága, hűsége, s nem utolsósorban alapos anyagismerete megtartott „hivatalában” jóval a nyugdijha- táron túl is. Jóllehet a sok beszédével az idegeire ment már néhányszor Erdeinek, azért nem küldte el. S nem csak azért nem. mert benne egy kicsit a valahai „hőskort", a fiatalságát tudta maga mellett, de azért sem — s főleg azért —, mert Józsi bácsinál megbízhatóbb munkatársat a gyorsan múlt évek nemigen küldtek a telepre. Aki is tisztelvén a telepi regulát, reggel pontban fél kilenckor megjelent az irodán. — Tegnap este maga zárt öreg, így van? — fogadta a belépőt, majd látva annak igenlő fejmozdulatát, folytatta —, nos. akkor kár szaporítani a szót. Én a stiklit fölfedeztem a maga dolga már csak annyi, hogy szépen elmondja, hogy hogyan is volt ez a tegnap este! Maga ellen szól minden, úgyhogy ne is próbáljon kertelni! Nos? Érdéi az irattartó polcon kotorászott. Józsi bácsi oda-odasandítva figyelte annak matatását. s hogy az éppen ott babrálgatott. egyértelművé tette, hogy a stiklije valóban fölfedeztetett. — Nem tagadom — kezdte az öreg — a telepről valóban én mentem el utoljára. Minek is tagadnám? Hisz azt a főnök úr is jól tudja, hogy az én fájrontomat soha nem a csöngő szabta meg. hanem a munka. De tegnap kivételesen nem a dolog miatt kellett időznöm.