Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 1., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9* ■BB9 ff ?o: leusz istenektől villámokat, léget a tűz- meg. Neve ít jelent. E tettével, s ; méltó esz- le korunk önfelálpolgárailatok vezé- óbert szob- Prométeusz Művének e napok- A képeken eteiben is igyó ívelésű ett vörösréz ozata ez év ilyére kerül, lergia egyik iának a vi. hőerőműnek íszíti majd ló György) Zenei életünk fő baja a mobilitás hiánya Beszélgetés Láng István zeneszerzővel, a zeneművészeti szövetség főtitkárával Láng István zeneszerző, a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára, a Zeneművészeti Főiskola kamarazene-tanára. az Állami Bábszínház zenei tanácsadója. — Operákat, balettzenéket, szimfóniákat, fúvós kamara- és szólódarabokat sorol fel neve mellett a lexikon. Az ön élete annyira egybeforrott a zenével, hogy feltételezem, muzsikuscsaládból származik. — Pedig apám revizor, anyám könyvelő volt. Igaz, szerették a zenét, jártak operába, hangversenyre. Apám harmincéves korában került olyan helyzetbe, hogy vehetett magának egy zongorát, és megtanult játszani. A hangszert örököltem. Hatéves koromtól taníttattak, nem igazán szerettem játszani, a tanárom sem volt jó. Aztán jött a háború. Tizenkét éves voltam 1945-ben, amikor újra zongorához ülhettem. Már késő volt. Hamar világossá vált, hogy előadóművész nem lesz belőlem. A koncertek, a Károlyi-kert hangversenyei a karmesterséghez csináltak kedvet, majd kom- ponálgatni kezdtem, Sztravinszkij modorában. Tizenhét évesen felvettek a karvezetői szakra, egy év múlva a zeneszerzőire. — Mégsem zongoradarabokkal jelentkezett. Sok fúvószenét irt, szólókat, kamaraműveket. Nagy szerepe volt a magyar fúvósmuzsika fellendítésében. — Szép volna, de nem így ment. Nagyszerű fúvósaink vannak, ők inspiráltak, kérték, írjak számukra. Amit a fúvósokról tudok, a hangszerekről és főleg a hangzásvilágról, azt a Magyar Fúvósötösnek és néhány szólistának köszönhetem. Van egy előadói gárda, egy atmoszféra, amely új hangzások keresésére ösztönöz. Első fúvósdarabomat is baráti kérésre írtam: Pernye András kért zenét két altfurulyára (blockfőtére). Biztatott a Magyar Fúvósötös is. Írtam három fúvósötöst, szólót, duót, versenyművet trombitára, klarinétra, fuvolára, oboára, fagottra. . . — Kinek ír? A barátokat említette, de vannak-e más megbízók, zenekarok, akik igénylik? — Az embernek vágyai vannak, és ha szerencséje is, akkor a megrendelés és a vágy egybeesik. Így történt a III. szimfónia esetében. A rádió néhány évvel ezelőtt már felkért, hogy írjak darabot a vidéki zenei hetekre, mert azt akarták, hogy a rendezvény egy-egy új mű megszületését is jelentse. Későn szóltak, más munkával voltam elfoglalva. Én darabokat csak akkor vállalhatok föl, ha percre pontosan adni is tudom. A suszterra is haragszom, ha nincs kész időben a cipőm. Bach is arra a napra írta meg a kantátát, amire rendelték, és nem másnapra. Számomra ez hozzátartozik a művészet és a mesterség becsületéhez. Tavaly aztán időben szólt a rádió, és nekem már régi vágyam volt, hogy egy új, nagy, szimfonikus művet írjak. Most sem lettem hűtlen önmagamhoz. A szimfóniában jelentős a fagottszóló, az oboaszóló és fontos a négy pozaun (harsona). Tudomásom szerint Magyarországon' először történik meg, hogy egy szimfonikus műben a basz- szusfuvola hangsúlyos szerepet kap. — Három operával jelentkezett a fiatal Láng István. Vonzódott a drámához, a színházhoz. Hol a folytatás? — A színház, az opera életreszóló élményem. Egyik diplomamunkám egyfelvo- násos opera volt 1958-ban: a Pathelin mester. Lényegesen jobb volt, mint egy diplomamunka, de lényegesen rosszabb az olyan darabnál, amit feltétlenül be kell mutatni. Ennek ellenére játszották az operaházi stúdióban. Aztán megírtam a Ber- narda háza című operát, ami abból fontos, értékes, más darabokban használtam fel. Elkészült még 1962- ben a Mario és a varázsló. De az operaszínpadra nem tudtam betörni. Nagy ellenállás volt azzal szemben, amit én akartam. Az operaház a nagy monstrumdarabokat várta, támogatta. Születtek is kiváló darabok. Előttem a kapu Sarkad i Imre Gyává-ja. miatt csukódott be. Nagy kedvvel csináltam, de az operaház mást várt, abbahagytam. Hosszú évekig semmi. Tavaly a tévé számára írtam egy operát abban a felfogásban, amelyben töretlenül hiszek. Mándy Iván Álom a színházról című regényéből készült a tévéopera, a forgatás előkészületei már megkezdődtek. Most látom világosan, hogy az én korai kísérleteimmel az volt a fő baj. hogy olyasmit szerettem volna a színpadon, amit csak a tévé, a film adhat: nagyon rövid jeleneteket, gyors váltásokat, nem nagy tablókat. Ügy érzem, drama- turgiailag sikerült, majd elválik, mit mutat a képernyőn. — Mi a sorrend, a munkarend az életében? — Erre azt szoktam mondani, hogy tanítok, zenei tanácsadó vagyok, főtitkára a zeneművészek szövetségének, és végül, de nem utolsósorban, remélem, hogy zeneszerző is vagyok. Életbeosztás kérdése az egész. Kora reggel kelek, délelőtt komponálok. Minden egyéb utána jöhet. — Mi a szövetség álláspontja a zenészek, énekesek. zenetanárok elhelyezkedési problémáival kapcsolatban? Hogyan vezetik tie a feszültséget? A feszültség levezetése nem a szövetség dolga. De az igen, hogy felismerje a gondokat, és javaslatot te. gyen a megoldásra. Támogatjuk a külföldi szerződéseket, mert úgy véljük, hogy a magyar zenei élet nagy baja a mobilitás teljes hi^jya. A mobilitás hiányát jrizi, hogy nincs mozgás a zenekarok között sem Nem azt akarjuk, hogy az együttesek szétzilálódjanak, de a belső frissítés jót tenne. Ma nyugdíjas állások vannak a zenekarokban. Pedig legalább olyan mozgás volna kedvező, mint a színházak között a színészeké Beszélünk zenész-többletről De vidéken zenekari, tanári állások maradnak üresen. Hogy ne így legyen, el kell érnünk, hogy a vidéki művészek, zenészek tanárok az ország zenei életébe bekapcsolódhassanak. Ezt szorgalmazza a szövetség. A túlképzésről pedig az véleményem, hogy az elhivatottakat nem lehet lebeszélni a pályáról, a tehetségeket nem is szabad. A főiskolásoknak nem lehet az a szempontja a felvételnél, hogy milyen állása lesz a tehetséges muzsikusoknak öt év múlva. Bonyolult a tervezés. Két éve például egyszerre hét fagottos végzett, azt hittük, ennyit nem lehet Magyarországon foglalkoztatni. Lehetett. Próbáljuk tervezni, hány zenészre van szüksége a magyar zenei életnek. De a tehetségek je. lentkezése tervezhetetlen. Bcdai Rózsa — Csak röviden, öreg — rántott a gyeplőn Erdei, — így sose érünk a végire. Ne kezdje Ádámnál-Évánál, mert ránk estellik. Nekem még dolgom van. Tízre a városban kell lennem. Tehát. — Mondom én — folytatta az öreg, — de úgy jobb, már engedelmet kérek, ha sorjában! Mert hogy ebből tetszik ki, hibásan cselekedtem-é, vagy sem. Szóval, hogy végeztem a dologgal, bementem én is az öltözőbe s nekivetkőztem, hogy tusolok. Az ám! Csakhogy nem találtam a szappanomat. Egy helyen tartom én mindig, kérem, az ablakmélyedésben, de most nem volt ott. Na, mondom, hát most mi a nyehisséget csináljak? Anélkül?! Hát az meg milyen tisztálkodás? Nem vagyok én puli, aki csak úgy megrázza magát, ha víz éri! — Józsi bácsi vágott közbe Erdei, — tudom én, hogy maga nem puli. Ne ezt fejte* gesse itt nekem! Arról beszéljen, amiért hivattam! — Arról a! A színtiszta valóságot beszélem én. főnök úr, úgy ahogy történt. És ismerhet, ha vétett is a kezem, a számmal sohasem próbáltam helyrehozni. — Most mégis azt teszi, öreg! — Ó — tárta szét a kezét Józsi bácsi — ne állítsék már ilyet a főnök úr! Rosszul esne ilyet hallanom! — Rendben ült vissza az asztalhoz a főnök — nem állítok semmit. De akkor most már hozakodjék elő a dologgal! — Jól van — sóhajtott az öreg, — ott hagytam tehát el a szappannál, hogy nem találtam. Pedig ott volt, hogy a rosszbaj álljon bele. Vagy tán nem is bele, de abba a marhába, amék rárakta az újságját, merthogy attól nem tanáltam. ®tt volt alatta. Persze, hogy pontos legyek, ez már csak azután derült ki, hogy letusoltam. Kénytelen voltam végül is csak úgy szappany nélkül. Olyan is volt az, még a hátam is lúd~ bőrzött. — Na, ide hallgasson! — csapott az asztalra Erdei —, vagy beszél nekem arról, amiért hivattam, vagy elmegy a fenébe! Tudja, hogy én rendes hangot ütöttem meg magával szemben mindig, de most már igen unom a szappanját! — De hát arról van szó, tisztelt főnök úr, éppen arról, hogy mennyire megdühödtem emiatt a francos szappan miatt én is. Ez vitt engem a rossz útra. . . — Na végre, nyögje már ki, az áldóját! — Merthogy megtanultam azt a csöppnyi szappant, azon nyomban elhatároztam, mondom, többet ti nem fogtok ki rajtam s becsomagoltam ugyanabba az újságba, ami alatt meglapult, s behoztam az irodába ide. Igen — mondta töredelmesen s megállt egy pillanatra. — Gondoltam, itt biztonságban lesz! Odadugtam, igen, a polcra, az iratok mögé! Arra találhatott rá a főnök úr, s igaza is van, ha bepipult, de hát mit tehettem volna? Én belátom, hogy ilyesminek nem ott a helye, el is viszem, ha már így alakult. s utána nézek valami alkalmatosabb helynek. Nem akarok én még egyszer így járni. — Jól van, öreg! — állt föl az asztaltól Erdei —, úgy látszik, hülyének néz, teljesen hülyének! Papol itt minden szarról, csuk arról nem, amiről kéne! — De hisz elmondtam én mindent, főnök úr — döbbent meg az öreg. — ha nem is sorjában, de azért csak el! Hát mit mondjak még? — Nem hallotta, mivel kezdtem? — för- medt rá, türelmét vesztve Erdei. — Azt kértem magától, ne kerteljen, hanem mond~ ja el szépen, mi volt az este! Maga ment el utoljára s akkor még megvolt az a nyomorult deszka! Még láttam én is. S reggelre lába kelt! Hajlandó tehát elárulni, hogy hova lett az a meszes deszka, vagy nem?! — Hát afelől folyik a kihallgatás?! — Hát mi az istenről folyna?! — Merthogy én azt hittem, hogy a kis szappanom miatt, hogy ... ugye, behoztam ide... — öreg! — lépett ekkor az idős ember elé Erdei. — ha nem hagyja abba azt a szappanyozást, én ... komolyan mondom, nem állok jót magamért! A betyár istenit, azért... mindennek van határa! Eddig egy szög sem-tűnt el a kezén, most vénségére válik csirkefogóvá?! — Én, főnök úr?! — Maga, maga! Még csodálkozik? Hogy valakinek épp egy koszos deszkára támadjon kedve! De hát mindegy, lopás az így is, úgy is! El is bocsáthatnám... — De hát miért, főnök úr? — Ne bőszítsen már öreg, a süket istenit magának! Hát nem érti?! — Értek én mindent, főnök úr, hogyne érteném! Túl akar rajtam adni. mondja meg. De ne fáradjon, megyek én magamtól is! —■ De előbb most már előadja azt a rohadt deszkát! Addig innen egy tapodtat sem! Vén csirkefogó! — Vénnek vén vagyok az igaz, fiam. De hogy a csirkefogó te vagy, az is biztos! — Tudja, hogy kivel beszél? — kapta el az öreg grabancát Erdei. — Egy nyikhajjal.-— Vonja vissza! — rángatta meg az öreget — de azonnal! Hallja?! A kurva istenit! Nem elég, hogy tolvajkodik, még így mer beszélni? Hajlandó lettem volna eltussolni. de most már nincs pardon! — Vegye le rólam a kezét! — szólalt meg fojtott indulattal az öreg. Velem még a fogságban sem beszéltek így! Hát mit képzel? — A főnöke vagyok! — lépett az ajtóhoz Erdei, — s innen most már addig ki nem megy, ezt garantálom, amíg el nem mondja az igazat. — Az igazat? — lépett el Erdei mellett Józsi bácsi, — hát legyen! Nem hagyott végigbeszélni, csak tolvajozott itt, meg rángatott, de ... jól van! Ugorjunk a végire. Mint mondtam, bejöttem ide az este, hogy nézzek valami helyet a szappany ómnak; hát ahogy körbelestem, ezen az asztalon állt meg a szemem. Az asztalán. Magam csinál' tam valaha, s már volt eszemben többször, hogy megjavítom, csakhát valahogy nem volt rá érkezésem. .. — Itt van hát a deszkája, tisztelt főnök úr! — azzal lerántva az asztalról, a viaszosvásznat, fölborította, s néhány dühöd: rúgással kipenderítette annak lapjából az előző este belefűrészelt deszkát. — Itt van' Legyen vele boldog! Megfordult aztán az öreg, s elindult kifelé. Erdei félreállt, utat engedett a távozónak. Majd behúzta az ajtót, s leült a lócára. Szanaszét szóródott papírjain ott hevert keresztben a keresett tárgy, a deszka s mellette, hogy, hogy nem — lesodródhatott tán — egy újságpapírba csomagolt aprócska valami.
