Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
Bölcsödében... Szeptemberrel az iskolai tanévkezdést azonosítja tudatunk: holott a legnehezebb kezdet — a közösségbe illeszkedés elemi (okán — a bölcsődéseké! A legfogékonyabb korba érkezett gyerekek első találkozása a renddel, fegyelemmel, közösségbeli kötöttségekkel. Az Egri Dohánygyár gyönyörű üzemi bölcsődéjében mindez a szülők műszak - rendjéhez is igazodva történik. (.ássuk, hogyan? Kőhidi Imre képriportja A háború borzalmaiból tápász- kodott az ország! Keserűségből, bizonytalanságból volt a legtöbb, kenyérből, szalonnából a legkevesebb. A házunk egyik sarkát szétcsap- la egy arra tévedt akna, a tető — a millió lyuktól — úgy nézett ki, mint a szita. Amikor az eső esett, a padláson éppúgy bőrig ázott az ember, minthp az eresz alatt lapult volna a falhoz. Éhesen tettem-vettem, kódorog- tam otthon, tömögettem a falon az aknavágta sebet, és a bizonytalan várakozásban mindössze annyi változatosság akadt, hogy kétszer egy héten, a többi férfivel együtt „kihajtottak” közmunkára. A szovjet parancsnokság már átadta a hatalmat a Nemzeti Bizottságnak, így aztán ők mondták meg azt is, hogy a leszakadt hidat hozzunk-e helyre, vagy utat építsünk. Friss diplomával a zsebemben, a legfontosabb feladatomnak tartottam, hogy ennivalót szerezzek. Kenyeret, zsírt, krumplit! Adtunk, vettünk, csereberéltünk, lisztért zongorát, lóért kocsit. Néhány hét múlva javult a helyzet, amikor megindultak a malmok, hiszen jobban került liszt, kenyérnek való, mivel negyvennégyben kitűnő búzatermés volt az országban. Egy reggel váratlanul a Községházára hívattak. Hiába vallattam az üzenethozó kisbírót, csak a vállát rángatta és azt mondta, ő bizony nem tud semmiről, de ha akadna egy használható bakancsom, azért adna egy szekér fát. — Meg kell kezdeni a tanítást! — mondták. Egy gyerekarcú, lóháton érkezett szovjet tiszt bólintott és a tekintetéből ezt lehetett kiolvasni: — Így bizony pajtás! Régen kint voltam már az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy néhány kérdést mégiscsak fel kellett volna tennem, többek között arra vonatkozóan, hogy miként képzelik el az egészet, amikor ösz- szetörtek a padok, az ablakokban nincs üveg, aztán se könyv, se füzet, se írószer? A háború azonban túl közel volt ahhoz, hogy ne emlékeztem volna arra, hogy nincs kérdés, csak végrehajtás. Később mégiscsak megembereltem magam és visszamentem a községházára. — Baj van! — mondtam a Nemzeti Bizottság elnökének. — Baj az mindig van. — Így és így állunk az iskolával, négy tanítóból csak magam vagyok a száztizenhat gyerekhez, nem is beszélve arról, hogy senki meg nem bízott, ki sem nevezett, és az oklevelemen jószerével meg sem száradt a tinta ... Amit mondtak, attól bizony nem lettem okosabb: — Ezekről mi nem tehetünk, tanítani kell! Másnap a magam szakállára ki- doboltattam, hogy hétfőn reggel minden iskolaköteles gyerek, az iskola előtt gyülekezzen! A dobszó sosem tapasztalt hatást váltott ki az emberekben, talán azért, mert ez volt az első olyan «felhívás, amelyik teljes valóságában a békéhez kötődött, hiszen ha már megkezdik a tanítást, akkor a fegyvereknek hallgatniok kell, és vége a háborúnak. Csodát csak akkor az egyszer láttam! Nem kellett hívni, biztatni senkit, jött mindenki gyerekestől. Néhány hónappal a háború után egész tábla üvegeket hoztak, az asztalosok, szeget, gyalut, kalapácsot, a kőművesek meszet, homokot, vakoló kanalat, az asszonyok forró vizet, súrolókefét. A legelső csengetéskor ott álltam a dobogón egyszál magamban, száztizenhat gyermek előtt. Tanácstalanul! — Üljetek le! Egy cérnával összefércelt osztály- naplóba — amit megkímélt a háború — legelőször is számbavéte- tett minden tanuló, majd begyűjtöttük a megmaradt tankönyveket, amelyeknek végül is olyan bőségében voltunk, hogy ketten is tanulhattak egyből ... Tanulni! De mit és kitől? A tanító úrtól, aki ismerte ugyan az akkori öt kötetes, kék táblájú tantervet, tanult didaktikát, rendszeresen hospitált az öt esztendő alatt, háromszor bemutató tanítást is tartott, tudta, hogy az első osztályos tanulókat a fonomimikai mese kapcsolja a tanítandó új betűhöz, hogy az ismeretszerzést nagyban elősegíti a kézzel történő mutogatás, amelynek eredményeképpen a betűk megismerése, szótagokká, szavakká kapcsolása elsajátítható ... — Mit kezd maga majd a hatodikban egy történelemórán? — jutottak eszembe jó öreg tanárom mérges szavai, amelyeket egy rosz- szul sikerült bemutató tanítás után intézett hozzám. Eszembe jutottak, mire visszatarthatatlanul hangosan nevetni kezdtem. Először egyedül, majd velem együtt mindenki. Mind a hat osztály! Amikor csend lett, egy szőke copfos kislány megkérdezte: — Min nevettünk tanító úr? A torkomat fojtogatta valami, majd megemberelve magam, komolyan és határozottan kijelentettem: — Örömünkben nevettünk gyerekek ! Másnap, vagy harmadnap kaptam egy papírt, amely szerint felmentenek a közmunka alól, de megbíznak a szövetkezeti ügyvezetéssel és delegálnak a Földosztó Bizottságba. — Ezek megbolondultak! — szakadt fel bennem az indulat és megint beállítottam az elöljárósághoz. — Tudják maguk, mit jelent hat osztályt egész nap egyedül tanítani? És ezek után még azt kívánják. hogy földet mérjek, számoljak, vezessek egy szövetkezetei? Meghallgattak, megértőén bólogattak: — Ki mérjen, ki számoljon? Nincs jelenleg több iskolázott ember a faluban ... A tanterv birtokában megpróbáltam osztályonként összeállítani a tanmenetet, az órarendet, de a legnagyobb gond mégis az maradt, hogy csörgött a fejem felett odahaza a tető, mert a szitává loll cserepek nem állták az időt. — Mi lesz, ha így köszönt rám a tél? Egyik hajnalban szekér állt meg a ház előtt, mellette ballagott az elöljáróság. — Maga segítsen kivetni a/, adót, mi megcsináljuk a tetőt! — ajánlották. — Cserepet is hoztunk! — biztattak, hogy szavaiknak nagyobb nyomatékot adjanak. Így aztán megegyeztünk, és végezte mindenki azt, amihez értett ... Hónapok múlva előkerült az öreg kántor, meg egy tanító kisasszony, és az iskolában megosz tottuk a munkát. Nem kíváncsis kodtak a „legelső” csengetés felől, csak annak örültek, hogy élet ben maradtak, és hogy a faluból sikerült néhány elveszettnek véli bútorukat visszaszerezniük. Egykori tanítónőm, a „kisasszony” — kolléganőm — egyik napion bizalmasan megkérdezte: — Mondja! Lesz még háború? — Nem! Válaszoltam olyan biztonsággal, mintha legalábbis én döntöttem volna el a világ sorsál — És miért nem? — Mert most már nincs ki ellen harcolni... — Micsoda logika! — csapta ősz sze a kezét és láthatóan megnyu godott. . . rita/atj ■-Jt fiúin cA Legdbo- e Hii updh
