Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
Menekülés a „Pokoli toronyból” <0m Jól emlékezhetünk a nemrég a hazai mozikban is nagy sikerrel bemutatott amerikai filmre, a „Pokoli toronyra”. Nem a mű hatására, hanem a biztonság jegyében zajlott le a hét elején az a nagyszabású tűzoltási gyakorlat, melynek színhelye az ország legmagasabb — húszszintes — lakóháza volt Gyöngyösön. Az állami tűzoltók Gyöngyösről. Egerből Hatvanból és Jászbereényből érkeztek, hogy az épület nyolcadik- tizedik emeletén „felcsapó” lángokat megfékezzék. A nem kis nézősereget vonzó műveletet fegyelmezett munkával hajtották végre. (Fotó: Szabó Sándor) A Görbe Jani anyja írja, hogy menjek már el hozzájuk, mert a fia, az utóbbi időben ivásnak adta a fejét. Soha nem kaptam levelet még Görbe Janiéktól, bár — szögről, végről — rokonok vagyunk. Felbontom, elolvasom, aztán félrerakom azzal, hogy bizony, én tájára sem megyek a falumnak mostanában, mit ártsam bele magam más dolgába, meg aztán mi az, hogy iszik? Vénasszonybeszéd lehet az egész... Két hét múlva jön a második levél, hogy siessek, mert Jani már a kisebbik darab szőlőt is eladta. Beszéljek a fejével! — Mi közöd neked Görbe Janihoz? — adják alám itthon is a lovat, van nekünk magunknak is éppen elég bajunk ... Ráadom a fejemet, nem megyek sehová, hanem a két levelet mégsem hagyhatom szó nélkül, elvégre a távoli rokonság falun éppen úgy elismert, mint a közeli, mit gondolna rólam Piroska néném, ha a nagy bajára rá sem hederítenék? Szépen csokorba kötöm a választ: Sok a munkám, az egészségemmel sem dicsekedhetek, az autómat is el kellene adni... A múlt vasárnap az autópiacon összeakadok egy falumbelivel, aki egyenesen nekem áll: Magának keresztfia a Jani, meg rokona is! Eladta a szőlőt, már a házat is árulja az anyaja feje fölül, otthagyta a feleségét, bár a két fiára, mint az áldást úgy szórja a pénzt. A nagyobbiknak villogós Simsont vett, a kicsinek lábbal hajtós kínai biciklit. — Hadd lássa a falu, hogy sze. réti őket az apjuk! Bekapunk a lacipecsenyésnél egy-egy sült kolbászt, miközben az atyafi részletesen feltárja előttem az egész tragédiát. — Azt beszélik, hogy már az anyját is pofon ütötte! — súgja a fülembe olyan halkan, mintha minket figyelne az egész vásár. — Miért nekem mondja? — harapok mérgesen a kolbászba, de mire feltekintek, az ember nincs sehol. Sarkon fordult és eltűnt a sok autó között... A harmadik levél után végre elszánom magam. Nyakamba veszem a Görbe Jani baját! Szép őszi idő van, ahogyan mondani szokás, amolyan vénasszonyok nyara! Az erdőn át vezet a közelebbi utam, hulldogáló falevelek között. Lépésben megyek, kettes sebességgel a hepehupás makadámon. Egyenesen Piroska néném háza elé hajtok az autóval. Csapódik utánam az ismert kiskapu és — bár ritkán járok ide — megismer a kutya is, végignyalja a kezemet, és abbahagyja a kötelességszerű ugatást. Néném zokogva borul a nyakamba és a nagy fa alá, a lócára tessékel: — Odabent még széjjelség van! — mentegetőzik. Várok egy kicsit, amíg csendesedik a sírása, aztán megkérdezem: — Hol van Jani? — Kapál a szőlőben —, válaszol a köténye sarkát gyűrögetve olyan természetesen, mintha az elmondottak után egyébre nem is gondolhatnék. — Szóval, dolgozik? — Muszáj neki! Érés alá kapálja a szőlőt. Mit mondana a falu, ha pont a miénk maradna kapálatlanul? Beülök a kocsiba, aztán egy lélekvesztő, göröngyös úton „egyessel” nekivágok a Kerékkötő-dűlőnek. Idegennek tűnik a táj, csak az őszi ragyogás ismerős, mindenütt csupa kordonos, új telepítésű szőlő, a venyigekunyhók helyén takaros víkendházak virágoskerttel. Felforr a hűtővíz mire kikapaszkodik a kocsi a Kerékkötőn! Jani már messziről hallgatja a motor erőlködését, sejt is valamit, vagy megismeri az autót, mert amikor a szőlője végéhez érek, már ott áll kapájára támaszkodva az út szélén. — Ha nem látnám, el sem hinném, hogy itt van keresztapám! Talán az egyetlen a hegyen, akinek megmaradt a venyigekunyhója. Oda ülök a rönkasztal melé, elém rak kolbászt, kenyeret. szalonnát, kiteszi a demizsont is. — Egy kis savanyú borom maradt még a tavalyiból! Olyan gyenge, hogy víz helyett is ihatja, ezért nem írja fel a rendőr... Görbe Jani szemben ül velem. Nem kapja el a tekintetét, nem jön zavarba, nem neheztel, csak egyszerűen néz rám és csodálkozik. Ügy gondolom, jobb ha mindjárt a közepébe vágok, nem kertelek, nem kerülgetem jövetelem okát, mint a macska a forró kását. — Miattad jövök, Jani! Hallom ivásnak adtad a fejed, elhagytad a családodat, elattad az apai örökség egy részét, a házat is árulod szegény, özvegy anyád feje felül, akire részegségedben még kezet is emelsz... Elég volt egyszuszra elmondani a vádbeszédet, de most már jó, hogy legalább túl vagyok rajta. Ezután már ő következik, ő tudja, mihez kezd, kikéri-e magának a vádakat, nekem esik, mérgében elzavar, vagy úgy tesz, mintha nem is érdekelné az egész. Jani lenyúl az asztal alá a fonott demi- zsonért, bicskája hegyével lassan, akkurátusán kihalássza a pohárból a fuldokló muslicát, majd kínálás helyett ezt mondja: — Ez, amit elmondott, mind igaz keresztapám! kezünkben még a pohár, de nem iszunk, pedig ihatnánk, de a pillanat erre most alkalmatlan, a mondat, amely elhangzik, beismerés, önvád, bűntudat egyszerre, vállalása az elromlott életútnak. A néhány pillanatig tartó csönd beleillik az őszi her- vadásban, a tovatűnő nyár könny nélküli siratásába, a terhűktől roskadt szőlőtőkék némaságába, a kettőnk szomorúságába. Koccintásra kínálja a poharat, a kedvéért bele is nyalok, de a bor éppen olyan rossz és savanyú, mint a miénk volt valamikor, ezért aztán, hogy dicsérni nem tudom .szidni sem szidom, elvégre nem a bor tehet arról, hogy savanyú ... — Tudtam, éreztem, hogy eljön keresztapám! Vártam már a nyáron is, de mindenképpen számítottam rá a tél beállta előtt. Amit hallott, annak egyetlen szava sem hazugság! — Ha igaz, miért igaz? — csapok a szavába, mint a levegőben keringő sas a békésen kapirgáló csibékre. El-elakad a szava, messze maga elé néz az erdők felé, ahonnan apró szellők kelnek útra, megrázzák a bokrok ágait és ilyenkor mindig lehull a földre néhány elfáradt levél. — Amikor megszülettem, anyám elmúlt negyvenesztendős, az apám is jócskán hatvan! Ügy kellettem én nekik, mint púp a hátukra, de tenni már nem lehetett semmit. Az iskolába — jól emlékszem — pofonnal indítottak, később, amikor kamasz lettem akkor sem beszélgetett el velem senki. Testvér nélkül magányosan voltam, barátom sem volt soha, és amikor a közép, iskolából hét végeken hazajöttem, csak a cédula várt a csukott ajtó mögött: — Jani, egyél és gyere kapálni! — Szerettem egy lányt, de feleséget a szüleim választottak helyettem, ők hajtottak az iparba is, pedig én mindig erdész szerettem volna lenni... Tudom, értemén, hogy jó szándékkal tették, nem is haragudnék, csak a lelkem háborog gyakran, mint a föld alatt morajlik a vulkán. Akkor aztán ... Itt etharapja a szót, legyint és önmagával küszködve lesimítja arcáról a levegőben úszkáló ökörnyálat. Egy kis idő múlva vidámabb lesz az arca: — Elég ebből ennyi! Hanem most már keresztapámon a sor, hogy elmondja nekem; miért savanyú az én borom? Gondolom magamban, hogy ezt a leckét sem lesz könnyű felmondani, de azért megpróbálom : — Tudod, ezt a szőlőt még szegény nagyapád ültette, aki nemes oltványokra sajnálta a pénzét, így aztán innen-onnan összeszedett mindenfajta vesszőket. Mind magántermő! Hajtanak ezek, mint a dud- va ,erős a gyökerük is, még a betegséggel szemben is ellenállóbbak, hanem a boruk legtöbbször olyan, miht az ecet. Felcsillan a szeme: — Mit tenne helyemben keresztapám? — Gyökerestől vágnám ki szüret után az egészet. Üjra forgatnám a földet, aztán tavasszal beültetném valamilyen jófajta oltvánnyal. Nemes szőlővel! Újat telepítenék, hadd bámuljon a falu, mire képes Görbe Jani.... Sokáig beszélgettünk még az őszi napsütésben, meglépjük a földet széltében- hosszában, papír, ceruza, is kerül elő, számolgatunk, számítgatunk, mennyi oltvány kellene, mennyi pénzre lenne szükség? — Szóval gyökereiből kell kiforgatni a régit! — néz rám keményen, és erősen megszorítja a kezemet. — Addig, amíg nem késő! Most még az élet delén jársz, csak hasznodra lehet a fordulat, aztán a fiaid is csak áldanak majd ezért. Telepítésre még kölcsönt is adnak.... Megölel, amikor elbúcsúzom, integet és ' • sokáig néz utánam, hogyan haladok a girbe-görbe, göröngyös úton ... S*aUy István <Z)hi(uszánijúk tujara
