Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
6. rí iiir § gl , -- -NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 22., szombat A 1 ntncnQ/inh crx/ncrwi «*»* *»* * * * • ■ JÓ PÉLDA: A DOBÓS FILMKLUB r1 icxi/uLUöUouuu iZyuiíyii* az emberség Igaz sztorik a hivatás érzetről » 2 2 •» * ♦ » « 0 A mo többet érdemelne Arra kér: ne írjak róla. Foglalkozzam az aktívakkal, a fiatalabbakkal, a stafétaváltókkal. Idézzem az ő gondjaikat és örömeiket! Nem hallgatok rá, ellentmondók neki, mert több mint másfél évtizede ismerem dr. Lendvay Vilmos- nét, az Egri V. számú Általános Iskola nyugalmazott igazgatóját, aki szeptember elsejétől már nem direktornő, hanem — mint mondja — „csak” két bájos unoka nagyanyja. Győzköd, de nem fogadhatom el érveit, mert eseményekben gazdag, megszívlelendő tanulságokban bővelkedő életpályája okulásként szolgál a katedrán álló ifjabb és idősebb kollégái számára is. A serdülőkori élmények meghatározó jellegűek. Így vélekedik, s indíttatását meghatározó, tragikus han- goltságú emlékeire utal. — Apám — másokkal együtt — odaveszett a II. világháború poklában. Ezt képtelen voltam megbocsátani a volt rezsimnek. Ezért érthető, hogy rögvest azonosultam az új rend elképzeléseivel. Nemcsak egyetértettem velük, hanem — lehetőségeim szerint — tenni is óhajtottam — méghozzá minél többet —' azok valóra váltásáért. 1945-ben Horton rajtoltam, s ezután négy esztendeig közellátási kisegítőként munkálkodtam. 1947-ben beléptem a kommunista pártba, s kivettem a részem minden ígéretesnek tűnő akcióból. Soha nem a „körítés” érdekelt, hanem a lényeg, az, amiért érdemes volt áldozatokat vállalni. Agilitásomra hamar felfigyeltek, pártiskolára küldtek, annak elvégzése után a megyei apparátusba kerültem, s az akkori első titkár mellett referensként tevékenykedtem. Manapság oly sok helyütt értékelik az ötvenes éveket. Hadd mondjam el én is ezzel kapcsolatban azt, hogy olyan ember társaságában dolgoztam, aki nemcsak hittől vezérelve szorgoskodott, hanem a humánum előírásainak betartásáról sem feledkezett meg. Ezért az űtravalóért mindig hálás leszek Egri Gyulának. Később az oktatási alosztályra rendelték. Készséggel ment, de rögvest rájött, hogy feladatai maradéktalan ellátásához magasabb szintű tájékozottság szükségeltetik. Ezért jelentkezett az egri tanárképző főiskolára. — Férjemet közben kinevezték a megyei tanács elnökének, s fizetése lehetővé tette azt, hogy nappali tagozatosként oldjam meg az ismeretszerzést. Rendkívül örültem ennek, hiszen jóval alaposabban elmélyülhettem az elsajátítandó anyagban. 1953-ban vehettem át a magyar szakos általános iskolai tanári diplomát. Ennyivel természetesen nem elégedtem meg, idővel mellé társítottam a történelmet, s az előbbiből az egyetemi szint követelményeivel is megbirkóztam. két, mindig a kiüt megtalálásával végződő, kizárólag elvi, s nem személyeskedő vitáinkat. Nem mondom, hiszen tudja, hogy mindig rendkívül nagyra tartottam ritka adottságait irigylendő temperamentumát, ritka munkabírását, soha meg nem csappanó pedagógiai érdeklődését, azt, hogy minden kérdéskört konkrét szemszögből vizsgált, kerülve a teljesen felesleges, a sokak idegeit borzoló általánosságokat. Többek között ezért kedvelték tisztelői, emiatt szerették beosztottai. o © 1955-ben helyezték az V. számú oktatási intézménybe, ahol 1961-ben lett a tantestület vezetője, s ezen a poszton maradt az ősz eleji búcsúig. A lakályos, a hangulatos otthonban ezt az időszakot mérlegeljük, s közben akaratlanul is felelevenítjük nem éppen ritka találkozásainkat, diskurzusainkat, esetenkénti nézeteltéréseinNem faggatom nevelői hitvallásáról, mégis ennél a témánál kötünk ki, s ő a hajdani impressziókat kévébe kötve fogalmaz: — Kitűnő tanáraim voltak a főiskolán, ök plántálták belém azt a mindmáig töretlen meggyőződést, hogy az emberek megváltoztathatók, jobbá formálhatók. Persze, csak akkor, ha már a gyermekkorban kezdjük meg — méghozzá a szülői házzal karöltve — ezt a nemes han- goltságú buzgólkodást. Ehhez természetesen olyan munkatársak kellenek, mint az enyéimek voltak. A főnök dolga az, hogy olyan légkört teremtsen, amely kedvez mindennek, olyan atmoszférát, amely száműzi az intrikát, a bántó, az elviselhetetlen torzsalkodást. Nála ilyen ideális állapotok uralkodtak. A megállapításban nincs semmi túlzás, hiszen többször magam is tapasztalhattam: mennyire kibontakozhatnak ebben a körben az alkotó energiák. Nem kérdem a műhelytitkokról, hiszen készséggel szól róluk. — Kár lenne azt hangoztatni, hogy mindenki zseniális és tettrekész. Bárhol akadnak kissé resteb- bek, visszahúzódóbbak, felkészületlenek is. Nem bántani kell őket, céltalan hadakozni ellenük. A legjobb módszer, az orvoslás leghatékonyabb medicinája: az emberséggel ötvözött törődés, megértés, példamutatás. Ez soha sem hatástalan, ez mindenkiben „felébreszti” a szunnyadó, esetleg horkoló jobbik énjét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem kizárólag saját leleményem. Igen sok értekezleten, konferencián vettem részt. Jó néhányon találkoztam Kiss Gyulával, a Pedagógus Továbbképző Intézet munkatársával, aki folyvást azt hangoztatta, hogy egy igazgatónak elsősorban az általa irányított nevelőket kell szeretnie, mert ez az érzés továbbsugárzik, s bearanyozza a gyerekek hétköznapjait is. Követtem ezt az alapelvet, nem bántam meg, hiszen az általam vezetett intézmény mindinkább jó nevűvé vált, s megkapta — 1980-ban — a megyei tanács egyik közoktatási díját. Én sem panaszkodhattam az elismerésre, de mindennél többet jelentett számomra az, hogy valamennyien a diákság javáért munkálkodhatunk, méghozzá nem is akármilyen szinten. Távozott a direktori székből, de folyvást visszatér az iskolába, ahová mindig készséggel várják. Beszélgetésre, tapasztalatátadásra. Ezt tette most is, méghozzá a nyilvánosság előtt... Erről nem írni, ezt elmulasztani vétek lett volna. Méghozzá a javából.?. Pécsi István B. Istvánné fél éve mondogatja a férjének: „Vegyünk egy csillárt.” Tavasszal már kiszemelte magának titokban azt a csillárt, ami ott lógott a sarki bolt kirakatában. Éltetette s nyugtatta a boltost: „Megveszem, de kicsit várni kell. Majd enged a férjem. Ha előbb nem, hát utóbb.” B. István fukar ember, a használt' gyufaszálat is külön dobozba gyűjti; jó lesz az még valamire. Amikor az asszony először megpendítette neki a csillár dolgát, úgy tett, mintha nem hallaná. Oda se figyelt. Másodszorra dühösen felkapta a fejét és kiabált: — Ez nem jó, mert régi? Szemétre vele, ami még jó? Az asszony megkushadt. Tegnap reggel megtört a jég. Különös módon hajnalban szerelmeskedtek, pedig a férj minden energiáját a munkára tartalékolja, s a .' magába felejtő percek után , az asszony a férje fülébe d súgta: — Istvánom, vegyük meg azt a csillárt. Tudod te jól, hogy nem vagyok préda természet. de az, ami van, csúnya is. rossz is, hogy néz ki egy szál dróton, pléh tányérral. — Legyen — nyögte bánatosan a férfi, s előbbi jókedvének azonnal nyomaveszett. — Majd a bab árából — szólt vissza a szobaajtóból. Az idén bejött a bab. Köztesként termesztik a háztáji kukoricában, tíz mázsa termett, s B. István felvett az átvevőnél huszonkétezer forintot. Hazatérve besietett a Varga S. József A csillá* tiszta szobába, az ajtót magára zárta, óvatosan nyitotta a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon, az ezreseket gyors mozdulattal besuttyan- totta a vászonlepedők alá. Kiment az udvarra, a fészerből szeget, kalapácsot hozott elő, s nekiállt megjavítani a disznóól kifutóját. Az asszony a háta mögött állt, köhécselt s csak idő múltán mert megszólalni: — Leadtad? — Le. — Annyi volt, ahogy mértük? — Annyi. Pontosan annyi. — Mennyit adtak érte? — Huszonkettőt — mondta a férfi, s olyan odaadással. elmélyülten dolgozott, mintha csak az a rozzant disznóól lenne az egész világon. — Megveszem azt a csillárt — jelentette ki az asz- szony határozottan. — A jóistenedet, meg se melegszik az a pénz, de te már viszed — a férfi erősen töprengett, s felcsillanó szemmel szólt: — Vidd el a tojást, ami a kamrában van, fizesd ki az előleget, és hozd el részletre. Az asszony szelíden szólt: — István, ez -nem magánüzlet. A csillárt amúgy sem adják részletre. És csúfoskod junk a falu előtt? A férfi, mintha ellensége lenne az a szög, úgy püfölte. — Mit bánom én. Vesszen az a pénz. Vedd meg, aztán elég a prédaságból. Az asszony zsebkendőjébe bugyolálta a kétezerhatszáz forintot, átslisszant a boltba, s kifizette a csillárt. — Adjon négy darab százas égőt is, hogy ne vakos- kodjunk — mondta a boltosnak. B. Istvánné, hazafelé menet, kezében a csillárral, villanyégőkkel, belépett a szerelőhöz, s megegyezett vele. Este lett, mire a szerelő végzett. Az asszony boldogan kérdezte megnyúlt arcú férjét: — Kapcsolhatom? — vidám volt és önfeledt. — Bánom-is én — legyintett a férfi. A világosság pillanatok alatt betöltötte a szobát, behatolt a legeldugottabb zugokba is. — Akár a nap! — lelkendezett az asszony, s be nem állt a szája, úgy dicsérte legújabb szerzeményüket. B. István savanyú ábrá- zattal. fájdalmas képpel ku- corgott a kissámlin. a cserépkályha mellett, s erősen hunyorgott. — Te — mondta később —. könnyezik a szemem. A fény. . Az asszony nevetett: — Majd megszokod, és nem bántja. Pislogj. A férfi újra megszólalt: — Csavard ki legalább az egyik körtét. Jobb lesz. Az asszony engedett, majd miután eszébe jutott, hogy a nagy örömben elfeledte bezárni a tyúkokat, az udvarra sietett. Mire visszaért, egy égő világított, az is ha- loványan. — Hányas égő ez? — toppant a csillár alá. — Huszonötös. Erős minekünk a százas. Kicseréltem. — Elment az eszed? — ri- pakodott a férfira az asz- szony. B. Istvánt elöntötte a harag, teleszájjal ordított: — Ki fizeti ittennég a villanyszámlát? Te vagy én? Én. Ha pedig én, akkor én mondom meg, mennyi áramot fogyasztunk. Mindet kicseréltem huszonötösre. És jól jegyezd meg, nem kell ide díszkivilágítás. Ha ebben a sarokban vagyunk, és lábat mosunk, akkor ez a körte ég, — a hozzá legközelebb eső csillárkarra mutatott —, ha eszünk, akkor az asztal fölötti, ha meg ágyat vetünk, akkor az a szélső, ni, az ég — azzal felállt, s miután vacsorához készülődtek, az eddig világító égőt kicsavarta, hogy átadja szerepét az asztal fölötti villanykörtének. A szobából, mint könnvű pihe a levegő hátán, úgy libegett ki az asszony boldogsága. Nemrégiben néhány frissen érettségizett fiatalt kérdeztem arról, hogy a filmesztétikából tanultak elegendő- ék-e számukra, ha beülnek a moziba. Megrökönyödve néztek rám, s elmondták, nagyon keveset foglalkoztak e tantárggyal. Egy tanévben csak öt óra jutott erre, a magyar nyelv- és irodalom oktatás keretében. Sajnos névelőjük nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, csupán a legfontosabb szak- kifejezéseket ismertette meg velük, s az órák túlnyomó részét vers-, vagy novellaelemzéssel töltötték. Cseppet sem lepődik meg Hernádi Ferenc magyar— orosz szakos tanár, az egri Dobó István Gimnázium és Erdészeti Szakközépiskola igazgatóhelyettese, amikor mindezt elmesélem. — Sajnos a filmesztétikát néhány helyen még mindig mostohagyerekként kezelik — mondja. — A pedagógusaik ezeken az órákon is inkább kedvenc költőjüket, vagy írójukat igyekeznek még inkább megismertetni. Pedig azt mindenképpen figyelembe kellene venniük, hogy manapság mindenki kevesebb időit fordít olvasásra, s helyette moziznak, vagy tévét néznek. Ahhoz viszont, hogy a gyerekek értsék is amit látnak, feltétlenül szükséges a megfelelő előkészítés. Tehát ezeken az órákon nem csak a filmezés alapvető fogásaiból adjanak ízelítőt, hanem szerettessék is meg ezt a művészeti ágat. Vitathatatlan, hogy a gimnáziumban színvonalas munkát végeznek ezen a területen. Bizonyítja ezt az is, hogy a televízió nemrégiben az itteni diákokkal készített beszélgetést Jancsó Miklós munkásságáról, a rendező 60. születésnapján. Horváth Ádám, a tévé főrendezője nem véletlenül választotta őket partnerül, hiszen az elmúlt években jó néhány országos filmes vetélkedőn szerepeltek sikerrel. Igaz, hogy ehhez kevés lett volna az az útravaló, amelyet az órákon kaptak. A tanulók több mint fele tagja a középiskola filmklubjának. — Töhb mint tíz éve vezetem a csoportot — mondja Hernádi Ferenc. — Ősszel is, tavasszal is nyolc—nyolc filmet vetítünk. Először még a Bródy Moziban kaptunk helyet, de azt kinőttük, s átköltöztünk a Vörös Csillagba. A közelmúltban pedig felkértek az Ifjúsági Ház mozijának a vezetésére, s „áthoztam” a társaságot is. Az idei rendezvénysorozat programjába belekukkantva kitűnik, hogy a filmeket nem merev tematika szerint válogatták össze. Silvester Stallone „verekedős” alakításaitól kezdve Fassbinder Maria Braun házassága című munkájáig jó néhány alkotást játszanak majd. — Az idei válogatásra is a műfaji változatosság jellemző, de valamennyi produkció közös tulajdonsága: az érték — magyarázza. — Nem az a célom, hogy a művészet egy-egy szeletét mutassam be, hanem az, hogy tizenéves tanítványaimat megnyerjem a film ügyének. Az eltelt időszak megtanított arra, hogy milyen produkciókból állítsam össze a sorozatot. A gyerekeknek olyan mű kell, amelyben győz az igazság, van benne egy kis lövöldözés, netán szerelem, s nem cinikus. Számomra az a legnagyobb öröm, amikor a fia. tálak odajönnek, s azt mondják: ezt érdemes volt megnézni. Mindig megbeszéljük a látottakat. Erre jó alkalom a fakultáció, amikor mindenkinek a véleményét meghallgatjuk. Ilyenkor parázs viták is kialakulnak, mert sokféleképpen értékelnek egy-egy produkciót. De ez nem baj, sőt hasznos is, mert ezáltal fejlődhet a vitaikészségük. Az sem utolsó, hogy az oktatási intézményekben nagyon kevés lehetőség nyűik az ízlésformálásra, a filmklub és a beszélgetés ezt is pótolja. Hernádi Ferenc hajdani egyetemi tanára Veress József révén — aki jelenleg a Magyar Filmtudományi Intézet igazgatóhelyettese — szerette meg a mozit. De a jelek szerint már ő is nagyon sok diákjának kedvet csinált ehhez a művészeti ághoz. Mindenképpen érdemes elgondolkozni azon is, amit búcsúzáskor mond: — A filmesztétika több helyet érdemelne az oktatásban. .. Homa János MADÁR VÁRTA. A madárvártát Agárdon 25 évvel ezelőtt Radetzky Jenő ornitológus tanár alapította. Azóta is az ő irányításával figyelik meg a középiskolások a tavat és annak élővilágát, elsősorban a madarakat (MTI fotó: Kabáczy Szilárd felvétele — KS)
