Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-25 / 199. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 25., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

Pétervására

nthető meg az a népi díszítő- culturális mellékletünk illusztVetrót akarják. Egy darabig győzködték őket, hogy így, meg úgy, de azok kötötték az ebet a karóhoz. Végül a górék retiráltak.

— Érdekes történet — jegyeztem meg.

— Távolról sem a legér- » dekesebb — mondta a titkár.

3.

El kellett telni bizonyos időnek, mire Vetróval úgy- amennyire összemelegedtünk. Amikor az emberek látják, hogy jegyzik szavaikat, többnyire megmei evednek, szólamokat, közhelyeket kezdenek emlegetni. Vet- ró nem tett lakatot a szájára. Tán még egy kis gőg is volt benne. Nincs rá jobb szó: melósgőg. Erényeivel és hátrányaival. Szidta a műszakiakat, a gyártás-előkészítést. Beszámolt részletesen, mint szokott brusztolni a normásokkal, akik akkor is mohóskodnak, amikor még nem járód ott be az új széria. Nem folyamatos az anyagellátás. Ha elromlik a gép, sokszor nekik kell megbütykölni, méghozzá munkaidő után. Meg, hogy ezek a gépnél melózó gyerekek mind egy szálig el vannak adósodva, mert mindent egyszerre akarnak. Házat építeni, új bútort, motort, tévét, mosógépet, hűtőszekrényt venni, meg az se árt, ha hét végén van otthon egy rekesz Kőbányai. Két évig állandó éjszakás volt ő is, kellett nagyon a pótlék. De kibukott. Az asszony is azzal fenyegetőzött, hogy elválik tőle, így aztán abbahagyta. — Most meg már örülünk, ha két műszakra való esztergályost össze tudunk hozni — mondta. — Fogynak az esztergályosok, 'mintha járvány pusztítaná őket — tette hozzá kissé keserűen. — Pedig a górék állandóan az)t lelkelik, hogy a forgácsoló az üzem szíve, meg ilyesmiket. MégBalogh Jánosné, Petőfibánya

Szűcs Dezsőné, Pétervására

is alig tudjuk a két partit kiállítani.

4.

Mióta beszélgettünk, a titkár már az ötödik Sympho- niára gyújtott. — Valami brigádtalálkozó vagy .mi a fene volt aznap — kezdte. — Van egy jó kis üdülőnk a strandon, ott szoktuk csinálni az ilyesmit. Egy jó birkapörkölt, egymás szavába vágva dumálnak a fiúk, megisszák a magukét, aztán megy mindenki, isten hírével. Rájuk fér az ilyesmi a sok robot után. Aznap nagyon belelendültek. Csak Vetró kezdett el szedelőz- ködni hat óra tájt. Még cukkolták is, tán kiráz a gatyából az asszony, ha elkésel? Ez persze, csak olyan haveri cukkolás volt, mert tudták jól, hogy Vetróné a nyolcadik hónapban van, veszélyeztetett terhes. De az ugratást azért nem hagyták el. Vetró csak mosolygott, kicsit fölényesen, mint a hozzá hasonló, erős emberek. Meg volt is benne egy kis nyomás, bár részegnek azért nem neveztem volna. Nagyobbakat hallgatott, többet vigyorgott a szokottnál. Ennyi.

— De, mielőtt hazament volna, bement még az ön- kiszolgálóba. Kisváros a miénk, ez az egy önkiszolgáló üzletünk van, a főtér sarkán, szép nagy bolt, van benne minden. Vetró is megpakolta a kosarát csokoládéval, kakaóval és citrommal. Mert akkor hetek óta nem lehetett már citromot kapni, épp aznap délután érkezett... Kosarat mondtam? Hát, sajnos nem a kosarát pakolta meg, hanem a szatyrát. A kosárba csak egy Boci csokit, meg egy csomag Sym- phoniát tett. Persze, elkapták. Balhé, miegymás. A szokásos.

— Azt mondta, kilép. Még a városból is elbujdosik. Aztán meg, hogy lemond a müvezetöségröl. Maradsz, mondtam neki. Megtévedtél. Piás is voltál. Mással is

előfordulhat ilyesmi. Nem vagy te gazember. Elmúlik, elfelejtik, többet úgyse csinálsz ilyet az életben.

— A hír persze, futótűz gyorsasággal terjedt. Mondtam, kisváros a miénk. Ennél kisebb bolhából is csinál elefenátot itt a pletyka. Másnap a nagycsarnokban, ahol a hegesztők is dolgoznak, az egyik védőlemezre valaki krétával ráírta: CITROM KAPHATÓ A FORGÁCSOLÓBAN, A MŰVEZETŐNÉL! A melós is nevel. A maga módján, persze. Néha kegyetlenül. Amikor szóltak, mi van, lementem, letöröltem. Másnap újra ott volt a felírás. Megint letöröltem. Így ment ez egy hétig. Ha százszor felírják annyiszor fogom letörölni, mondtam a következő hétfőn, jó hangosan. Elég sokan hallhatták.

— Néhány nap múlva abbahagyták. Emlékszem, csütörtök volt. Kilenc felé végigjártam a nagycsarnokot. Már egyik védőlemezen se volt krétafelirat. Vetró maradt. Azóta is egyik legjobb művezetőnk. — Hirtelen rám villantotta a szemét. — Már elég sokat beszélgetett vele. Megismerhette. Magának mi a véleménye?

5.

Aznap a nullakettes szorítócsavarokról beszélgettünk. Hogy mennyi minden szükségeltetik egy ilyen egyszerű munkadarab megmunkálásához. Előkészületi idő, főidő, előtolás — ilyen és ehhez hasonló kifejezések röpködtek a levegőben.

Mikor kis szünetet tartottunk, letettem én is a ceruzát, hogy megmasszírozzarn a sok írástól elmerevedett ujjaimat.

— Hogy van a gyerek? — kérdeztem.

— Ősszel megy első gimnáziumba — mondta Vetró, és .rakosgatni kezdte a munkalapokat a kopott tetejű asztalon.

A kézművesség becsülete

Beszélgetés Lőrincz Gyula iparművésszel

A hetvenes évek vége felé egy olyan sajátos társadalmi jelenségnek lehettünk tanúi, amely még a mai napig is formálja a közízlést, s bár kezdetben sokan csak múló divatáramlatnak tekintették, ma már egyértelműen leszögezhető, hogy valós emberi igények öltöttek benne testet. Felkapott szóval nosztalgiahullámnak szokták emlegetni, a megfogalmazás azonban túlságosan leegyszerűsítő. Nem is lehetne egyetlen szóban kifejezni lényegét, hiszen mozgósított például arra, hogy vizsgálat tárgyává tegyük történelmi identitás-tudatunkat, s ugyanakkor arra is, hogy százezres példányszámban jelentessük meg Karádi Katalin lemezeit, s valóságos gyűjtőexpedíciókat indítsunk régi szövőszékekért, mozsarakért, porlepte petróleumlámpákért. Apáink, nagyapáink kora, munkássága hirtelen érdekessé vált, s a közeli vagy távolabbi múltba visszapillantó nemzedék olyan értékeket ásott elő, amelyek jó rés%,e valóban megérdemelte az újrafelfedezést.

Részlet a művész egy faliképéből

A jelenség nem egyértelműen magyar, világtenden- »ia lett visszanyúlni a gyö- 1 kerekhez. Az iparban megnőtt a természetes anyagok 1 ázsiója, a műszálás textíliák | hosszú diadalútja után is- í mét megjelent a piacon a í gyapjú, a lenvászon, a bőr;

a könyvkiadás és a filmgyár- ; tás már csak lexikonokban \ szereplő neveket bányászott elő, a képző- és iparművé- « szét érdeklődése a népi mű- I vészetek elfelejtett kincsei a felé fordult. Az utóbbi eseÍ

® tében kiváltképp szembeszökő volt a változás, hiszen az iparművészet szellemi és materiális téren is merített a . múltból, a népi motívumok í mellett a régi anyagok is egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az alkotók elképzeléseiben.

Erről a változásról beszélgettünk Lőrincz Gyulával, akinek munkássága — lévén a bőr szakavatott mestere — jól tükrözi a szakmában végbement megújulást.

— Tudjuk, hogy nemcsak a hazai közönség ismeri kiállításairól, alkotásait a tengeren túl is bemutatta. Tapasztalhatók a nagyvilágban is hasonló jelenségek?

— Feltétlenül. Bulgáriától Mexikóig igen sok helyen megfordultam és mindenütt látnom kellett a természetes anyagok térhódítását. Nekem, aki a bőrben találtam meg azt az anyagot, amelynek megmunkálásával ki tudom fejezni önmagamat, jóleső volt ez a felismerés, hiszen egy kicsit engem igazolt. Bebizonyosodott egyeseknek az a korábbi sejtése, hogy a műanyagkorszak, amely — legyünk azért igazságosak — fantasztikus eredményeket mutatott fel, és sokáig háttérbe szorított minden mást, jelenleg a vége felé jár. Azt hiszem ebben az a legfőbb pozitívum, hogy szükségképpen visszaadja a kézművesség, az egyéni munka már- már feledésbe merült rangját és becsületét.

—Nem kétséges, hogy az ön választott anyaga, a bőr reneszánszát éli. Az is egyértelmű; hogy az utca embere szívesebben jár irhabundában, mint mondjuk, plasztikból készült kabátban; a könnyűiparnak feltehetőleg nincsenek is dilemmái. Kérdés viszont, hogy a bőr milyen fokon válhat a művészet eszközévé...

— Én óvakodnék attól, hogy élesen szétválasszam a két dolgot, s az egyik tárgyat a „tiszta” művészet, a másikat a „tiszta” ipar kategóriájába utaljam. Az iparművészet az a terület, ahol ezek a határok elmosódnak.

— Ha nem csalódom, ez a vita még a mai napig sem dőlt el.

— Eldőlni talán sohasem fog, mert mindegyik álláspontnak vannak fanatikus hívei és ellenzői. De azt gondolom, nem is ez a fontos; mindkét irányzatnak megvan a létjogosultsága. És bármelyikről is van szó, az elméletet csakis a kézzelfogható eredmény fémjelezheti. Ez az, ami fontos, nem pedig a szemléletbeli különbségek.

— Korábbi kiállításain festményméretű faliképeket és használati tárgyakat egyaránt láthatott a közönség. Akkoriban elég nehéz lett volna eldönteni, hogy melyik terület vonzza jobban.

Ez így volt, s talán azért volt így, mert még magam sem döntöttem el. En mindig meglehetősen fogékony voltam, s meglett koromban sem szégyelltem tanulni másoktól, befogadni különféle hatásokat. Mexikóban például azt tapasztaltam, hogy a díszítőelemek előtérbe kerülnek a gyakorlati értékek rovására; leegyszerűsítve úgy mondhatnám: azokban a csodálatosan megmunkált bőrökben nem a funkció dominált, hanem a szépség. Nem hiszem, hogy bárki a világon kétségbe vonhatná létjogosultságukat. Nálunk a népi iparművészet talán gyakorlatiasabb irányban alakult, a faragott kapunak, kopjafának éppen úgy megvolt az egyértelmű rendeltetése, mint mondjuk, egy matyó kendőnek, egy Miska-kancsónak, vagy hogy a bőrnél maradjunk, egy lószerszámnak vagy kulacsnak. Amott a díszítés kap nagyobb hangsúlyt, emitt a használhatóság, de a két elem itt is, ott is egyszerre, egymást kiegészítve van jelen, és ettől válik azzá, ami: maradandó

értékké. Ezért tartom a már emlegetett vitát teoretikusnak. De hogy végül is válaszoljak a kérdésre, hogy a kettő közül melyiket választottam, nem mondhatok mást, hogy egyiket sem, és mind a kettőt, éppen az előbbiek szellemében. Annyit azonban elárulhatok, hogy az utóbbi időben inkább hétköznapi használatra alkalmas tárgyakat készítettem.

— Engedjen itt meg egy többnyire kényesnek számító kérdést: minek tartja magát, művésznek, népművésznek, formatervező iparművésznek vagy iparosnak?

A kérdés azért helyénvaló, mert segítségével alkalmasint tisztázni lehet néhány félreértést. Mindenekelőtt azt, hogy érdemes-e mindent sziklaszilárd egyöntetűséggel leszögeznünk és meghatároznunk. Nos, talán az előbbiekből is kiderült, hogy szerintem nem érdemes. Meggyőződésem, hogy önmagunkat nem nevezhetjük ki semminek, csakis tények — jelen esetben a művek — döntik el, mi legyen a nevünk. Ha az ön által felsoroltak közül bármelyiknek tartanám magam, azzal egyszerre többet is, kevesebbet is mondanék a valóságnál. En azt hiszem, ha munkáim meg tudják győzni a nézőt, hogy készítőjük tudja a mesterség minden fortélyát, ha nemcsak a prospektus kísérőszövegéből értesül arról, hogy ezek az alkotások a népművészet ismerete és szeretete nélkül sohasem jöttek volna létre, hanem közös hagyományokat próbálnak meg ápolni, s közben felvillantják azt is, ami egyéni, sőt személyes bennük, akkor már elértem a célomat, s a kérdés: minek nevezem magam, harmadrendűvé válik.

— És a közönségnek mikor lesz alkalma arra, hogy minderről újra személyesen győződhessen meg?

— Remélem, hamarosan. Az újabb kiállításon bemutatandó anyag már csaknem teljesen együtt van; ezúttal azonban kevésbé lesz eklektikus, mint régebben. Most a gyakorlatban igyekszem megvalósítani azt, amiről az előbb elméletben már szó esett: ebben a kollekcióban túlnyomórészt olyan munkák szerepelnek majd, amelyek mindennapos használati tárgyaknak tekinthetők és bízom abban, hogy művészi értéküket nem fogja csökkenteni az a tény, hogy valóban használhatók is, tehát nemcsak egyfajta esztétikai ízlést elégítenek ki.

— Befejezésül egy személyes kérdés: Mi az, amire vágyódik, fellengzősebben fogalmazva, vannak-e titkos tervei, álmai?

— Vannak, mint mindenkinek. A legdédelgetettebb álom ezek közül, hogy munkáimat egy olyan galériában tudjam elhelyezni, ahol a közönség állandóan megtekintheti őket, ahol tehát mintegy jelen lehetnek a köztudatban. Kár lenne tagadni, hogy egy bőrrel dolgozó iparművész ilyen tekintetben egy kicsit a szakma perifériáján van, hiszen maga az anyag is szokatlan még, amivel dolgozik. öt vagy hat évenként egy kiállítás nem tudja feloldani ezt az elszigeteltséget, s idővel a siker is feledésbe merül; az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy megint csak a legszűkebb szakmai körök vesznek róla tudomást. Ezen kellene változtatni — azoknak a jóakaratával, akiknek módjukban áll segíteni — de hát, mint ahogy az előbbiekből kiderült, ez a jelen pillanatban még valóban csak az álmok birodalmában létezik.

®. A.