Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság.iím.ou9u«h»25,«ombo* Egy író - aki szeretett olvasni Virginia Wooif emlékezete Virginia Woolf a huszadik század egyik legjelentősebb angol írónője és esszéistája egész életét irodalmárok között és irodalmi foglalatossággal töltötte, hiszen édesapja, Sir Leslie Stephen, a viktoriánus korszak tekintélyes irodalomtudósa és kritikusa volt, férje, Leonard Wolf ugyancsak irodalmár volt, s apja baráti köréhez tartozott az angol irodalom színe-java: Henry James, Stevenson, Ruskin, Meredith, Hardy. Az apa halála után a Stephen-gyerme- kek Bloomsburybe költöznek. a British Museum környékére, s otthonuk hamarosan a londoni irodalmárok és művészek kedvelt szalonja lesz. Kialakul a híres Bloomsbury-csoport, amely elutasítja a viktoriánus értékeket, a háborúskodást, a brit birodalmi döly- föt, s a képzőművészet új francia hulláma mellé áll, amelyet leginkább Cézanne és Seurat műveivel lehet jellemezni. Virginia Woolf 1905-től a Times Literary Supplement könyvszemle- írója, sokan — köztük jómagam is — elsősorban esz- széit tartjuk vitathatatlan remekműveknek: ilyen intellektuális érzékenység. ízlés és kulturális értéktudat csak kevesek kincse. A magyar olvasó esszéinek válogatásával 1980-ban ismerkedhetett meg, A pille halála című gyűjteményében. Virginia Woolf „nagy évtizede” a húszas évekre esett, ekkor jelent meg 'a Mrs. Dal- loway (1925), A világítótorony (1927), az Orlando (1928) című regénye, s a The Common Reader (Az egyszerű olvasó) esszésorozat első kötete (1925). Jelentős még Hullámok (1931) és Flush (1933) című regénye, utóbbi a Browningköltőházaspár kedves kutyájának „életrajzi” regénye, Rónay György kiváló fordításában olvasható. Az a regényírói technika, amelyet Virginia Woolf fejlesztett ki, részben James Joyce és Proust nyomán, s amelyet „tudatáramnak” (stream of consciousness) neveznek, igen hamar elterjedt az európai és amerikai modern prózában. A mai olvasó minden csodálkozás nélkül tanúja már ennek a módszernek másodrangú írók közepes műveiben is. Az öntörvényű, szabadon csapongó belső monológ a regényírók fontos eszköze lett, mert hőseik gondolatait, képzet- társításait, lélekrezdüléseit nagyon bensőségesen és hitelesen tudják ezzel ábrázolni. Virginia Woolf írásművészetét nehezen fogadták és ismerték el, s bizonyos mértékig még ma is kevesek kedvence, akárcsak Joyce. Szerb Antal, a kortárs olvasó így írt A világirodalom történetében az angol írónőről: „Virginia Woolf regényei annak idején nagyon megfogták az embert merész újszerűségükkel, (...) de később ez az újszerűség fárasztó modorossággá vált. Ami szép ezekben a regényekben, nem a nagyon is tudatos technikai kísérletezés, hanem a nőies atmoszféra. Ügy látszik, az új angol nőírók nagy vívmánya az, hogy míg a régebbi nőírók mindig úgy írtak, mintha el akarnák felejteni, hogy nők, az újak igyekeznek teljesen megszabadulni a férfiirodalom sémáitól, igyekeznek minél igazabbul és szabadabban nők lenni írás közben. És ezáltal a világnak egészen új oldalát nyitják meg az irodalom számára”. A mai olvasó, újabb kísérletezések s újabb modorosságok olvasmányain edződve, meglepően frissnek és hitelesnek találja Woolf műveit: olyanoknak, amilyenek általában a klasszikusok. Virginia Woolf regényei intenzívek, azaz feszültek, mint egész alkotó személyisége volt, s ha hozzá közel álló angol nőírót kellene keresnem egy egészen más korból és elbeszélő-technikai területről, csakis Emily Bronté jutna eszembe. Az angol írónőt életében csak kevés magyar olvasó ismerhette, igazi magyarországi felfedezése a hatvanas-hetvenes évekre esik, hiszen Orlando című regénye 1966-ban, A világítótorony 1971-ben, a Hullámok 1978-ban jelent meg először magyarul. Az Egyszerű olvasó című esszégyűjtemény második kötetének végén található kedvenc Woolf-esszém, amelynek címe: Hogyan kellene elolvasnunk egy könyvet? Ennek az írásnak a végén található egy kedves gondolat: amikor eljön az utolsó ítélet, felvonulnak a nagy hódítók, ügyvédek, államférfiak, hogy átvegyék jutalmukat, s mögöttük ott jönnek könyvekkel a hónuk alatt az egyszerű olvasók. Az Üristen így szól Szent Péterhez: „Nézd csak, azoknak nincs szükségük jutalomra. Itt mi már semmit sem adhatunk nekik, hiszen szerettek olvasni”. Mindig bíztam azokban az írókban, akik nemcsak írni, hanem olvasni is szerettek. Virginia Woolf csendes, finom érzékenysége és modernsége nemcsak a jó íróé — a jó olvasóé is. Szentmihályi Szabó Péter Koó Zakar Jánosné, Eger Egerben, a Hazafias Népfront székház: művészeti kiállítás, amelynek anyagát rációit készítette Kőhidi Imre. Vaskó Mihá Merre tart a magyar próza? PAPP ZOLTÁN: Amerre az egész világé: két elkülönülő, egészen ellentétes irányba. Az egyik a mind elvontabb, áttételesebb, játékosabb, stilizáltabb, szinte már öncélúan költői, mélylélektani, egyszerre ősi népi és szürrea- lisztikus szövegek sora, sokszor a tudat vagy tudattalan tartalmainak, képeinek végtelen áradása. A másik az egy-az-egyben valóságot visszatükröző dokumentum- és tényirodalom meg szociográfia, amely hőseit valódi nevükön lépteti fel, eredeti, „talált” szövegeket, szövegeket iktat be; nem kommentál, csak szűkszavúan megmutat. Az előbbi — nevezzük így — szürrealisztikus kifejezés- mód friss és tipikus példája Esterházy Péter Fuharo- sok- ja, amely tudatáram- ábrázolás ugyan, akárcsak Joyce Ulysses-ének utolsó fejezete (ez az úttörő s immár klasszikus modell), de az egész történetiségbe ágyazódik, akárcsak Goethe ébredése Mann Lotté-já- ban. Igen ám, de közben a végletekig stilizált és nyelvi tekintetben szintén költőien formált szöveg ez, amelyből csak nagy nehezen lehet kihámozni, hogy korban, történésben Weöres Psyché- jének a hajdani népélet mozgalmas (kereskedelmi ? bordély?) világában játszódó párdarabja. Szintén múlt század eleji, történelmi téma ellentétes megközelítésével dolgozik Bor Ambrus a Morion-ban, mikor is a történelmi dokumentáció eszközeivel él, s látszólag önkényesen választott jelzéseivel az eleddig igencsak terjengős történelmi, életrajzi regény műfaját fogja össze kecsesen kis és éppen ezért igen megnyerő, könnyen olvasható füzetkébe. A történelmi regény szinte az egész korunkbeli művészet leginkább megrekedt' műfaja, ezért fontos akár az úttörő, archaizáló verses regényt író Weöres, akár Esterházy, akár Bor kísérlete, amely hasonló külföldi törekvésekkel párhuzamos, például Golding alig négyéves — és már magyarul is olvasható — Beava- tás-áv al. A közelmúlt történelmének máig is fájó világát állítja elénk Sándor Iván a Ködlovasban-ban. Ez a regény is a dokumentumszerű típusba sorolható. Nem az igazán dokumentum-műfajba, mert a szűkszavú, szigorúan szerkesztett regény a valóság által sosem produkálható kiszámítottsággal illeszti össze, s viszi tovább a frissen megvalósult szocialista rendben véghezvitt törvénytelenségek adalékait, olyan koncepciós per ábrázolásával, amelyhez a porok bármily ördögi konstruktőrei egyszerűen nem voltak eléggé intelligensek. Az abszurditásban meglátni a rendet — ez persze, minden történetszemlélet indokolt törekvése, és az írói alkotás saját belső rendje a képtelen rendetlenségét is képes renddé szervezni, pedig ilyen fokú manipuláció aligha létezett: a koncepciós perek korántsem voltak ily koncepciózusak. A szerkesztéssel párosult írói szuggesztivitás a törvénytelenségekről írt legjobb művek közé sorolja Sándor Iván könyvét, csak Lengyel József és Hernádi Gyula egy-két írása vetekszik vele. Fanyaj öngúnya teszi igazán megnyerővé, mi több: hitelessé Nemes György ízig-vérig realista dokumen- ttimregényét, azaz önéletrajzát (Bal-jobb, bal-jobb). Ugyanarról az időszakról ír, amiről Sándor Iván, a mondhatni kiváltságos és mégis kirekesztett pártember szemszögéből. Ám épp a valósághűség az, ami a Sándor-féle megemelő, szug- gesztív elrajzolással szemben alulmarad és hatás dolgában gyengébbnek bizonyul. Valódi dokumentumkönyv Csörsz Istváné, a Sírig tartsd a pofád, ez a sok kilométernyi magnófelvételből összeállított kötet a kallódó lumpen-ifjúságról, egy galeriről. Már első kiadása figyelemre méltó volt, mert korántsem kedvcsináló módon, mégis hitelesen ábrázolta jobb sorsra érdemes fiataljainak tévelygését. A velük való jó pár évvel későbbi újbóli szembenézés aztán párját ritkító távlatba helyezi a különben esetleges egyéni sorsokat — és ez a távlat társadalmi, sőt történelmi távlat: íme, így változik, alakul, sőt fejlődik az (olykor már reménytelennek ítélt) ember, mégpedig (bármilyen banálisnak hat is) a munka és a sikeres párválasztás révén. Tár- gyias, valószerű (és valóságból ellesett, de jócskán javítgatott, sűrített, stilizált) monológjaival. Csörsz azt a hatást éri el, mintha a szé- pítetlen nyers valóságot állítaná elénk. Am a legiga- zabb valóságtükröző szándék sem kielégítő e nélkül a szelektáló, sűrítő, modelláló írói alkotómunka nélkül. Épp ezért hovatovább nem is tudunk mit kezdeni a régi típusú, részletező regényekkel, még ha dicséretes módon a ma létkérdéseiről szólnak is, ha tömegek követelik is, s ha megkapják, elolvassák, tetszik nekik, sőt élniük segít. Sok párját kereső nőnek nyújthat lelki segítséget Bihari Klára Elvált asszonya, és ezért jó, hogy megjelent. A művészi megoldásokat is figyelő s méltányló olvasó (köztük a kritikus) azonban szomorúan figyeli a sablonszerű jellemzéseket, a valóságból választott, mégis sematikus figurákat. Ami átlagos, még nem tipikus, és ami tipikus — az nem okvetlenül művészileg helytálló. Mindez persze, csak néhány típus — adalék ahhoz, hogy merre tart prózánk. A Népszabadság ban nemrég Sőtér Istvánnak (nemcsak a kritikusnak, hanem a máig sem igazán méltányolt regényírónak) kitűnő cikkét olvashattuk nagyjából ugyanezen témáról. Többet is mond, mást is. mégis egyetértünk s egvet mondunk. Ügy fest, hogy a magyar regény csak az utolsó évtizedekben lett igazán korszerűvé, azaz képes sorozatosan és ugyanakkor megcsinálni mindazt, amivel fejlettebb prózairodalmak is próbálkoznak. Mindez azonban csak próbálkozás marad, ha nincs valóságfedezete, és mögötte olyan írói mesterségbeli tudás, amely alkotói-szerkesz- tői tudatossággal is párosul. Jó lenne még a tehetség megragadhatatlan és ritka csodája, amely az előbbiekkel együtt — még a leg- jobbaknál is — csak reménység. .. Kristó Nagy István Előbb a titkárra néztem, aztán a könyvespolcra amely mögötte magasodott, végül a falra, ahonnét Marx, Engels, Lenin nézett vissza rám. A pártirodában beszélgettünk, a hosszú tárgyalóasztalnál. A titkár egymás után szívta a Symphoniákat, már csupa füst volt az egész szoba. — Ami a Vetróval történt, azt sose fogom elfelejteni — mondta és nagyot slukkolt a Symphoniából. — Pedig történt velem egy, s más az életben. De azt — soha. 1. Ismeretségem Vetróval nem a legjobban kezdődött. Az esztergályosok munkájával akartam ismerkedni. Vetrót az igazgató ajánlotta. Művezető a forgácsolóban. Ha ügyesen kérdezek, sok mindent megtudhatok tőle — mondta. Az ügyesen szót mintha nagyobb nyomatékkai hangsúlyozta volna, de akkor erre ügyet se vetettem. — Nem szeretem a kérde- zősködőket — mondta Vet- ró, miután kezet fogtunk. Egyszerre igyekeztem érzéseimet titkolni és alaposan szemügyre venni. Méter ki- • lencvenes hústorony, fakult, szürkéskék munkaköpennyel, fekete sörtehajjal. Akár egy profi birkózó, nem sokkal a visszavonulást követően. A levegőtlen kutricára is foghattam, hogy azon nyomban elöntött a veríték. — Azért mégis szeretném, ha beszélgethetnénk — mondtam. — Egyszer járt itt egy szakszervezetis a íjiegyétöl. Elkért tőlem egy jelentést, azóta se láttam. Egy egész hét végém ment rá, mire azt a jelentést megírtam — mondta. — En nem akarok elkérni semmilyen jelentést. Én csak beszélgetni akarok — mondtam. 2. — Mindig is nehéz ember volt ez a Vetró. — A párttitkár maga elé fújta a füstöt. — Az apja is ilyen volt. Itt dolgozott ő is, a forgácsolóban. Jófejű. Töbször szerettük volna kiemelni. Mondtuk neki: elküldünk iskolára, tanulj, képezd magad. Még sok minden lehet belőled. Tudja, mit mondott rá? Én meg akarok maradni ilyennek, sima parolinos- nak. Szakszervezeti bizalmi. Ennél magasabb funkciót nem akar vállalni.. . — A művezetőséget is elvállalta — mondtam. — Miután megválasztották. Felkaptam a fejem. — A művezetőket nem szokták választani. A titkár elmosolyodott. — Valóban nem. Vetrót azonban megválasztották. Még annak idején — tette hozzá. Ez még a hatvanas évek elején volt. Egy munkájából kikopott rendészt akartak a górék az esztergályosokra íá- lőcsölni. Akkor összefogtak, és megválasztották Vetrót. — Még mindig nem egészen értem ... — A legszájasabb esztergályos, egy marós, meg egy fogazó bementek az igazgatóhoz és megmondták, hogy a volt rendész nem kell. ök Erdész Judit, Eger A CITROM
