Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. július 28., szombat Két és fél évszázados tükör megyénkről Bél Mátyás emlékezete Bél Mátyás munkásságáról az elmúlt hetekben a legkülönfélébb helyeken jelentek meg hosszabb-rövl- debb méltató írások. A közelmúltban tudományos tanácskozást is rendeztek tiszteletére. A XVIII. század egyik legsokoldalúbb magyar tudósa volt. Kevesen tudják, hogy a földrajz, történelem és a néprajz számára milyen fontos forrásértékű könyvet irt az 1730-as évek elején Heves megyéről. 1684 tavaszán született a Zólyom megyei Ocsován, magyar anyanyelvű családból. Tanult Losoncon, Kalnán. Alsósztregován. Besztercebányán, Pozsonyban, Veszprémben és Pápán, 1704—1707 között. Halléban egyetemi tanulmányai során görög és héber nyelvet, hittant és egyházitörténelmet hallgatott. Hazatérte után Besztercebányán evangélikus káplán, nem sokkal azután pedig a gimnázium rektori tisztét tölti be. A kuruc szabadságharcban való részvételéért börtönbe került, ahonnan csak nagy nehezen szabadult. A pozsonyi evargélikus líceum direktora 1714-től haláláig pedig evangélikus lel- készi teendőket lát el ugyanebben a városban. Ó indította el társaival 1721 márciusában, és szerkesztette két évig az első rendszeres hazai hírlapot, a Nova Posoniensia-t. Már az 1710-es években gondolt arra, hogy Magyar- ország sokoldalú államismeretét írásba foglalja. Tanítványaiból, saját gyermekeiből kutatócsoportot alakított, amely országszer te megkezdte a helyszíni gyűjtéseket. Elsősorban a megyék földrajzára, történetére, néprajzára vonatkozó adatokat szedték össze. Ez a fajta módszer, néprajzi terminussal élve terepmunka, gyanússá tette Bélt, melyet ki is használtak ellenfelei : kémkedéssel vádolták. Sikerült tisztáznia magát, mindamellett még a bécsi udvar támogatását is megszerezte, mert az eredményeit a kormány is hasznosíthatta. A helyszínen gyűjtött adatokat kiegészítette az addig megjelent irodalom és a hozzáférhető oklevelek anyagával. A közel két évtizedes kemény munka eredményeként 1735-től megkezdte a Noti- tia Hungáriáé novae histo- ricogeographica című fő műve első öt kötetének kiadását. Az 1742-ig megjelent kötetekben csak tíz megye leírása látott napvilágot. A Heves megyéről szóló rész még nem 'jelent meg ezek között. Csak több mint kétszázötven évvel később. 1968-ban, az Eger Vára Baráti Köre vállalkozott arra, hogy közzétegye ezt a nélkülözhetetlen forráskiadványt Fordította és magyarázó jegyzetekkel ellátta Soós Imre, a Heves megyei Levéltár akkori igazgatója. Tőle tudjuk azt, hogy Bél Mátyás 1730- ban járta be Heves vármegyét és a vele törvényesen egyesült Külső Szolnokot, öt évvel később a kéziratot a Helytartótanács le- küldte Heves megyéhez, hogy ellenőrizzék az adatokat. A vármegye Almásy Jánosnak adta ki, hogy megvizsgálja és észrevéte- lezze. Többszöri Sürgetés után, csak 1736-ban született eredmény: nem járulnak hozzá, hogy megjelenjen a Notitia comitatus Hevesiensis, mivel „... a gyöngyösi Szent Orbán templomban folyó protestáns vallásgyakorlatról írt szövegrész tartalmaz hátrányos ténymegállapítást a katolikus egyházra nézve, az ilyen tévedésekből pedig később főigazgatási és bírói fórumok előtt hátrányos döntések születhetnek”. Bél Mátyás tudományos munkáira jellemző a tárgyilagos fogalmazás, és az ő idejében igencsak modernnek nevezhető forráskritika alkalmazása. Történelemfelfogásán azonban érződik a barokk kor hatása, az uralkodóház és az arisztokrácia iránti lojali(Solymosi Eszter reprodukciója) tása. Előfordult, hogy adatait levelezésből merítette, vagy kevés információ birtokában általánosított. Ezeket a tényezőket Bél bizonyos munkáinak felhasználásánál a jelenkor kutatói nem hagyhatják figyelmen kívül. Kora egyik jeles pedagógiai szervezője is volt. Tankönyveket írt, többek között magyar nyelvtant, bevezette az iskolai oktatásban a földrajz és a történelem tanítását. 1742-ben érte az első szélütés. 1749 nyarán nyűge helyreállítása végett a galomba vonult. „Egészsé- Pozsonyhoz hét órára fekvő német-óvári fürdőt látogatta meg, itt azonban augusztus 29-én nagyobb mérvben érte a szélütés úgy, hogy félholtan kocsira tették, és mielőtt Pozsonyba ért volna útközben meghalt” — írja Szinyei József neves életrajzírónk. Halála után özvegye kísérletet tett. a befejezett művek kiadására. A sok utánajárás nem járt sikerrel. Az utókorra maradt történelmi és földrajzi, irodalom-történeti és nyelvészeti, természetrajzi és néprajzi, vallásbölcseleti és orvostudományi műveinek kézirata több ezer ív terjedelmű. E gazdag anyag egy részét az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, másik részét pedig az esztergomi Főegyházmegyei Könyvtár őrzi. Fajcsák Attila MERRŐL HÁNY METER, AVAGY ZAMBIA... Egy stopos szerda a 3-ason (Fotó: Szántó György) Uborkaszezon, aratási szezon, üdülési szezon... És nyár dereka lévén itt van újra a stopos szezon is. Legalábbis mindazok, akik sűrűn járják az utakat, e napokban, hetekben gyakrabban találkozhatnak a padkán álldogáló hátizsákos, vagy épp csak egy könnyű szatyrot lóbáló fiúkkal, lányokkal, akik a közeledő gépkocsik láttára bősz integetésbe kezdenek. Mintha az elmúlt évekhez képest csökkent volna számuk, pedig a vonatjegyek nem lettek olcsóbbak. Egy szép szerdai napon — többek között — erre kerestük a választ, „végigtekerve” párszor szű- kebb pátriánkban a 3-ason. A véletlen és ő ... Az első pácienst nem nehéz megtalálni. A benzinkútnál vár autónkra Rácz Sándorné, aki... — Jaj, én nem vagyok igazi stopos — tiltakozik élénken kérdéseinket meghallva. — Itt van a jegy a zsebemben, a budapesti gyorsra. Csak az történt, hogy elhúzódott reggel az üzletben a váltás és lekéstem. Kórházba kell mennem, muszáj volt valamilyen megoldást találni... Míg azon töprengünk, vajon milyen gyorsan sikerül fölémie, s hogy talán nem lett volna-e jobb olyan gépkocsit keresnie amely a végcélig viszi, máris újabb integetók a láthatáron. Detlef John és Olaf Hoppe meglehetősen reménytelenül néz ránk, amint mellé gördülünk — hisz a kis Trabantban már úgyis hárman vagyunk, ez tehát nem az ő következő járatuk. — Merről és mióta? — fordítjuk angolra a szót a bemutatkozás után. Bokorban, és árokban Detlef a^beszédesebb, hatalmas taglejtésekkel magya- gyarázza, hogy öt napja keltek útra Drezdából. Budapestig .vonattal utaztak, aztán tegnap délutántól stoppal. — Nem nagy távolság 24 óra alatt — nézek a Füzesabonyt jelző táblára. — Ez van — tárják szét tehetetlenül a karjukat. — Egy barátunkhoz igyekszünk Tapolcára. Rég leleveleztük a találkozást, dehát diákok lévén spórolni kell a pénzzel. Efféle kirándulásokra nem nagyon futja. — De legalább szállásra igen? — Persze árokpartira — nevetnek, és mutatják a két hálózsákukat' — összkomfort a bokor tövében. Nem baj, legalább akármikor megpihenhetünk, mert bizony eltarthat még pár napig, amíg megérkezünk. Hacsak nem jön néhány lá- gyabb szívű teherautós, mert eddig is csak ők voltak hozzánk bizalommal. — Brrr, teherautó... — fintorog utasunk. — Piszkosak. Véletlenül sem szánnék be olyanba. Nyilván más a véleménye annak az egymástól pár száz méterre álló diplomata- táskás, öltönyös, két fiatalembernek, akik a visontai elágazónál próbálkoznak a szerencsével. — Vége a műszaknak. .. — mosolyog tapasztalt fotóskollégám. — Nincs kedvük megvárni a gyöngyösi járatot. No, majd visszafelé megnézzük, hány percig állnak. Ügy látszik, nyertek, mert jó tíz perc múlva csak hűlt helyüket találjuk. Egy profi és a barátnője Nem messze a dombon viszont két miniruhás hölgy tétovázik. Klasszikusan úgy festenek’ ahogy a kalandra éhes „úrvezetők” ezt elvárják. — Nevezd csak Zambiának! — viháncol az alacsonyabbik, amikor barátnője nevét tudakolom. — Ügyis mindig azzal dicsekszik, hogy neki mindegy, hogy Zambiában integet, vagy Makkoshotykánál, öt perc múlva fölveszik... — Nem, tényleg nem mutatkozom be — húzódozik a másik. — Idevalók vagyunk a közeibe, s nem akarok lebukni. Apámnak ugyanis az a véleménye, hogy a stopo-. iús egyszerűen kéregetés. — És neked? Papírt lobogtat: — Ugyan már, ha még a KISZ is elismeri... — Bevált? — kapok az alkalmon, hogy végre látok egy vérbeli „profit”. — Á — legyint. — Nincs nekem szükségem a stopos igazolványra, csak kíváncsiságból váltottam ki. Egész más az, amit a sofőrök néznek. — No csak... „ — Nem kell félre érteni. Ha például valaki tisztának, ápoltnak látszik, azt nadrágban, bundában . is fölveszik. De számtalan egyéb „trükköt” föl lehet használni a gyors siker érdekében. Például én „roskadozva” szoktam kutyagolni, hogy megsajnáljanak, milyen fáradt vagyok. De ismerni kell a KRESZ-táblá- kat, az útviszonyokat, a stopos etikát — mert ilyen is van — és még sok mindent. J — Nem volt még soha „problémád”? — No, igen: tartózkodóan viselkedni is tudni kell.XH Ez a legfontosabb. Több tízezer kilométerrel a hátam mögött én csak tudom... — Hogy vagytok megelégedve a mai forgalommal? — Ó, ez egy egészen normális szerda. . . ★ Elbúcsúzunk a bakfisoktól, akik — mint kiderült, ma csak úgy unalmukban álltak ki az útra, lehet hogy Szilvásváradon kötnek ki, lehet, hogy Hatvanban a strandon. Integetünk nekik, ahogy annak a két nagy hátizsákos párnak is, akik lengyel zászlót lobogtatnak, és éppen előttünk szállnak be egy gyors Fiatba. Délfelé jár az idő. Lassú- bodik a forgalom ritmusa. Az útra kelők szempontjából már nem olyan jók a délutáni órák, az estékről nem is beszélve. Nos, tehát akkor ez vojt egy egyszerű stopos szerda,,. Németi Zsuzsa Zeng a búza! W erstöredékeiket hordo. ’ zok magamban. Az egyik öreg gémeskútról szól meg egy diófáról. Egy tenyérnyi kertről a faluszélen. A falu is öreg, innen a széléről széttekintve. Hamisítatlan Kányádi-kép: „Feketéi a sok zsuptető, alattuk az apró házak. Olyanok a régi faluk, mintha mindig gyászolnának...” Azután egyszerre József Attila címül választott verssora dübörög fel bennem, egy öreg cséplőgép s egy modern John-Deer kombájn fotómontázsa láttán: „Zeng a búza!” És: „Zúg a búza!” Valaki megkérdezte nemrég tőlem, hogy mit tudok egyáltalán a búzáról? Rös- teilikedtem jó darabig. És lexikonokat bújtam. Semmit nem tudtam meg róla. Eredetét, származásának helyét nem ismerjük, hovávalóságá- ról nem tud számot adni a tudomány, de még a népha- gyomány sem. A vadon termő búzafajtákat honosították volna meg úgy tízezer évvel élt eleink a kertjeikben. s a barázdákbari feltört földjeinken? Néhai Rozsnyói Márton paleontológiával, őslénytankutatással foglalkozó egri muzeológus barátom mutatott nekem néhány éve egyik utolsó gvűitőútján. Uppony- ból előkerült kövületeiket, jó megtartású kövii'eteket a vadon termett gabonaszemek Lenyomataival. A vad búzafa iták é’ő pé'dá"vai ritkaságnak számítanak őslénytani leletei azonban kimondottan unikumok! Gyermekkoromból őrzök mesét, miért is lett a búza olyan, mint amiilyennek mi ismerjük. Íme a történet: „ .. .Régen volt, a hajdani boldog időben. Akkoriban a búza, tövétől a szára hegyéig valóságosan merő egy kalász volt, Tízszer és még annál is több magot adott egy-egy szál, mint a mostani búzák. Történt egyszer, hogy Jézus meg Szent Péter a földön járt. Mikor megéheztek több házhoz is bekopogtak, és kérték a gazdát, a gazdasszonyt, adnának nekik egy karéjnyd kenyeret. Igen ám, de szerencsétlenségükre csupa olyan portán jártak, ahol fukar, fösvény népek laktak, akik üres kézzel küldték el hajlékukból az éhes vándorokat. Jézus akkor nagyon megharagudott, és azt parancsdlta Szent Péternek, hogy húzzon végig a kezével minden búzaszálat, hogy az óriás kalász ne maradjon ezután csak. egy ujjnyi. És azóta rövid, azó.ta kell sokat, nagyon sokat dolgozni a paraszti embernek, hogy orcája verítékével . keresse meg a kenyerét...” És persze, sokszor hiába verejtékezett az emberek orcája, ugyancsak megkurtították a nehéz gürccel megkeresett kenyerét is. Ez jutott az eszemtf; Heves vármegye jobbágyainak, a faluk bírálnak és esküdteinek panaszleveleit olvasgatván. A kétszáz, háromszáz esztendős keservek ma is torok- szorítóak, szívbemarkoló kínnal fájóak. Könyönadomány-gyűjtési engedélyért folyamodott például 1725-ben a vármegyéhez az apci főbíró három hányatott sorsú koldus dolgában. „Alázatos instanciákkal folyamodtak hozzánk is. tennék szegényei, Deák Mihály, Gáspár Mártony, Molnár György, kik is helységünkben születtek s nyorno- ruságtul viseltetvén, kéntelenítettek őfelsége regementibe állni. Honnan is az pogány kezébe estek. Holott is 30 esztendőkig keserves rabságot viseltek. Holott annyira eLnyomorodtak, hogy kétkezi munkájukkal nem élhetnek. Helységünk elégtelen, hogy eltáplálhatná őket. Kérjük, hogy az magunk vármegyéiben engedtessék nékiek adományért járni”. Később meg így panaszkodnak a konyhára való beadás, a robot teljesítése, a dézs- magabona nyomtatása miatt: „Az uraság kivetvén minden egészhelyesre 20 kereszt búzának elnyomtatá- sát, csak azt mondja: ha sulyokkal csépeled is. vagy magad helyett mást fogadsz is. az uraság nyomtatásának meg kell lenni.” A bátoriak sérelme, 1677ből: „Köleskenyeret se ehetnének. ..” A bekölceiek helyzete is nyomorúságos, amint a falu buráinak 1677-ből keltezett panaszos levele tanúsítja: „Az életnek szűk volta miatt (az emberek) oly éhen- halásra jutottak, hogy harmadnapig sincsenek szokott eledelek szájakba, az szokatlan zabkenyérre szorulván, abban sem evén mindenkor kelletéig.. éhséget szenvedésünkkel nyögünk.” Ilyen * helyzetről számolhatni be más falvakból is. Gyöngyössolymos (1686): „Most immár elfogytunk, a régi gazdák elhaltak, maradékai ide s tova eloszlottak, a régi gazdák közül két gazdaembernél több nincsen ... annak is evőfalatja nem lévén...” A gyöngyösorosziak jaj- szavai 1770-ből: „Elegendő kenyerünk nincsen...” A detkiek arról panaszkodnak 1676-ban, hogy az ónodi német kommendáns úr búzát követelt a failu népétől, „s miivel meg nem adták, öreg embereket vit- tenek Önodra, s ott két hónapig áristomban tartották” őket Egész sor községből jött a keserves panasz, mert .koldulásra jutván azt sem tudják, miképpen maradhassanak meg... éhenhalásra közelítő falujakban...” De térjünk vissza a jelenbe! A búza alig változott, az ember élete és munkája azonban nagy fejlődésen ment át. Volt idő, amikor a kasza, a sarló volt az aratás szerszáma. A marokszedők vérző tenyérrel sodorták a kévekötöző „b|ankákat” széltől szélig a búzaföldeken, miközben fogcsikorgató fájdalom lovagolta meg kétrét tört, napperzselt derekukat. Ma már gépeket, kecses kombájnokat látunk hajózni a búzatengerben. S én még emlékszem si- heder gyermekkoromból, mekkora szertartással vették kezükbe a kaszát szülőfalum parasztjai, és akasztották meg a nadrágszíjnyi búzaföldek sarkába. Az első karhúzások után lehajoltak, és erősen ‘ inas kezükkel nagy-nagy szorongással nyúltak egy marék búzáért. Aztán, ha jó súlyosnak találták, leemelték megviselt kalapjukat^ s a legszebb kalászokat nagy méltósággal bokrétának reá tűzték. És talán még imádkoztak is közben, vagy valamilyen csodálatos szavakat ejthettek befelé, mert széltől cse- repesedett szájuk egy- szer-egyszer békésen megmozdult. Csak miután a kalapjukat a fejükre visszatették, fordultak hátra a megnyugodott emberek tiszta tekintetével, s intettek kaszájukkal a távolabb várakozó lányoknak, asszonyoknak, hogy : rajta! Markolják gyorsan utánuk a rendet! És emlékszem az arató ünnepekre is, az örömköny- nyes és vígságos aratási népünnepélyekre. Búzával megrakott hosszú szekérsorokat látok, Fellobogózott szeker reket, amelyek ének- és muzsikaszó kíséretében hozták a határból a faluba súlyos, drága terhüket. Mit is daloltak az aratólegények ? „Sárgul már a, sárgul már a búza. tömött kalász a fejét lehúzza. Minél lejjebb húzza, annál tettebb. Nem vagy velem, de mégsem felejtlek. Sárgul már a széles búza tábla. nem vagy velem, mégse vagyok árva. Akié a falu nagy határa, nem hagyják azt sokáig magára...” Nyár van most is, aratás ideje. Aranysárga a megérett kalászok tengere. Méltóságteljesen haladnak a kombájnok, s mintha úsznának, szelíd hullámokban fodrozzák a búzatengert. Arassatok, arassatok! Zeng a búza! Zúg a búza! „Arassatok! Pereg a mag. Hazát épít, aki arat. A megújult mező felett: Békés jövendőt! Életet!” Pataky Dezső
