Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-28 / 176. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. július 28., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM llajor Gizi Vinnél Béla Ondi hengeré« Mégis megindul a műnké Brahms, a bécsi romantika betetőző je Hamburg szegénynegyedé­ben született Johannes Brahms, egy kocsmai mu­zsikus fia, a német zenei romantika hatalmas vonula­tának utolsó képviselője. Az utolsó azon alkotók sorá­ban, akik a romantika élet­érzéseit még egységes zenei világképben fejezhették ki. Csodagyermek volt. mint az elmúlt évszázadok oly sok nagy muzsikusa. Pályája mindazonáltal nehezen bon­takozott ki, évekig matróz- lebujokban zongorázott. Életútjának fontos fordu­lója 1853. Az ekkor húsz­esztendős muszikus még ki­adatlan alkotásairól elra­gadtatott cikket írt Robert Schumman, s ebben az esz­tendőben vált a magyar sza­badságharcban vállalt sze­repe következtében emigrá­cióba kényszerült kiváló he­gedűművész, Reményi Ede zongorakísérőjévé. Csak­hamar barátságot kötött a kor egyik legnagyobb hői gedűművészével, a magyar születésű Joachim Józseffel. Joachim vezette be Liszt Ferenc weimari körébe; Brahms azonban csakha­mar szembefordult Liszt művészi reformjaival, mint ahogy Wagner zenéjével sem tudott azonosulni. Élete második forduló­pontja bécsi letelepedése 1862-ben; kisebb megszakí­tásokkal itt, a zenei ízlésé­ben konzervatív császárvá­rosban tevékenykedett 1897- ben bekövetkezett haláláig. Noha nyilvános zenei párt­harcokban e zárkózott mu­zsikus részt soha nem vett, Brahmsot, mint a „tiszta" zenei értékek letéteménye­sét kijátszották Bécsben Liszt és Wagner, az „új né­met zene” forradalmi újí­tásai ellenében. Zenéjét hallgatva meg­csodálhatjuk a császári Bécs művészi vonzerejét, mely a XIX—XX. század fordu­lójáig mit sem vesztett vitalitásából. Amiképp a Bonnban született Beetho­ven a bécsi klasszika, azonképpen vált a hambur­gi Brahms a bécsi roman­tika betetőző jévé. Hatalmas életművet ha­gyott utókorára. Négy szim­fónia, két zongoraverseny, megannyi oratórium, kórus-, kamarazenei és szólózongo­rára írt alkotás, rengeteg dal szerepel e gazdag lajst­romban. Zenéjét magányos költészet hatja át és szen­vedélyesen izzó drámaiság. Hívei egykor szüntelen hangsúlyozták ugyan, meny­nyire ellentétes zenei vilá­ga Wagnerével — s a wag- neriánusok sem maradtak el e merev értékelésben a Brahms-hívők mögött. ma azonban mind világosabb, mennyi közös elem találha­tó a két zseniális elme al­kotásaiban. Brahms otthon­hangjai ott visszhangoz­nak a wagneri zenedrá­mákban, a zenés színpad megújítójának számtalan vívmánya pedig Brahms zenéjét is élteti, A történe­lem kiegyenlít mondvacsi­nált ellentéteket, és igaz­ságot szolgáltat a valódi al­kotóknak. Sok kapcsolat, megannyi baráti szál fűzte a magyar zenekultúrához. Számta­lanszor volt karmestere, szólistája Fiiharmonikusa­inknak. 1881. november 9- én maga játszotta a Viga­dóban B-dúr zongoraver­senye ősbemutatóján a zongora szólamát, s 1890- ben mutatta be — Hubay Jenő és Popper Dávid köz­reműködésével — H-dúr triója átdolgozott változatát. Hegedűversenyét Joachim- nak írta. Az 1890-es évek­ben- operát hallgatni is szí­vesen jött Budapestre. Nép­szerű Magyar táncai s más alkotásai is jelzik, hatással volt rá kora népies magyar zenéje. A konzervatívnak ítélt Brahmsról aligha vélték kortársai, mekkora hatása lesz századunk zenéjére. Pe­dig saját műveiben és pe­dagógiájában is alapvető fontosságúnak értékelte Ar­nold Schoenberg, aki szám­talan írásában fejtette ki Brahms zenéjének jelentő­ségét. Kiváltképp nagy hatása volt — bár közvetett mó­don — az új magyar zene fejlődésére. A múlt század végén az ifjú Bartók és Ko­dály korai zeneszerzői pró­bálkozásain igencsak meg­látszik Brahms tanulmányo­zása. A Zeneakadémián mindketten Koessler János­nak, Brahms elkötelezett hívének osztályába jártak. Kodály zeneszerzés-pro­fesszorként sűrűn elemez­te növendékeivel Brahms kompozícióit. Hatása előadóművésze­tükre is maradandónak bi­zonyult. Brahms művei gyakran hangoznak fel hang­versenytermeinkben. Alko­tásairól a világnak is tud újat mondani Fischer Annie, Kovács Dénes, Perényi Mik­lós, a Tátrai- és a Bartók- vonósnégyes, Ferencsik Já­nos, Kórodi András, Lehel György, s számtalan más szólista és együttes. Műveinek kultusza Brahms életében kezdődött el Ma­gyarországon, folyamatos maradt mindmáig, népsze­rűsége a 60-as évektől ro­hamosan növekszik. Hang­versenyműsorok, hangle­mezek sokasági jelzi: Jo­hannes Brahms, kit oly sok személyes szál fűzött Ma­gyarországhoz egykoron, napjaink műveinek üzeneté­vel, zenéjének mélységesen poétikus lényegével él kö­zöttünk. Breuer János Bandi várta; egy halom deszkát rakos­gatott el a nyári konyha üvegezett ajtaja elől. — Ezeket a léceket, pállókat legalább rakjuk el. Meg a baltát is.. A lombot is össze kéne seperném a kertben, annyi a munka, szegény Jakab tegnap még mond­ta is, hogy összehúzkodja a nagyját... most meg. Hát mit szólsz? — Bejelentettétek a körzeti orvosnak? — kérdezte Ferenc. — Elmentem érte biciklivel, majd kijön — mondta Bandi. Bekecsben volt, sapkában, de papucsban. Sápadtan nézett a sógorá­ra, megviselte ez a mai reggel; az a pil­lanat, amikor költögetni akarta Jakabot, de rá kellett jönnie, hogy egy halottat éleszt­get — Még nem hűlt ki, amikor benyitot­tam — magyarázta, miközben elrakták az ajtóból a korhadt deszkákat. — Hajnalban halhatott meg, képzeld, ki volt fordulva a tenyere, a feje, szegénynek, a falnak vetve, a szája kitátva. Az este még sört ivott nálunk... Igen, Lenke említette... Hogy kerültek ide ezek a deszkák ? — Talán ma akarta felhaso­gatni gyújtósnak. Panaszkodott, hogy nincs fája. De hát én mindig adtam neki! Ami­kor vettem, hozattam neki is. Meg itt ez a sok kacat... — Ez mind a szaletli desz­kája volt. — A szaletlié? — Régebben volt itt egy szaletli. Itt, a nyári konyha előtt. Zöldre volt festve. Látod? Itt, ezen a kis betonozott négyzeten egy kis . szaletli. .. Nyáron itt ébédeltünk meg vacsoráztunk. Hogy a felső házba ne menjenek be a le­gyek. .. — Igen — mondta Bandi, de nem értette, nem is ügyelte Ferencet. — Amíg az orvos nem látta nem nyúlunk hozzá. — Nem, addig nem — mondta Ferenc. De azért bemegyek. ;— Tessék? Bemegyek hozzá. Megnézem... — Menj be, persze. Még' úgy' van, ahogy találtam! Éppen úgy fekszik. Nem nyúltam hozzá. Amíg az or­vos nem látta. Ferenc kinyitotta az üvegezett ajtócskát, meg kellett rántani, mert leszállt a sarka. Karis tolta a betont. Behúzott' nyakkal lé­pett be. Balról,'a kamrából,, ami már évek óta Jakab bácsi szobája volt, áporodott szag csapta meg a sötétből. — Nem vettem, le a rongyot az ablakról a legyek miatt — hallotta maga mögött sógora hangját. Ott álltak a nyári konyhában. — Nézd, tegnap még főzött magának csirkelevest... — A vézna, régi tűzhelyen egy fedetlen láboskában megsűrűsödött lében csirkeap­rólék. Nyeles edényben sötétbarna tea. A stelázsin néhány tányér, mosatlan poha­rak, bögrék. Kendőbe takart kenyér... — Ez a kád mindig itt volt — mondta halkan Ferenc, mintha alvót zavarna a hangos beszéddel. — Ez már gyermekko­romban is... Ebben fürödtünk szombaton­ként. .. — Ez volt a asztala — mondta Bandi. — Le van fedve deszkával. Nem használta a kádat. Csak a lavórt. Mindig hívtuk, hogy jöjjön fel hozzánk a házba fürödni, de soha... — Zsírral főzött — Tessék? — Zsírral főzött. Itt az a kis zsí- rosbödön. Az anyámé volt. Itt ez a bödön a kádon... vagyis az asztalán. Meg a sza­lonna. .. — Ferenc nem tudott kiegyene­sedni, hajlott háttal kémlelt be a kamra sötétjébe. — El sem lehet hinni, ugye? ■Járt orvoshoz? — Bandi megélénkült: — Tudod, miket mondott az orvosokra! Hi­szen tudod! Hiába győzködtem, hogy Ja­kab, azért mégiscsak ők tudják jobban! A sintérek?! Sintéreknek nevezte őket. A tablettákat kidobta a szemétre. Várj! Fél­rehúzom a rongyot... Az ablak csak afféle kis kamraablak, be­eresztett némi fényt. Ferenc megállt az aj­tóban, a pincelejárat vasalt deszkáin. Most is tele lehet a pince vízzel. Hajdanán, ha lementek! bokáig jártak a talajvízben. — Én meszeltem ki neki — mondta Bandi. — Meg hoztuk ezeket a szőnyegeket, hogy mégse csak a csupasz föld legyen... — Jakab mintha csak elszunyókált volna, fé-' lig nyitott szájjal, elejtett végtagokkal, fal­nak vetett vállal, hátrabillent fejjel. Ing­ben volt, nyakig betakarva. A dunna alól bal lábfeje kilátszott. Viaszsárga bőr, viasz­sárga körmök. — A Szemét lefogtam sut­togta Bandi". — A szemét azért... Ferenc nem mozdult, nézte a halottat, apja öccsét, a kis vidám Jakabot, a hirte­len haragút, a makacs, önfejű kis öreget. Hát itt végezte! Az ő hajdani kamrájuk­ban. Egy szekrény, egy szék, egy kimust­rált, de megjavított Pacsirta rádió, dívány, jancsikályha. Odakinn a konyhában néhány edény. Bödönöcske zsírral. Szemüveg, - óta, egy kockás zakó Ferenc ruhatárából. — Mennyi idős is? — kérdezte Bandi. — Mennyi volt .most? Ha az orvos kérdezi... — Kilencszázban született — fordult meg Ferenc. Nem bírta- tovább- nézni ezt a mozdulatlanságot. A halál viasziszínét, s ugyanakkor Jakab ősz hajának borzasságát. A gyűrt, félrecsúszott ágynemű közt heve­rő tetemet. — Kilenszázban... — tűnődött Bandi. — Azért körül kellene nézni, elő kellene készíteni az iratait... Az igazolványa. Nyugdíjszelvények. A szekrény polcán néhány fénykép. Ótagon, a diófa alatt, kecskelábú asztal körül a három fivér: Ferenc apja, meg Gyula bá­csi és Jakab. Még fiatalok. Kártyáznak, az asztalon boroskancsó. Aztán egy kép a há­ború előtti évekből: Jakab bácsi a cséplő­gép mellett, a zsákoknál. Meg egy kala­pos kép az ótagi templom előtt, Gyula bá­csi temetése napján. — A következő őszön jött fel ide, Pestre — mondta Ferenc. — Miután az unokaöccsei eladták az ótagi házat. Akkor aztán már nem volt hol lak­nia. — Sohasem volt igazán hol laknia — mondta Bandi. — Eleget mesélte... — Hát... nem nagyon — nézett Ferenc a moz­dulatlan Jakabra. — Kilencszázhuszonhatig a Zichy-birtokon volt cseléd a szüleivel. Aztán a nagyapa halála után nagyanya meg ő átköltöztek Gyula bácsiékhoz. Ott kapott munkát a tejgazdaságban. Amikor Gyula bácsiék a háború után épültek, fürdőszo­bát is akartak az új házban, de soha nem szerelték fel, csak kicsempézték. Az lett a Jakab kuckója. Mindaddig, amíg egye­dül nem maradt, s a Gyula bácsi fiai él nem'adták a házat. Akkor aztán már csak mi maradtunk 'neki, megkapta ezt a nyári konyhát meg ezt a kamrát... — Nézd csak — szakította félbe Bandi —, ez valami hi­vatalos papír Ó.tagról. — Az, az, a föld­járadék. .. — A micsoda? — Na, nem va­lami nagy összeg. A földje után. — Hát mégis volt valamije? — Negyvenötben, mint családtagnak, igényeltek neki is két holdat. Hogy mire hazajön a fogságból... Azt adta be később a téeszbe. Onnan kap­ja ezt a pénzt a nyugdíj mellé... Lenke jött; az orvos - ä buszmegállóban vette fel az autójába. — Merre? — kér­dezte a doktor. — Csak erre, itt, tessék vigyázni, alacsony az ajtó. — Innen is jó lesz — mondta az orvos. Bekukkantott a sötét kamrába. — Tóth Jakab?... --Nem Horváth... — Igen,. persze. Horváth. — Így találtuk. ^Panaszkodott, hogy fáj a fe­je. .. — Az orvos szó nélkül kitöltött egy cédulát — Ezt majd oda kell adni a’ hul­laszállítóknak, az engedély, hogy elvihe­tik... — Mennyivel tartozunk? — Ugyan, kérem — mondta fakó hangon az orvos. Ferenc kétszáz forintot adott át a kézfo­gásnál. — őszinte részvétem — biccentett a doktor. Lenke pityergett; Bandi átfogta a felesége vállát, bólogatott. Ferenc a szak­mai vetítésről már lekésett, de fél kettő­re a Mátyás pincébe akart érni, a bolgár delegációt nem hagyhatja magára. — Rá­érsz még? — kérdezti szipogva Lenke. — Fel kell öltözteni, ha egyáltalán van va­lami rendes ruhája! — Kinyitotta a szek­rényt. — Talán ez a sötétkék... Lehet sö­tétkék? Nem is tudom. De más nincs. Bar­nába azért mégse... — Ügy is van, most csináljuk, amíg nem olyan merev — mond­ta Bandi. — És talán mosdatni is kell... Lenke, hozzál odafentről meleg vizet! Fe­ri! Ugye tudsz segíteni? Egyedül nem bí­rom. .. — Bandi összehajtogatta az ágyne­műt, megpróbálta kiegyenesíteni Jakab lá­bát. Már nehezen ment. — Hát nem lesz könnyű feladni rá a nadrágot! Az arcát lemossuk és megberetváljuk... Lenke műanyag lavórban hozott vizet. — Csak mi voltunk már neki, senki más... — Bandi mintha félelmében beszélt volna. — Gyere, Feri, emeld meg a derekát. Nem kell irtózni tőle, semmi olyan betegsége nem volt..: Lenke, gyűrd be az inget a nadrágjába. Nehéz, mi? Rettenetesen nehéz egy ilyen test... — Volt egy lánya is — jutott eszébe Lenkének« mosdókesztyűvel óvatosan törölgette a halott arcát. — Lá­nya?!— nézett rá Bandi. — Ügy tudtam, sohasem nősült meg! —. Nem, nem volt nős, de azért volt egy lánya — . mondta Ferenc, visszafogott lélegzettel, mert kel­lemetlen szag csapta meg. — Én egyszer láttam a lányát — folytatta aztán —, lát­tam vagy jó negyven éve. Egy vasárnap délután, Ótagon. Húsz éves lehetett akkor, szép nő volt, gyalog jött át a határon, Burgenlandbql. . . — Hogy tudnánk értesí­teni? — kérdezte Lenke. — Hogyan’.Se­hogyan!. A- nevét sem tudjuk, nemhogy a címét! A temetést majd én intézem. — Á, majd közösen — vétette oda-sietve Bandi. Habot vert egy tálkában a borotváláshoz. — .Nem, nem, én vágyok' a legidősebb — állt félre Ferenc —, s engem mindig ked­véit — -Minket is! — De'ti eleget fára-- doztatok vele... — Hirtelen először azóta, hogy megérkezett,- keserű ízt érzett' a tor­kában. — Emlékszem az' ótagi nyarakra — mondta. — Amikor megjött a mezőről, ép­pen így aludt mindig a konyhai dikón. így... Éppen így...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom