Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

IRODALOMÉ SMÜVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. július 14., szombat Vadász György, az építész Portré, háttérben tervrajzokkal gyönyörűséget nem érzékeli, amely a tervezőt tölti el, amikor látja — Vadász Gyöngy szavaival — „ho­gyan áll lábra a két dimen­zió, hogy három dimenziójá­vá lehessen.” 25 év, 60 épület Fáradhatatlan, kitartó és sokoldalú — jellemezhetnénk három szóval Vadász György munkásságát. 1961-ben az Építőművészek Szövetsége mesteriskoláján szerez diplo­mát, 1964-ig az IPARTERV- nél dolgozott, azóta a Buda­pesti Várostervező Vállalat a kenyéradója, ahol most ve­zető építész. Másfél évtized alatt tizenhétszer kapott épí­tészeti nívódíjat, 1979-ben és 80-ban a zalaegerszegi városközpont első üteméért és a Jókai téri MEDOSZ- székházért Állami Építészeti Nívódíjat. „Részt vettem 190 pályá­zaton és csináltam 300—320 tervet — nyilatkozta egy in­terjúban a Művészet című folyóirat hasábjain, — és ezek közül több mint 60 épü­letem áll: legnagyobb örö­mömre talán Zalaegerszeg, Mohács és a gellérthegyi víz­tároló.” Túl szigorú az al­kotói igényesség rostája. Ér­demes mögéje néznünk. Va­dász György „névjegye” ugyanis a fővárosban a Budakeszi úti diplomata-la­kóház, a Baross téri repre­zentatív idegenforgalmi üzlet, a Gellért pezsgőfürdő, a nagytétényi ABC-áruház, és a Tétényi úti kórház pavi­lonjai: vidéken a székesfe­hérvári VTR irodaházak, szigligeti és fonyódi nyara­lók, Pusztaszeren pedig a Nemzeti Emlékpark hon- foglalási, felszabadulási és földosztási emlékmű, ha­rangtorony és amfiteátrum. Jelenlegi tervezési munkái egyre inkább vidékre szólít­ják: Zalaegerszegre a Város- központ befejező üteme, Ba­jára a Városkapu (lakóházak és üzletrendszerek tervezése a hazai paneles technológiák átértelmezésével), Kecske­métre a szociális központ és az öregek garzonlakásos há­zai, Egerbe a Dózsa György tér és környéke, Sopronba pedig a pályaudvar előtti tér rendezése. Építészeti stílusa nem egyetlen esztétikai-szerkezeti rendszer alkalmazását hir­deti, hanem egy időben al­kalmazza á stílusok sokféle­ségét — történelmet, hagyo­mányt, emóciókat és kon­venciókat idéző megoldáso­kat, — egységbe ötvözi a modernet, az érzékit, a mu­latságost és a meglepőt El­kerülni szándékozván azt, hogy „még több helyről vi­csorogjon ránk a vízszintes végzet” és elérni szándékoz­ván azt, hogy megvalósult al­kotásait unokáink is — jó kedvvel jóleső érzéssel — lássák. Juhanl Nagy János A MEDOSZ-székház Budapesten Farkas Gábor, Csete György, Makovecz Imre, Va­dász György. A nevek nem mindenkinek mondanak so­kat, noha Ybl-díj, Telepü­lésfejlesztési Emlékérem és kitüntetések egész sora illeszthető hozzájuk. De ha megvalósult alkotásaikat em­lítjük, — akár egy országos közintézményt vagy sokszor megbámult lakóházat, akár egy fővárosi szállodát, akár a Kiskunsági Nemzeti Park központi épületegyüttesét vagy az újjászületett kecs­keméti főteret, akár a Gel­lért pezsgőfürdőt vagy a za­laegerszegi városközpontot — másként látjuk őket. Alko­tásaik tükrében ismeretlenül is ismerősek. Építészek. Vá­rosképek, épületegyüttesek megálmodói. Környezetünk arcának formálói. S az ő arcuk vajon milyen? A két dimenzió lábra áll 1972. július 15-én a Mis­souri állambeli St. Louisban felrobbantottak egy vasbe­ton lakótömböt. A modem építészet halála! — mond­ták erre sokan, és elkezdtek modern utáni építőművészet­ről, posztmodemről beszélni. S ezzel kapcsolatban egyre gyakrabban hallhattuk az akkor már Ybl-díjas Vadász György nevét. Aki váltig hirdeti és terveinek meg el­készült munkáinak sokasá­gával bizonygatja, hogy a modern építészet nem halt meg. Tovább él! Éppen most, a posztmodernben, ám tá- gabb szemlélettel, diffe­renciáltabb közlésekkel, az építészetben rejlő jelentés- tartalmak, jelzések és asszo­ciációk feltárása révén. A hetvenes évek közepén, amikor Venturi, Aldo Rossi, Michael Graves, Richard Mei­er .és mások révén a poszt­modern hivatalosan is meg­jelenik a nemzetközi építé­szetben, Vadász György már csaknem két évtizede van a pályán. 1957-ben szerzett diplomát a Budapesti Mű­szaki Egyetem építész karának építőművész ta­gozatán. (Azóta ez a tago­zat megszűnt.) Az indíttatást azonban nemcsak az alma mater adta, hanem a család is. Édesapja, Vadász Mihály, ugyancsak okleveles építész­mérnök, 1949-től pedig egye­temi tanár volt, Preisich Gá­borral együtt a Bauhaus gon­dolat egyik első meggyöke- resítője, képviselője a ma­gyar építészetben. „Bármit csinálsz, az a névjegyed le­S Vadász György „névje­gyei” szaporodnak az ország­ban. Az a fajta alkotó ő, aki semmit sem hagy a véletlen­re. Értelmén túl, érzelmeit is latba veti, amikor újra és újra nekigyűrkőzik egy fel­adatnak, amikor azt az utat keresi, amelyen előrehaladva továbbfejlesztheti építésze­tét. A Muriéi Emanuel szer­kesztésében megjelent Con­temporary Architects (Kor- társ építészek) című kötet, a kevés eszközökkel is sokat mondó művészként jellemzi Vadász Györgyöt. Iluszráció- ként pedig, eddigi legjelen­tősebb munkáinak egyikét, a zalaegerszegi városközpon­tot közli egész oldalas fotón. Ezzel kapcsolatban pedig Bonta János így ír a Kriti­ka 1981. évi 3. számában: „Vadász György volt talán az első, aki Zalaegerszegen alagútzsaluzatos technológia alkalmazásával, tehát nagy­ipari módon a funkcionalis- ta elveket meghaladó urbá­nus jellegű központot terem­tett.” A zalai megyeszékhely központját máris urbanisz­tikai példaként emlegetik, pedig a háromhektáros te­rület beépítése még csak fé­lig készült el. 1984-ben kez­dődik és várhatóan 1986-ban fejeződik be a második ütem. A Göcsej fővárosa a Dísz tér­rel, a csipkeerkélyes házak együttesével azonban már most is meggyőzően bizo­nyítja, hogy Vadász György esztétikus tértagozódásban sokat bíz az anyagok meleg­ségére, a futtatott felületek és fémek használatára, a szí­nek gazdagságára és az egy­mással jól összehangolt ele­mek térbeli ritmusára. A szemlélődő csak a kész munkát látja. Azt az örömöt, gyen!” hangzott az atyai ta­nítás. A gellérthegyi víztároló (MTI fotók — KS) Szü szál Fehérváry Feren a Néprajzi Múzei (Haue Munka után Székhelyi József Felnőttmese-előlei E bben a túlbiztosított, agyonparafált, kör­nyezetvédett, lefedezett, egyezményes, óriás háborúk­kal és törpe békékkel vise­lés világban, édes kicsikém, ebben a gyönyörűen gyöt- relmes, csodaszép világban, amelyben immár lépteidet és szavaidat próbálgatod, sa­ját különbékéidet és magán­háborúidat ízlelgeted még egyszemélyes rendszeredben. Látod, papa (istenem, ez én vagyok!) fogja a kezed. Szoríts, édes, parányi tenye­reddel: szorítsd az én ormót­lan mancsomba a biztonsá­got és felelősséget, ha jól szorítod, nem botlik apád, nem inoghat meg felnőtt egyensúlya. Szoríts bátor, szép léptek­re. Taníts, Boszikám, rád szorulok! Nézd, Mama szeme milyen gyönyörű (mert a függöny mögül huncutul les és na­gyon szeret bennünket ám!) amint beléd álmodja a szép sudár lányt, s belém egy okos, vidám fiút. Mondd, lányka: mikor kö­tök örök békét bizcmytalan­Egy iris a színművésznek az egri Dobos cukrászdában saját műveiből előadott műsorából. Ságommal, izgága nyugta­lanságommal?! Amikor egy-egy délután a mellemre telepszik, amikor meglegyint a hülye kétely, a szorongás, mondják: a rossz közérzet — Vajon megany- nyi én-érzet adja-e a közér­zetet? Vagy lekopott ez a szó is semmire sem jó tom­pa, érzelgős gőggé? Vajon az én-érzetem hány o-, te-, mi- érzettel rokon és kikkel az?!) —, amikor elborult időben bennem is készülődik a meg­adás, amikor az ízületek és erősnek hitt izmaim hangja is hallható, amikor lázasak az éber álmok, bedagadnak az érzékek, amikor oly ki­csinynek tűnik a megkérdez- hetők jegyzéke, amikor el­enyészően csekélynek lát­szik a gyöngédek és jól sze­retők száma — (ugye agyunkban olyan igazságos ez a lista, mint a célfotó?!) —, amikor hiányoznak a Fix­ek, a Véglegesek, amikor döbbenten ülök Apám néma kis fríze előtt, amikor ez­redszer zizzen Anyám agyon­hajtogatott búcsúlevele, ami­kor bénán és lehetetlenül ülök a képzelet talán sosem­volt családi vacsoráján, ami­kor odabent (vagy idebent?) felsír a gyerek; no, látod, akkor képes volnék újra és újra végigloholni a lépcső­házat, megtapodni azt a bi­zonyos csorbát, amelyet nem moshatnak le semmilyen házmesterek, amelyet én ej­tettem viháncoló kölyökko- romban, amely berágta ma­gát örökké a kőbe, ami ak­kor született, amikor még mindenki élt Látom a nyomomat, mi­kor ölbe kapva viszlek és láttam, amikor cipeltem Apá­mat, az óriást és még ki sem melegedtem, mert ad­digra már felfalta az emberi értelem és méltóság konok rákja, a szklerózis, és láttam akkor is, amikor Anyámat támogattam örökre lefelé, aki erősebb volt tíznél, bár bo­kától a koponyáig előre-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom