Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-12 / 136. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. június 12., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Elszalasztott lehetőségek A ROTTENSTEIN HÄZ. Az Észak-Heves megyei Építőipari Szövetkezet újabb gyönyörű műemléképület felújítását fejezte be Egerben: Rottenstein egri bíró egykori lakóháza eredeti szépségében pompázik ismét. (Fotó: Kőhidi Imre) Iglói és egri diákzenészek együtt Valamennyi Heves megyei néző érdeklődéssel figyelte a Stúdió ’84 múlt heti műsorát. Érthető, hiszen a televízió kulturális hetilapja hatvan percet áldozott a pé- tervásári közművelődés gondjainak felvillantására. Jó néhányan hallottunk már az itteni nehézségekről, épp ezért különösképp kíváncsian követtük nyomon a fejleményeket. Annál is inkább, mert Érdi Sándor főszerkesztő-műsorvezető ennyi időt fordított a téma taglalására. Ráadásul segítőtársul kiváló szakembereket kért fel, bízva abban, hogy az egyedi bajok mögött meglátják, felfedeztetik az országosan jellemzőt, az általánost is. Csoda-e, ha joggal reméltük a kérdéskör sokoldalú megközelítését, egyértelmű tisztázását, a kamatoztatható tanulságok felsorakoztatását? Vártunk, reménykedtünk, s jókorát csalódtunk, mert — képletesen szólva — vajúdtak a hegyek, s megszületett a kisegér. Ilyesmi persze bárkivel megtörténhet, mert egy vállalkozás sikeréhez nem elég a jószándék, szükségeltetik még az alaposság, a következetes oknyomozás, a mélyenszántó tényfeltárás. Ebben az esetben nemcsak ezek az erények hiányoztak, hanem hibádzott a tárgyilagosság is. Szó esett ugyan a helyi Űj Tükör Baráti Társaság és a nagyközségi művelődési ház vezetőinek ellentéteiről, de ezt a témát meglehetősen leegyszerűsítve, egysíkúin dolgozták fel. Objektivitást ígértek, ám a képi megjelenítés számos eszköze arról árulkodott, hogy az „újat” akarókra voksoltak, s azok szemszögéből, meglehetősen egyoldalúan értékelték az eseményeket, egyáltalán nem törekedve arra, hogy a felszín alatt rejlő' mozgatórugókat is kutassák. A néző így aztán aligha érthette, hogy miért formálódott ez a viszálykodás. A felkarolt „zászlóbontók” ugyanis — ezt bármelyik vérbeli népművelő tanúsíthatja — semmiféle szokatlan, kuriózumnak tűnő, sajátosan értékes, egyéni ízű, de szokatlanságával meghökkentő, s ellenérzést keltő kínálattal nem jelentkeztek, csak azt ajánlották, amivel bármelyik településen találkozhatunk. Honnan hát a perpatvar, az állítólagos szenvedélyek összecsapása, merre a kiút, ki, miben vétkes, s a kétségtelen hibák miként korrigálhatok? Ilyen és hasonló kérdések sorjáztak bennünk, de egyikre sem káptunk választ. Igaz, a meghívott két vendég elméleti síkon világította meg az ügyet. Sajnos igen szerencsétlen • módon, mert záporoztak a teljesen felesleges idegen szavak — szegény Kosztolányi feljaj- dul, ha hallhatta volna ezeket —. á fontoskodó, a majdhogy semmit takarni hivatott, ködösítő szaknyelvi kifejezések. Mennyivel egyszerűbb, hatásosabb, célravezetőbb, eredményesebb megoldás az érdekelt felek egy asztalhoz ültetése, az egymásnak ellentmondó vélemények ütköztetése. Ebből a körből nem hiányozhat a párttitkár, s a megyei művelődésügyi osztály előadója sem. Ez lett volna az izzó, a hús-vér vita, az igazi riporteri teljesítmény, a részrehajlás nélküli, a hamisítatlan demokratizmust sugalló vita. Ha így történik, akkor nem unatkozunk, nem bosz- szankodunk az elszalasztott lehetőségek miatt, akkor nem zavar miftdannyiuhkat az elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott érzése, akkor magvas intelmekkel gazdagszik nemcsak a helyi, hanem a hazai közművelődési gyakorlat is. Alkotói tanulságnak persze ez sem kevés, a szélesebb rétegek számára azonban sovány vigasz ... (pécsi) Erőszakosan élni? Jellemző és veszélyes társadalmi jelenséget vettek célba a Holnap kupaszerda! című tévéfilm alkotói. Az elharapódzott önzés, az erőszakos élet állt Lendvai György írásának középpontjában. S mindezt egy nyugdíjas iskolaigazgató képviselte, aki tolószékhez kötötten is hódolt „kőkemény” elveinek, s mintegy önmaga előtt is bizonygatva vélt igazát, nem fogadta el ingyen senki segítségét, mindenért fizetett Érdekes és helyenként lebilincselő volt ez az alkotás, annak ellenére, hogy némileg sematikussá vált a történet, A Szabó Sándor megformálta főhős külső körülmények — teljes lebénulása — következtében kellett, hogy rádöbbenjen az „ingyenes” és megfizethetetlen emberi gesztusok értékére. Nem egyedülálló ez a világirodalomban, Tolsztoj az Iván II- jics halálában hasonló módon juttatta el szereplőjét a szeretet megismeréséig. Igen ám, de ott kirajzolódott a társadalmi háttér, mindaz, ami miatt a magas állású hivatalnok azzá lett, ami. Itt csupán egyedi jellemvonásként jelent meg az önzés, esetleg csak hétköznapi tapasztalataink nyomán rezonálhatott bennünk a tanulság. Ezért aztán az alakok pa- pírízűre sikerültek, különösen Kertész Péter és Venczel Vera nem tudott mit kezdeni szerepével, közhelyes megnyilvánulásaik „agyonütötték.” a csekélyke mondandót is. Újra bebizonyosult, hogy a jóakarat s a tisztes szándék nem minden: jó toll és helyes dramaturgiai érzék kell ahhoz, hogy a szerzők hatásosan átadhassák véleményüket. Mivel itt ez hiányzott. könnyen elfelejthe- tővé vált a történet. Annak ellenére, hogy Szabó Sándor minden színészi tapasztalatával és életbölcsességével olykor hitelesen tudta elénk állítani a forgatókönyvben vérszegényen fölvázolt egoista személyiséget. (gábor) A hét végén az egri Helyőrségi Művelődési Otthon színháztermében közös háwgversenyt rendeztek az áglói (Spessfca Nova Mes) és az egri zeneiskola növendékei számára. Ennek a bensőséges hangulatú másfél órának elsősorban a két intézmény tanárai, diákjai, az érdeklődő szülők, szakemberek voltak a vendégei, akik tíz esztendeje — ha nem is sűrűn — ellátogatnak egymáshoz. Nemcsak azért, mert a másik intézmény munkájának, stílusának megismerése feltétlen gazdagodást hozhat kölcsönösen, főleg azért, mert az így szövődő barátságok szélesebb körben is hátnak. Az egri díákzenészek egy hat számból álló blokkal vezették be a műsort, amelyben Corelli, Haydn, Seitz, Weiner Leó, Bartók és Kur- tág egy-egy műve kapott helyet. Weiner Leó négykezes darabjával, a Rókatánccal Erdélyi Gabriella és Magyar Judit keltett érdeklődést, míg Oravetz Adrienn Seitz G-dúr konvertjének első tételében mutatta be könnyed technikáját, fejlődő muzikalitását. A korban is alsóbb kategóriákból feljegyeztük Kopasz Enikő (zongora), Szabó Mária (hegedű), Ágoston Boglárka (vibrálón) és Bóta Enikő (zongora) nevét. Zongorán kísért B. Isóczky Beáta tanárnő. Az iglóiak szélesebb skálán mozgó programmal álltak elő. Négy zongoristájuk köziül három máris kibontakozó egyéniségével hatott ránk. Melc Mónika Prokof- jev Album a fiatalok részére című alkotásából pergetett le előttünk élénk futamokat, míg Schmidt Alexandra J. Dibák Scher- zóját és M. J. Glinka Variációk című darabját szólaltatta meg. Azért is dicsérjük ezt a két kislányt, mert játékukban az érzelemmel is dúsított zenei mondatok érvényesültek. Sokólsky Renáta ugyancsak zongorán Scarlatti Szonátáját és J. Suk Humoreszkjét adta elő jó felkészültséggel, ügyelve a partitúra előírásaira. Klarinéton játszott Hanzly Martin, V. Tucek B-dúr koncertjének III. tételével, jó benyomást keltett. Tirpák Renáta. A. Dvorak zenei meséjét idézte. Két gitáros, Dula Zdena és Kubán Vladimir jeleztev hogy a pengetés hangszer jelentős stúdium Iglón. Paganini, Diabelli, Tarrega, Ca- rulli szerzeményeivel ébresztettek rokonsizenvet a műfaj iránt. Egy-egy számot adott elő Kinik Miroslav tangóharmo- nikán, Repasky Janka csellón és Strebák Martin harsonán. A bontakozó tehetségek késő tavaszi vizsgaidőszaki seregszemléje volt ez a zenebarátok között lefolyt hangulatos hangverseny. (f. a.) Ilii. Ebédre megettem az otthonról hozott rántott karajt, és a csontot — kíméletesen rágva körül —, visz- szacsomagoltam a zsírpapírba: délután jön a barátom, örülni fog neki. A kertben már kora őszszel megkezdődik a soha be nem fejezhető munkák sora: a mai nap az íriszeknek rendeltetett. Fel kell szedni az egymásba göbösödött rizómákat, óvatosan szétfejteni, letördelni az elszáradt részeket, helyet keresni a szaporulatnak, a kiélt földet feljavítani komposzttal. Ám, mindig akad más teendő is. A fegyelmezetlen kertész szeme minduntalan megakad ilyen-olyan helytelenségeken, rizómáit letéve odarohan, él fizikai és erkölcsi hatalmával, és észre sem veszi, hogy lassan ráesteledik. Hogy barátja nem kereste fel, úgy öt óra tájban, ahogy szokta. Akkor, a már csendesülő alkonyban hallottam meg a kutyasírást, a hosszan nyújtott, még nem vonyító, de panaszos, fájdalmas hangot, az apró, éles, türelmetlen vakkantásokat — távolról, a készülődő éjszaka neszeinek hangján: annál nyugtalanítóbban. Az ám, csak Bun- di lehet az. Gyors kézmosás, ásó, vödör a sufniba, karajcsont a zsebbe, irány András bácsiék portája, talán valami baj esett? Bundi aligha dicsekedhet pedigrés ősökkel, egyszerű falusi kutya, mégis csak a szakemberek mondanák rá, Marosi Gyula: ßundii hogy korcs. Félhosszú, göndör szőrű, talán ugyan kissé trampli, de jó kiállású jószág, erős mellkasán fehér csillag. Tisztességtudó és barátságos, ismerőseivel még gyermeteglelkűen bizalmas is, ahogy mondják: olyan a kutya, amilyen a gazda. Napközben a veranda sarkában, egy kiszolgált rongyszőnyegen, meleg nyárban egy árnyékos, füves helyen szundikál, rá se vakkant az arra járókra, nemhogy alantasán vitézkedve a kerítésnek rontson, tudja, nem ez az ő dolga. Kora délután be- lakmározik, egy órácskát pihen még, majd következik a kikapcsolódás, a szórakozás, szabad idejének bölcs kihasználása: minden nap végigballag a kocsiúton, egészen a betonozott útig, ott álldogál néhány percig, figyeli a suhanó, színes autókat, aztán fel, a kiserdőnek, a titkos jelenések és jelzések, az izgató szagok, nesztelen nyüzsgések honába, megjelölve a maga fáit, rönkjeit, kerül egyet, majd alkonyattájt hazatérvén a nyaralóházak mentén, megkezdi szolgálatját, a tolvaj rókák és pimasz nyulak riogatását, téli havas időkben a gyümölcsfák édes kérgére áhítozó őzekét is. Kell id«, Zvolszky Zita illusztrációja a nagy erdőség mellé egy éber, szorgalmas kutya. Ezen délutáni sétái közben szokott meglátogatni. Már második éve ismerjük egymást, de hívás nélkül ma se lép a kertbe, megáll a sövénykerítés kapunak hagyott nyílásában, lelkesein lengeti faroklobogóját, nyüsz- szent is, vegyem már észre: megjött ő, Bundi, a barátom! Bizony, most meg van kötve. Zavartan, görcsös mozdulatokkal rohangál, ameddig a lánc engedi, az öl előtti félkörben, nyüszít sír, időnként nekivadultan megpróbál, ki tudja hányadszor, kitömi, ilyenkor hanyatt vágódik: egész teste reszket, szája habos, szemei véresek. Lesunyt fejjel üdvözöl, lábamhoz dörgölődzik, éleseket sikkant, talán én majd kiszabadítom. Bizony nemigen volt még megkötve, talán csak oltás, téli vadászatok idején. Ajándékomat felveszi, de miután nem érzi, hogy simogató kezem oldaná a nyakára fonódó szájat, felugrik, a csontot a porba ejtve még vadabb kitörésekkel próbálkozik. Lekezelünk András bácsival. — Baj történt? — Nem igazán baj. András bácsiék háza a falutól tízpercnyi járásra, a hegyre kapaszkodó erdő alján áll. Gyermekkoromban, amikor gyakran itt nyaraltam, ezt, az akkor még magányos, a többitől félrehúzódó házat kicsit titokzatosnak találtam, amolyan borzongató helynek, és erdei bóklászásaim közben el is kerültem. Talán Jancsi és Juliska meséje okából, nem tudom. Mondták, erdészház volt, valaha az uradalmi já- geré. Kerültem, de tisztes távolból sokszor megbámultam, és talán ez az erdőszéli magányos ház vonzott húsz éven át, hogy ide tértem vissza felnőtten. Azóta persze, másokat is megigézett a táj, és András bácsiék háza a szaporodó hétvégi nyaralókkal csaknem összenőtt a faluval. Az elmúlt nyáron hatalmas, kétszintes ikernyaralót építettek a szomszédban, erkéllyel, garázzsal, kicsi úszómedencével: azóta a faluból jőve, hatalmas tömegével ez uralja elkedvetlenítően a hegyoldalt, félig eltakarva a régi, bájos erdészlakot. A két szorgos tulaj, egy borkimérésbérlő és egy száraztészta-készítő kisiparos láthatóan elégedettek építményükkel, és ha akadna is valaki, aligha lenne képes megértetni velük, hogy mennyire belerondítottak a tájba, ök megvették a telket, volt szabályos építési engedélyük, a mestereket kifizették becsülettel az utolsó fillérig — volt miből, hála istennek —, a. többi csak irigy és kötekedő emberek akadékoskodása. András bácsi erről egy szót sem szólt, amikor szóba hoztam, széttárta a kezét: ők a háború után egy szál ruhában, egy batyuval kerültek ide egy szomszédos országból, harminc évig jártak a feleségével télen-nyáron, sárban- hóban vonattal a legközelebbi városba dolgozni, fiát kitaníttatta, nyugdíjas már, már csak a békességre vágyik. — Az történt, hogy egyik délután, talán csütörtökön, Bundi összetalálkozott az egyik új szomszéd feleségével. Jött haza a kerülésből, az asszony meg... mit tudom én... egyedül volt, és mikor a kutyát észrevette, elkezdett sikoltozni, de rémesen ám... meg fel akart rohanni a partra, de visz- szacsúszott, összekaristolta a térdit... vérzett is, aztán annyira sikoltozott, de any- nyira, hogy összefutott a környék. Képzelheti. — Bántotta őt Bundi?! — Ez? Hiszen ismeri. Úgy iszkolt haza, mint a nyúl, be az ólba, estére is alig tudtam előcsalogatni. — Hát akkor? — Fél a kutyától. Valami gyerekkori hisztérika... valami ilyesmit mondanak. A férje pedig átordítozott a kerítésen, hogy ha ez még- egyszer előfordul, hát majd ő tesz róla, hogy többé ne forduljon elő. Még az a szerencse, hogy a környékbeliek ismerik Bundit, és András bácsi pártjára keltek. (Folytatjuk)
