Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-12 / 110. szám
% er madártávlatból Mindenki látja valamilyennek városát munkába menet; Csordás István, a MÉM Repülőgépes Szolgálat helikoptervezetője, — akit erre az útjára elkísért fotóriporterünk, Kőhidi Imre is — ilyennek látja nap mint nap A Magyar Népköztársaság állampolgára: ez világos, közérthető és jogi kategória. Ám az, hogy valaki a Magyar Népköztársaság betege legyen? H. úr pedig az. Beteg. Azazhogy voltaképpen egészséges és ebbe betegedett bele, s ez a betegség oly sok öröm forrása a számára, hogy ebbe majd belegyógyul. Bele is gyógyulna, ha olyannyira nem vigyázna magára. H. úr így tehát beteg. Boldog és megelégedett beteg. Akinek boldogsága szenvedés és panasz formájában jut kifejezésre önmaga örömére és az orvosok, az ápolónők megmegújuló kétségbeesésére. Csendben, kellő mértéktartással haldoklóm a kórházi ágyon, bizonygatva önmagámnak önmagámtól: voltaképpen semmi bajom, csak egy kicsit belehalok, annyi igaz az egészből. Majdhogynem dúdolom is e nótát. De egy haldokló ne dúdoljon, egy haldok- hogy H. úr milyen és miért be- ló hallgassa alázatos türelemmel, teg, hogy H. úrnak, aki akut agglegény, s akiért talán még a harang se szólna, mily magányos. Hogy H. úrnak most pont középen szúr, a tüdőcsúcs felett, de ez őt egyáltalán nem idegesíti, ha az orvosok nem törődnek vele. H. úr különben is állandó vizelési kényszerrel küzd, hol nagyon kell, hol nagyon kellene, de nem tud, hol tudna, de nem kell és ez is onnan van, hogy az orvosok voltaképpen, de mit sem törődnek vele, a beteggel, de az ápolónők sem különbek. És eljön az a nap, amikor e sorok írója már nem haldoklik különösképpen és H. úr is távozhat a kórházból, mert megállapították róla, hogy most már teljesen egészséges... Hála az orvosoknak és a tudománynak. — ... és nem kell szednem a... sem... ? — Nem... semmiféle gyógyszert nem kell szednie — mondja az orvos, ám ez H. úrnak már eleve gyanús. Jól megszokott gyógyszerei immáron feleslegessé váltak volna? Hiszen akkor életének íze válik semmivé, perceiből pedig soknyi üressé. Hiszen mennyi gyönyörű ideig lehetett töprengeni a gyógyszerek bevételének sorrendjén. A pirulák, kapszulák, porok és köp tetők előkészítésén. És mennyi pompás idő adatott lehetőséget minderről beszámolni és bárkinek, bárhol, bármikor — most például nekem és itt. H. úr rezignáltan meg is jegyzi az orvosnak, aki már indulni készülne, hogy megírja a zárójelentést, suttogja inkább, hogy éppen ma reggel, immáron negyedszer kapott kemény görcsöt bal oldalról fölfelé a szív alá. De hát ha már így elküldik, akkor teljességgel érdektelen, hogy bármilyen panasza is lett légyen egy szerencsétlen, magános embernek. Az orvos felsőhajt. Tudja, hogy képzelgés és rafinéria az egész, de nem tudhatja, hogy valóban így van-e, amíg ki nem vizsgálják H. úr titkos görcseit. Tehát újabb néhány nap a kórház karjai között... — Mondja, kedves H. úr. maga szeret kórházban lenni? — kérdem most már megütközve és egyben csodálva is ezt az egészséges, makacs és célravezető hipochond- riát. — Hogy mondhat ilyet, szerkesztő úr? ... Nem szeretek! De ha egyszer muszáj — simogatja végig tar koponyáját H. úr és hozzákezd legújabb betegsége szimptó- máinak részletes és szinte tudományos leírásához. Napok tolnak napokat, hogy hetekké torlódjanak az órák. És én kezdem közelebbről is megismerni H. urat. Aki nem képzelt, legfeljebb képzett beteg. Aki gyáva, gyámoltalan, elhagyatott... m — Azt mondják a barátaim... mert azért nekem is vannak barátaim. szerkesztő úr... azt mondják: tudom-e mi a legborzasztóbb? Megöregedve ott heverni a kórházi elfekvőben és várni a halált, mert más úgysem jön ahhoz, aki olyan egyszál ember bolt világéletében, mint jómagam... De tudja mit válaszoltam én erre, szerkesztő úr? Azt, hogy van annál borzalmasabb is. Ügy létezni az elfekvőben, hogy az ember a nyolc gyerekét várja, de egy se jön el közülük, csak a halál — nevette el magát H. úr oly keservesen, hogy feljajdulásnak is vehettem akár. H. úr nem beteg — magános. Táppénzen, kórházi kezelésben lévő és élő magános ember. Aki a Magyar Népköztársaság betege akar és tud lenni. Állampolgár? Ugyan, abból a hivatalos statisztika szerint több mint tízmillió, hatszázezer él ma Magyarországon. De beteg. Különösen olyan egészséges beteg, mint ő, ezer ha van. Legfeljebb tízezer. Itt van. ugye, H. úr most a kórházban. Minden reggel vizit, minden es. te megkérdi az ügyeletes orvos, van.e valami panasza. Ápolónők, laboratórium, takarító személyzet, főorvos, alorvos. Ha gyenge is. de biztos koszt. Reggeli, ebéd, vacsora. Semmiféle meglepetés, semmiféle bizonytalanság, mindentől megvédve és mindenki ál. tál törődtetve. Míg odakint az az átkozottul egészséges élet! Tülekedés a villamoson, autó. buszon, vonaton. Tülekedés a boltban, megküzdeni, sőt meghar. colni minden lépést és minden órát. És eljön az est. A sivár éj. szaka, amikor nincs kihez szólni, de ha lenne is, nincs mit mondani, mert immáron, hatvanon túl, egy agglegény életében nincsenek olyan izgalmas kalandok, ame. lyet elmondani, vagy újra átélni érdemes volna. Fekszem a kórházi ágyon, nézem és hallgatom is azt az ap. rócska embert, akinek kimeríthetetlen a vitalitása abban, hogy ország-világ.orvos előtt beigazolja: teljesen védtelen. Nézem, hallgatom, s közben persze nem is H. urat látom, és már nem is az ő sorsát figyelem. A néhány arasznyi kopasz kis ember egy. fajta inkább sajnálni, mint csodálni való szimbólummá jelese. dett a számomra. Olyan ember ő, s olyanok ki tudja mennyien a köztünk, a mellettünk élő számtalan akikre bízvást mondhatnánk: megérdemlik a sorsukat. Egyedül, önakaratukból magukra hagyatottan és bizony magánosságukat az állam szociálpolitikai kereteiből medicinázva vegetálják el hátralévő életüket. Vigasz? Hogy nékik legalább a halálon kívül nincs már senkire sem várniuk. Vigasz? Hogy másnap, esetleg a majdan melle.tte elfekvőnek sem lesz más látogatója, hiába élte az életét népes közösségben, mint a halál. H. úr és társai fordított életet élnek. Akkor betegek, ha egészségesek és akkor egészségesek, ha valamiféle betegség gyötri őket. Mert egészséges emberrel ugyan ki törődik, ám ha beteg valaki, akkor ebben az országban intézményi rendszerek forognak a Magyar Népköztársaság betege körül. Hogy meggyógyuljon. És ha szerencséje van, meg kitartása — mint H. úrnak — akkor nem is gyógyul meg nagyon. Hanem, mint a mesében: boldogan él. míg meg nem hal. Orvosok, ápolók, emberek között, — az elfekvőben. ^(pe'i*L
