Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-12 / 110. szám

% er madártávlatból Mindenki látja valamilyennek városát munkába menet; Csordás István, a MÉM Repülőgépes Szolgálat helikopter­vezetője, — akit erre az útjára elkísért fotóriporterünk, Kőhidi Imre is — ilyennek látja nap mint nap A Magyar Népköztársaság ál­lampolgára: ez világos, közérthe­tő és jogi kategória. Ám az, hogy valaki a Magyar Népköztársaság betege legyen? H. úr pedig az. Beteg. Azazhogy voltaképpen egészséges és ebbe betegedett bele, s ez a betegség oly sok öröm forrása a számára, hogy ebbe majd belegyógyul. Be­le is gyógyulna, ha olyannyira nem vigyázna magára. H. úr így tehát beteg. Boldog és megelége­dett beteg. Akinek boldogsága szenvedés és panasz formájában jut kifejezésre önmaga örömére és az orvosok, az ápolónők meg­megújuló kétségbeesésére. Csendben, kellő mértéktartás­sal haldoklóm a kórházi ágyon, bizonygatva önmagámnak önma­gámtól: voltaképpen semmi ba­jom, csak egy kicsit belehalok, annyi igaz az egészből. Majdhogy­nem dúdolom is e nótát. De egy haldokló ne dúdoljon, egy haldok- hogy H. úr milyen és miért be- ló hallgassa alázatos türelemmel, teg, hogy H. úrnak, aki akut agg­legény, s akiért talán még a ha­rang se szólna, mily magányos. Hogy H. úrnak most pont közé­pen szúr, a tüdőcsúcs felett, de ez őt egyáltalán nem idegesíti, ha az orvosok nem törődnek vele. H. úr különben is állandó vizelési kényszerrel küzd, hol nagyon kell, hol nagyon kellene, de nem tud, hol tudna, de nem kell és ez is onnan van, hogy az orvosok vol­taképpen, de mit sem törődnek vele, a beteggel, de az ápolónők sem különbek. És eljön az a nap, amikor e sorok írója már nem haldoklik különösképpen és H. úr is távoz­hat a kórházból, mert megállapí­tották róla, hogy most már tel­jesen egészséges... Hála az orvo­soknak és a tudománynak. — ... és nem kell szednem a... sem... ? — Nem... semmiféle gyógyszert nem kell szednie — mondja az orvos, ám ez H. úrnak már eleve gyanús. Jól megszokott gyógysze­rei immáron feleslegessé váltak volna? Hiszen akkor életének íze válik semmivé, perceiből pedig soknyi üressé. Hiszen mennyi gyö­nyörű ideig lehetett töprengeni a gyógyszerek bevételének sorrend­jén. A pirulák, kapszulák, porok és köp tetők előkészítésén. És mennyi pompás idő adatott lehe­tőséget minderről beszámolni és bárkinek, bárhol, bármikor — most például nekem és itt. H. úr rezignáltan meg is jegyzi az orvosnak, aki már indulni ké­szülne, hogy megírja a zárójelen­tést, suttogja inkább, hogy éppen ma reggel, immáron negyedszer kapott kemény görcsöt bal oldal­ról fölfelé a szív alá. De hát ha már így elküldik, akkor teljes­séggel érdektelen, hogy bármilyen panasza is lett légyen egy szeren­csétlen, magános embernek. Az orvos felsőhajt. Tudja, hogy kép­zelgés és rafinéria az egész, de nem tudhatja, hogy valóban így van-e, amíg ki nem vizsgálják H. úr titkos görcseit. Tehát újabb né­hány nap a kórház karjai között... — Mondja, kedves H. úr. maga szeret kórházban lenni? — kér­dem most már megütközve és egy­ben csodálva is ezt az egészséges, makacs és célravezető hipochond- riát. — Hogy mondhat ilyet, szerkesz­tő úr? ... Nem szeretek! De ha egyszer muszáj — simogatja végig tar koponyáját H. úr és hozzá­kezd legújabb betegsége szimptó- máinak részletes és szinte tudo­mányos leírásához. Napok tolnak napokat, hogy he­tekké torlódjanak az órák. És én kezdem közelebbről is megismer­ni H. urat. Aki nem képzelt, leg­feljebb képzett beteg. Aki gyáva, gyámoltalan, elhagyatott... m — Azt mondják a barátaim... mert azért nekem is vannak ba­rátaim. szerkesztő úr... azt mond­ják: tudom-e mi a legborzasztóbb? Megöregedve ott heverni a kórhá­zi elfekvőben és várni a halált, mert más úgysem jön ahhoz, aki olyan egyszál ember bolt világ­életében, mint jómagam... De tudja mit válaszoltam én erre, szerkesztő úr? Azt, hogy van an­nál borzalmasabb is. Ügy létez­ni az elfekvőben, hogy az ember a nyolc gyerekét várja, de egy se jön el közülük, csak a halál — nevette el magát H. úr oly keser­vesen, hogy feljajdulásnak is ve­hettem akár. H. úr nem beteg — magános. Táppénzen, kórházi kezelésben lévő és élő magános ember. Aki a Magyar Népköztársaság betege akar és tud lenni. Állampolgár? Ugyan, abból a hivatalos statisz­tika szerint több mint tízmillió, hatszázezer él ma Magyarorszá­gon. De beteg. Különösen olyan egészséges beteg, mint ő, ezer ha van. Legfeljebb tízezer. Itt van. ugye, H. úr most a kórházban. Minden reggel vizit, minden es. te megkérdi az ügyeletes orvos, van.e valami panasza. Ápolónők, laboratórium, takarító személyzet, főorvos, alorvos. Ha gyenge is. de biztos koszt. Reggeli, ebéd, vacsora. Semmiféle meglepetés, semmiféle bizonytalanság, min­dentől megvédve és mindenki ál. tál törődtetve. Míg odakint az az átkozottul egészséges élet! Tülekedés a villamoson, autó. buszon, vonaton. Tülekedés a boltban, megküzdeni, sőt meghar. colni minden lépést és minden órát. És eljön az est. A sivár éj. szaka, amikor nincs kihez szólni, de ha lenne is, nincs mit monda­ni, mert immáron, hatvanon túl, egy agglegény életében nincsenek olyan izgalmas kalandok, ame. lyet elmondani, vagy újra átélni érdemes volna. Fekszem a kórházi ágyon, né­zem és hallgatom is azt az ap. rócska embert, akinek kimeríthe­tetlen a vitalitása abban, hogy ország-világ.orvos előtt beigazol­ja: teljesen védtelen. Nézem, hallgatom, s közben persze nem is H. urat látom, és már nem is az ő sorsát figyelem. A néhány arasznyi kopasz kis ember egy. fajta inkább sajnálni, mint cso­dálni való szimbólummá jelese. dett a számomra. Olyan ember ő, s olyanok ki tudja mennyien a köztünk, a mellettünk élő szám­talan akikre bízvást mondhat­nánk: megérdemlik a sorsukat. Egyedül, önakaratukból magukra hagyatottan és bizony magánossá­gukat az állam szociálpolitikai kereteiből medicinázva vegetál­ják el hátralévő életüket. Vigasz? Hogy nékik legalább a halálon kívül nincs már senkire sem vár­niuk. Vigasz? Hogy másnap, esetleg a maj­dan melle.tte elfekvőnek sem lesz más látogatója, hiába élte az életét népes közösségben, mint a halál. H. úr és társai fordított életet élnek. Akkor betegek, ha egész­ségesek és akkor egészségesek, ha valamiféle betegség gyötri őket. Mert egészséges emberrel ugyan ki törődik, ám ha beteg valaki, akkor ebben az országban intéz­ményi rendszerek forognak a Magyar Népköztársaság betege körül. Hogy meggyógyuljon. És ha szerencséje van, meg kitartása — mint H. úrnak — akkor nem is gyógyul meg nagyon. Hanem, mint a mesében: boldogan él. míg meg nem hal. Orvosok, ápo­lók, emberek között, — az el­fekvőben. ^(pe'i*L

Next

/
Oldalképek
Tartalom