Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-29 / 124. szám
4. "í1 NÉPÚJSÁG, 1984. máju$ 29., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT A televízió képernyőjén és nem is a tudományos szerkesztőség gondozásában, akár oktatni is lehetne a dialektikát, vagy legalábbis annak egy alaptézisét, a mennyiség és a minőség viszonyát. Hihetetlen sok rossz film, szerencsétlen tévéjáték — és kialakult a sommás ítélet a nézőben: bekapcsolni sem érdemes a televíziót. Persze azért bekapcsolja! A gyenge mennyiség dömpingje a gyenge minőség képzetét alakította ki a nézőben, úgy tűnt, ha nem is visszavonhatatlanul, de igen tartósan. Most — ez a „most” jó néhány hete tart immár — egy új és másfajta „mennyiség” jelentkezik péntek es- ténkint a képernyőn. Hazai és házi tévéjátékok sorra- rendre, amelyeknek egyike másika, ha vitatkozásra is késztet, de már megvitatható és nem egyszerűen csak vitatható. Nem állítom, hogy ezek a péntek esti bemutatók mennyiségükből fakadóan máris egy újfajta minőséget, sőt szó szerint a minőséget jelentenék már. Ám, az kétségtelen, hogy immár van miért és mire várni péntek esténkint a képernyő előtt. Ha az imént azt fogalmaztam, hogy akár a dialektikát is oktathatnák a képernyő műsoraival, akkor továbbfűzhetném az „oktatható” témákat illetően a gondolatsort: az érték rendje és fogalma hogyan kristályosodhat ki a nézőben a televíJelenet Calderón drámájából: Kubik Anna — Bubik István — és Zsurzs Katalin zió hatása nyomán? A tartós, a maradandó értékekre gondolok. Arra, hogy milyen hosszú életű az ember, a néző emlékezetében egy-egy produkció? Hogy érdemes-e és kell-e a televíziós alkotóknak úgymond az örökkévalóságnak készíteni műveiket? Meg tudom számolni két kezemen, melyek azok a tévésalkotások. amelyek az elmúlt évtized után fennmaradtak emlékezetem rostáján. Mégis azt vallom, erre is érvényes s mennyiség és minőség dialektikája: ha sok a nemes szándék, akkor nem lesz kevés a sikeres, igazán emlékezetes alkotás sem. A zalameai bíró ilyen nemes szándékú tévéjáték, amely témáját Calderón jóvoltából ugyan a távoli, a hidalgók korabeli Spanyolhonból veszi, de amely téma az emberi tisztességnek és tisztaságnak, az érzelmek becsületének és a becsületes érzelmeiknek állít drámai emléket. Kazimir Károly a kamerák szűk világának lehetőségei között is eleven, mozgalmas, sőt kimondottan látványos drámát rendezett a ma embere számára. A humortól a tragédiáig ívelő dráma hősei a játék elmé- lyültségével és tiszta, szép szövegmondással tették élvezetessé Calderón művét. Ha valakit külön, is ki akarnék emelni az együttesből, az mindenképpen Szabó Gyula. lenne, aki méltósággal, visz- szafogottsággal, izzó drámai feszültséggel formálta meg Calderón drámájának címadó hősét, a zalameai bírót. Gyurkó Géza Tálalás — gondokkal Az elsősorban szórakoztató jellegű múlt heti műsor- kínálat szinte egyetlen gondolatgazdag produkciója volt Az újságíró című jogoszláv film. A mű tartalmi erényei aligha vitathatók. Az író- rendező Fadil Hadzic bebizonyította, hogy ismeri az ezerarcú valóságot. Valószínűleg személyes élményei alapján villantja fel egy vidéki szerkesztőség konfliktusokban bővelkedő hétköznapjait. A színtérre élethű figurákat varázsol. Zsurnaliszta főhőse nemcsak az olvasók pontos, lelkiemeretes tájékoztatására törekszik, hanem részt kér a helyi politika formálásából is. Csakazértis óvatosságtól vezérelve tevékenykedő kollegáival ellentétben meglátja, elemzi a vihart kavaró kényes ügyeket. Tiszteletre méltó igazságkereséséhez túlontúl fiatalos lendület társul, így aztán aligha lehet osztályrésze a felhőtlen nyugalom, a zavartalan, az egyenes ívű érvényesülés. E küzdelmesen szép hivatás hites szolgálójaként bízvást állíthatjuk, hogy honi terepen még nem találkoztunk a közérdeklődésre számot tartó, izgalmas kérdéskör ilyen szókimondó, nyílt, árnyalt feldolgozásával. Épp ezért sajnáljuk, hogy az alkotó saját munkája tálalásakor meglehetősen gyengén vizsgázott. A szellemi vonatkozásban ígéretes produkció igen hosz- szúra, száztíz percesre nyúlt, holott jóval rövidebbként sokkal hatásosabb lett volna. Az ügyes vágások kiiktatják a feleslegest, megszabadítanak az unalomszülő, a ritmust lassító mozzanatoktól, betétektől. Kár, hogy ez elmaradt. A bemutató, persze, ennek eile nére is emlékezetes, s többek között arra figyelmeztet, hogy a magyar újságírósors ellentmondásainak legalább ilyen szintű megjelenítése még várat magára. Talán nem sokáig.., (pécsi) N em és nem, nem akarom ! Semmi értelmét nem látom, hogy mindent elmondjak önnek, és azután megírja az újságban! Először is, nem én vagyok az első húszéves fiatalember, aki egy hetvenkét esztendős hajadont vett feleségül. Ugyan mi ebben a különös? Silvia és én — nagyon szeretjük egymást. Hajlandó vagyok ezt az egész világ előtt megismételni! És ne hajtogassa örökké a nagy korkülönbséget! Silvia a világot jelentő deszkákon bukkant rám. ö, hát ez csodálatos eset volt. Éppen elmondtam a végszavamat: „Tálalva van!” — egy pillantást vetettem a nézőtérre, és megdermedtem: mintha villámcsapás ért volna! Észrevettem Silvia csillogó briliánsait, no meg a ragyogó szemét. És senki se fecsegjen a korkülönbségről! Ámor kíméletlenül sújt le, nyilával egyetlen szempillantás alatt átdöf két szívet, a korkülönbségre fittyet hány. Az én Silviám olyan rendes, olyan takarékos... Különösen az evés dolgában — csupán híg leveskét eszik. És milyen kellemes etetni őt! Egy kanálkával Shakes- peare-nak, eggyel Ibsennek, eggyel pedig — Eduardo de Fillippónak ... Ö, szeretem! Szeretem, és punktum. És semmi okot sem látok arra, hogy titkoljam az érzéseimet. És Silvia milyen bőkezű és nagylelkű. Tavaly nyáron például azt mondta nekem, s a hangja olyan határozott volt, mint a kinyilatkoztatás: „Giovanni, fogadd el ezeket az ékszereket!” — Ugyan dehogy, Silvia, ezek túlságosan drágák, nem tehetem! — Fogadd el, Giovanni... az én kedvemért! — Nos, ha kéri, szerelmem, én képtelen vagyok visszautasítani! Mit kérdez? Nem, gyerekeket egyelőre nem akarunk. Mindennek eljön a maga ideje. És amikor majd egyikünk meghal, akkor a másik... akkor én egyszerűen boldogtalan leszek! Fordította: Cellért György Ennyi minden a jellem? A legnagyobb magyar Széchenyi Naplójának ismeretében igencsak istenkísértésnek, legalábbis reménytelen vállalkozásnak kell tartanunk, ha valaki egy másfél órás időtartamú színpadi alakítássá, jellemépítéssé akarja szervezni Széchenyi Istvánt, a minden botladozásával, testilelki megcsapatásával is igazi emberi nagyságot. Siklós Olga a monodráma- fesztivál egyik legjobb, legbonyolultabb kéziratát fogalmazta meg a Napló, a Széchenyi által írott művek és a legújabb levéltári kutatások felhasználásával arról az emberről, aki kora fiatalságától kezdve a belső félelmek, remegések, fékte- telenül rátámadó izgalmak, öntépő döntések hálójában vergődött. Többféle és többszínű fonálból kellett ezt a színpadra szánt „gordiuszi csomót” a rendezést is vállaló Siklósi Olgának összehoznia. A rendőri jelentések hálóba fogó szövevénye jó összetartó erőnek bizonyult. Mikor az ismerősebb és kevésbé ismert gondolatok által adott drámai ritmus felcsaA függöny mögé pott egészen odáig, ahol már gesztusokkal, hanggal, a színészi átéléssel a közlés már nem volt fokozható, de még nem telt be a végzet, nem jött a vég ideje, akkor „bevágott” a kémjelentés, a besúgói szöveg, hogy a gondolattársítás révén elborzadjunk, mennyi minden „kijárt” egy ilyen korszakos embernek, mint amilyen Széchenyi volt. A monodráma szövege, mint mozaikrendszer, attól vált egységes képpé, ahogyan ez a nagy formátumú jellemszínész, Bánffy György, kiváló és érdemes művész, a József Attila Színház tagja, a könyv lapjairól vett szöveget elénk „élte”. Hogy a színész külsőségeiben is felvette a legnagyobb magyar alakját, s az is, ahogy a döblingi környezetet a színpad úgy bútorozta be, ahogyan azt a kortársak megörökítették, csak háttér. Az igazi élményt az adta, ahogy Bánffy György egyénisége az egész teret betöltötte, a levegőt azzal a feszültséggel fűtötte fel, amilyen az atmoszféra csak a gondolatokból lehet. Az eszméktől, amik még ma is hatnak. Még ma is megmozdítják azokat, akiket a nemzettudat, az egyéni lelkiismeret nem hagy nyugodni. Bánffy azért is nagy jellemalakító, mert a hiteles szövegek nyomán azt az esendő Széchenyit is érzékeltette, aki tudta, milyen erőterekben, milyen érdekek ellen és mellett, hogyan szálhatott harcba a legnagyobb magyar. Végiggondolta indokait, „végigszámította” a harcot, a munkát, azt, ahogy a nemzeti hős hitt a cél szentségében, miközben nem tán- torodott el szándéka mellől. Farkas András Csak játsszatok Ilyenek vagyunk: kíváncsiak. Szeretünk benézni a függöny mögé, hátha valami olyat látunk, amitől eláll a lélegzetünk. Erre a tulajdonságunkra építették a Capek— Szakonyi „szerzőpáros” a kulisszatitkok című színpadi játékát. Kérdés, sikerült-e a célt elérni? A feleletet a gyöngyösi monodráma szemle vasárnap délutáni előadásán a nézők is keresték és úgy, ahogy meg is találták. Bevallom, bennem bizonyos hiányérzet is támadt. Mert, ha azt hallom, hogy dráma, akkor konfliktusokat képzelek magam elé, összeütközéseket, amelyekben emberi jellemvonások mozgatják a cselekményt. A megoldás pedig a darab végére valahogy ki is kerekedik. A másik zavaró körülmény az volt, hogy ezt a művet is a monodrámáik sorozatába illesztették bele, pedig ez valójában nem is „mono”. Ez a tény mindaddig nem zavart, amíg a színész csak a nézőket vonta be a játékába, és amíg úgy tetszett, hogy a bábú csupán egy olyan tárgy a színpadon, amely eszközként van jelen. Tehát nem játszik. De itt a bábok sorozata kapcsolódott be az előadásba, méghozzá jelentős szereparányokat hordozva. Ez sem lett volna különösebben kirívó, ha az a hangulat, amely az első jelenetben megteremtődött, végig megmarad az előadás alatt. De ez sajnos, nem történt meg. A szerzők tulajdonképpen jól odamondogattak mindenkinek: színésznek, felsőbb irányítószervnek, kritikusnak, technikai személyzetnek. Ez nem is lett volna baj, ha az előadás megszületésének folyamatát bemu- tatandón mindez nem csupán csak ürügy. A vidámmá hangszerelt színművek nagy része az úgynevezett bemondásokra alapoz. Mint ez is. De attól, hogy egyetlen épeszű ember sincs a szereplők között, még nem lesz a játék víg, hanem csak egysíkú. Erről azonban nem Gál- völgyi János tehet, ö rendre igyekezett felvillantani a szövegbe rejtett sziporkákat. Csipkelődött, ha lehetett, kétségbeesett, ha úgy hozta a szerepe, repesett az örömtől, ha alkalma volt rá, és lélekben összetört, ha csalódottsága úgy kívánta. Már megjelenésével is az esetlenséget, a lomposságot sugallta, a gyámoltalan és kiszolgáltatott szerzőt példázta, aki teljesen védtelen a színház mechanizmusával szemben. Hogy mivé lesz a darabja, az csupán a rendezőtől függ, mondta a végkövetkeztetésben. Végül is megkérdi: minek ez a vesszőfutás, minek a hisztériába csapó idegeskedés heteken át, ha úgysem szólhat bele a dolgok alakulásába? A válasz: mindegy, hogy mi hogyan történik, csak játszani kell, játszani muszáj. Hát... ! Okvetetlenkedő megjegyzéseim ellenére is úgy igaz, hogy a közönség jól szórakozott. Ez pedig mindennél fontosabb. G. Molnár Ferenc ★ A II. országos monodráma- szemle hétfőn szakmai megbeszéléssel és gálaműsorral ért véget, a két esemény mintegy összegzése volt az egy hétnek, mivel az előbbiben a művészi tanulságokat gyűjtötték össze a szakemberek, az utóbbiban a fellépő művészek tisztelegtek a közönség előtt. Ma bemutató az úttörőházban Don Quijote feltámadásai A magyar színháztörténet egyik jelentős állomása volt a 25. Színház megalapítása. Az újat kereső művészek szövetsége emlékezetes bemutatók, lázas • estek kiindulópontja lett. Ha azóta már különböző társulatok tagjai is a rendezők, színészek és írók, akik itt találkoztak, magukban hordozzák e legendás korszak hagyatékát. „A színház, amit szeretnék: világnézet. Számomra itt kezdődik és végződik minden, mert ebben összegződik cél, szándék és eszköz. A színház céjla a közönség. Szándéka a közönség átformálása, eszközei az erre legalkalmasabb színházi formák. A közönség pedig nem más, mint a társadalom.” Ezek a gondolatok Gyurkó Lászlótól származnak, aki ebben a közegben vált drámaíróvá, s dolgozta' föl a búsképű lovag, Don Quijote történetét is. S bár elképzelései egy alkotó közösséghez kötődtek, mégis több ez a darab egy meghatározott korszak érzéseit kifejező alkotásnál. Mint minden jelentős műben, olyan általános emberi törekvéseket, indulatokat tükröz itt a szerző, amelyek a ma emberét is foglalkoztatják. Cervantes regényalakja halhatatlanná vált, még azok is ismerik, akik a kötetét soha nem vették kezükbe. Ezért szerepeltetik oly gyakran, ezért „támasztják föl” újra és újra. Kifejezője az örök emberi idealizmusnak, a hitnek, amely még a leghétköznapibb valóságot is varázsos fénybe burkolja. Gyurkó László: A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála című drámájában a tragikomikus hős e tulajdonságaira épít, s kiemeli az újrakezdés, a mindig felépülő és élni kezdő hit értelmét és jelentőségét. Mert valóban, Don Quijote állandóan ráeszmél — kényszerítik, hogy ráeszméljen — ideáinak képtelenségére, mégis fölveszi a harcot a szélmalmoknak „álcázott” óriásokkal, vagy megkísérli a kondát hercegkisasszonyokká változtatni. Kudarcaiban is felmagasztosul, mert részese a belső megvilágosodásnak, felismert igazságait — bármennyire torzak is — a legvégsőkig védelmezi. A Miskolci Nemzeti Színház fiatal színészei Se bő Ferenc zenéjével adják elő a darabot, Szűcs János rendezésében. A Hámán Kató megyei Üttörőházban, Egerben kerül színpadra az előadás. Főbb szerepekben Gáspár Tibor, Szirtes Gábor, Gruiz Anikó, Máhr Ági és Somló István látható. Bemutató ma este 7 órakor, ezenkívül szerdán, csütörtökön, szombaton este ját- szák a művet. (gábor) A zalameai bíró
