Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-16 / 113. szám

4* NÉPÚJSÁG, 1984. májút 16., izurda Ezt fütyülte egész Pest Slágerdömping az egri körcsarnokban Tévéi hiedelmek Csak a kritikusok ludasok? Neves művészek tolmácsol­ták hétfőn, este az egri kör­csarnokban a hajdani idők, a ma és a holnapok örök­zöld dalait — többek között — Horváth Jenő, Eisemann Mihály, Zerkovitz Béla és Seress Rezső szerzeményeit, azokat, amelyek már ifjú ko­runkban szivünkbe lopták magukat, azokat, amelyeket idősebbként — emlékekkel fűszerezetten — még szíve­sebben hallgatunk. Különösképp, ha Besse­nyei Ferenc, Jákó Vera, Ko­vács Erzsi, Maros Sóbor, Pitti Katalin, Leblanc Győ­ző, Sárosi Katalin és Zsol­dos Imre vállalkozik elő­adásukra. Az Ezt fütyülte egész Pest című zenés műsor a biztos siker jegyében született, ösz- szeállítói úgy gondolták: ga­rantált a vastaps, hiszen a komponisták mindenképp szavatolják ezt. Jól számítot­tak, mert a hálás közönség szinte ünnepelte a pódiumra lépő jeles színészeket. Megbocsátotta azt is, hogy Juszt László műsorvezetőként aligha remekéit. A nem ép­pen szellemesre formálódott összekötő szöveget agyonkop- tatatt, mindenki által is­mert viccekkel spékelte meg, fukarkodva minden valódi leleménnyel. Elnézte azt is, hogy néhá- nyan nem a tőlük megszo­Ennek a muzsikának, en­nek a zenei katedrái isnalc a tengelyét, ha úgy tetszik, csúcspontját a Dies irae je­lenti. Celanói Tamás közép­kori himnuszát ugyanis nemcsak remek ritmusa, mondatai, az azokban testet öltő hit. a rettegés a végső pusztulástól teszi halhatat­lanná. A középkori katedrá- lis kőbe faragott állatiszo­nyait. Dante Isteni színjáté­kának Poklában a szenve­dést hozó hüllők, fenevadak, a olugny-i apátság oszlop- főiibe faragott állat-irtóza- tok bizonyítják, hogy a ha- ragvó és számonkérő Istent, a bosszúállás Királyát — ahogy Celanói himnusza ír­ja: Rex tremendae maiesta- tis, a rettegendő fenség ki­rálya — irtózatial félték. Az Európát áthálózó szer­zetesvilág szüntelen imád­kozott a nép helyett, hogy az irgalmat kiérdemelje, és nemcsak imádkozott, hanem katedrálisokat is emelt. Bosch képekbe foglalt víziói emlékeztetnek minket is, milyen látomásokat hordott magában az akkori Európa népe. kott, illetve várható telje­sítményt nyújtották. Jákó Vera és Maros Gábor olykor harsány volt, nem tartózkod­va sajnos az alkalmi — sze­rencsére ritka — érzelgős­ségtől sem. Igazán kiemelkedőt csak Zsoldos Imre produkált. Iga­zolta, hogy énekesként is boldogul, s elkápráztatta a hallgatóságot majdhogy vir­tuóz hangszerismeretével. Számára nemcsak fellépési, hanem nagyra értékelt meg­nyilatkozási lehetőség is volt ez. Így is lesz mindenütt, ahol ezt a programot bemu­tatják. Vérbeli partnere volt Sárosi Katalin, aki nemcsak napjainkban is szép, kultu­rált, egyéni ízű hangjával szerzett kellemes perceket Ezek élednek újjá Verdi zenéjében. Celanói himnu­sza úgy válik az egész Re­quiem mindent szétfeszítő résziévé, hogy Verdi tudato­san, kellő nyomatékkai meg­szólaltatja a végítélet har­sonáit is. hogy az „in die illa tremenda” az „ama ret­tenetes napon" eljövendő érzést, félelmet előrevetítse. A Requiemnek érzelmileg az a másik pólusa, ahonnan a szelíd fájdalom, a könyör­gés, finoman, asszonyi alá­zattal száll harcba a kegye­lemért, az a latin bölcsesség, amellyel a vesztést, a pusz­tulást Verdi a déli tempera, mentumával tudomásul ve­szi. Ez a belenyugvás, meg­értés — túl a liturgiái em­lékeztetőkön — zárja a nagyszerű és nagyhatású művet. Az egri székesegyház ilyen méretű alkotások előadásá­ra valóban méltó hely és keret. A Filharmónia jól vette észre, hogy a nagysza­bású műveket itt kell. le­het jól megszólaltatni. Ha­tása így válik igazán mély- lyé, emlékezetessé. a nézőknek, hanem dicsére­tes színészi adottságaival is. ök ketten képviselték azt a szintet, amelyet csak a sokarcú Bessenyei közelített meg. A slágerszerzők mellett el­sősorban nekik köszönhető, hogy nem bosszankodtunk a kissé hevenyészetten, tessék- lássék módjára összeállított műsor miatt, ezért nem hiá­nyoltuk túlzottan a hangu­latébresztő világítást, emiatt bocsátjuk meg a minden bi­zonnyal elkerülhető bakikat, azt, hogy ezek, a többségük­ben valóban örökzöld meló­diák esetenként -nem kapták meg azt a formai köntöst, azt az előadói rangot, ame­lyet megérdemeltek volna. (P- I.) A Budapesti MÄV Szim­fonikusokat és a Budapesti Kórust — karigazgató Antal Gábor — Kórodi András Kossuth-díjas vezényelte. A nagy lélektani szélsőségeket befogó műben eligazító nyu­galommal találta meg azt a nagyszerű egyensúlyt, amely a nagy hőfokú érzelmeik, szenvedélyek között uralko­dik. A Jelenések Könyvéből fújó trombiták emlékezte­tőit a mellékhajóba állítat­ta. Így, ez a zenei párbeszéd a fortissimóban tomboló ze­nekarral magasba vitte a Dies irae hatását. A szólókat Mi jura Zsuzsa, Komlóssi Ildikó, Koronái György és Gregor József énekelte. A két szoprán ki­tűnően hordozta az érzel­mek és szenvedélyek súlyát. A mezzoszoprán Komlóssi Ildikó, egyéniségéből faka­dóan is meghittebb, mele­gebb tónust adott szólamá­nak, mint szoprántársa. A műsorban ígért Ilosfalvi Ró­bert helyett bárki csalódást okozott volna. Gregor Jó­zsef nagyszerű orgánuma itt is érvényesült. Kár. hogy a mű mélyebb átélésére, a teljes lelki-szellemi részvé­telre nem vállalkozott a ki­váló operista. A Reuqiem művészi és közönségsiker volt egyaránt. Farkas András A Stúdió ’84, a televízó hetente jelentkező kulturá­lis „folyóirata” nem mindig kellemes meglepetésekkel szolgál, hiszen néhány túl­zottan szubjektív hangoltsá- gú műsorblokkjával meglehe­tősen fölborzolja a kedélye­ket. Ez történt az elmúlt hét keddjén is, amikor a szer­kesztők szabályos védő, mentő, heroizáló akciót in­dítottak a kétségkívüli jog­gal bírált, illetve vitatott tévéfilmsorozat, a Faustus doktor boldogságos pokoljá­rása című produkció érde­kében. Olyannyira, hogy se­gítségül hívták az elfogult­ságát nem is .tagadó Sükösd Mihály írót, — aki melles­leg tehetséges tollforgató —, j az erőket egyesítve nyi­tottak össztüzet nem elsősor­ban a közönségre, hanem a kritikusokra. Szinte záporoz­tak a vádak, a nem éppen hízelgő minősítések. Ostoroz­ták a mű közömbös, rideg, elutasító, olykor humorizáló hangvételű fogadtatását, két­ségbe vonták a szerzők jó szándékát, reális, hozzáérté­sen alapuló értékítéletét. Az alkotópár közül Jancsó Miklóst természetesen á mennyekbe emelték, többek között azt hangsúlyozva, Bartók és Kodály után 6 reprezentálja a magyar szel­lemi életet, a hamisítatlan, az igazi művészetet. Mellérendelték Juhász Fe­rencet, s azon keseregtek, hogy ettől a kiváló poétá­tól is eltávolodtak az olva­sók, holott feltétlenül meg­érdemelné az irodalombará; tok mindenféle mérlegeié? nélküli, minél mélyebb fő­hajtását. Más szóval meg­kapta a magáét mindenki, akitől távol áll a megfon­tolatlan himnusz-zuhatag, aki veszi a bátorságot arra, hogy ne előregyártott, ne szájbarágóst vélemények to- vábbzengője legyen. Nehez­ményezték a fiatalok sze­rintük csakazértis kétkedé­sét, azt, hogy messze tőlük a mindenáron való hozsan- názás. e Mi tagadás, meghökkentett, elgondolkodtatott, ellentmon­dásra ingerelt ez a fura, ez a semmiképp sem elfogadha­tó alapállás. Annál is in­kább, mert elmaradtak —, s ez baki volt a javából — a higgadtan rendbeszedett, a töprengésre késztető, a bizonyító erejű mozzanatok. Más szóval hiányzott az a fundamentum, amely ttéöfűl mindenfajta szellemi attrak­ció — legyen az bármilyen látványos, vagy sziporkázó — csak hirtelen összeomló kártyavár. A baj kétségkívül a torz, a helytelen kiinduló tétellel volt, mert ezt vajmi kevés szál fűzte a valósághoz. Dő­reség ugyanis azt állítani, hogy egy író, vagy rendező csak a tökély ormait járja, s minden munkája, pályájá­nak valamennyi szakasza babérra jogosult. A példáknál maradva: a másik fél, az Ítészek leg­alább egy képviselőjének je­lenlétében kellett volna csa- táztatnti a pro és kontrá­kat, gondosan mérlegelve va­lamennyit. Ekkor fény de­rül nemcsak az alapvető esz­tétikai igazságokra, hanem arra is, hogy ezek konkrét esetben miként érvényesül­nek. Bizonyára elhangzik az, hogy e két valóban értékes művészegyéniség jó néhány esztendeje a tőle megszokott szint alatt produkál. Jancsó jelképrendszere, illetve an­nak formai köntöse, Juhász barokkosán burjánzó képal­kotása igen sokszor öncélú­vá vált, s ez azokat is za­varja, akik szakmailag ugyan nincsenek tisztában meglá­tásaik összetevőivel, ám i kétségkívül kóros jegyeket egyértelműen érzik. Ha va­laki ezeket ködösíti, róluk hallgat, akkor az elfogult­ság ornátusában hirdet tár­gyilagosságot, elárulva azt, — akaratlanul is —, hogy a sallangokat, a bántóan is­métlődő jegyeket kiáltja ki netovábbnak, s megfeledkezik arról, hogy mögöttük felsej­lik az egyre soványabbá tor­zuló, a mind vérszegényebbé váló tartalom. A Faustusnál maradva ilyen az időrabló, az unta­tó poharazgatás, füstölgetés, az egymásra simuló kezek folyvást ugyanazt nyomaté- koió szerepe. Mindez a magvas lényeget szorítja háttérbe, többek között ezért lesz az ötvenes évekről, il­letve a napjainkról rajzolt kép enyhén szólva hiányos, és tiltakozásra ingerlő. A gondolat csorbult, a joggal remélt összetett ábrázolás­mód maradt el, s mi kies­tünk az igaznak, a jellem­zőnek hirdetett „játékból”. Így van ez akkor is, ha a vállalkozás némileg rendha­gyó volt az alkotó munkás­ságában, aki most igazolta, hogy a hagyományos tere­pen se több, se kevesebb pályatársainál. Tévedés ne essék: nem az elismerésre méltó érdeme­ket kérdőjelezzük meg, csak a világosan körvonalazható hibákat soroljuk. Ezek ak­kor is észreveendők, meg­jegyzendők, ha azokat kivé­teles nagyságok követték el. A tituluson ebben az eset­ben megint lehetne vitat­kozni, de azon aligha, hogy ez partner nélkül aligha megy. Az se helyes, ha valami­féle tekintélytiszteleittől ve­zérelve a nézősereget korhol­juk amiatt, mert — itt az idősebbekre célzunk — hogy átélt, megszenvedett élmé­nyeivel óhajt találkozni a kép­ernyőn, méghozzá pergő rit­musú, sodró cselekményű, s nem vontatott döcögő válto­zatban. Ez olyan óhaj, amellyel botorság replikázni, amelyet hiánytalanul illik teljesíteni, persze kiemelkedő művészi színvonalon, mivel e két kö­vetelmény — némi erőfeszí­tés és a kétségtelen tehet­ség ötvözetével — feltétle­nül kielégíthető, éppen ezért olyan cél, amelyért érdemes munkálkodni. Az irodalom így válhat a hétköznapi élet szerves részévé, azaz milliók megbecsült közkincsévé. Ez a kedd esti áldisputa természetesen tartalmazott figyelemre méltó mozzana­tokat is. A kritikusok —• minden más állítással ellen­tétben — nem szerveződtek branccsá, „maffiává”, nagy­jából azonos megítélésük a higgadt, a valóságnak meg­felelő értékítélet kétségtelen jele. Ez ellen nem hadakoz­ni kellene, hanem eltöpren­geni, s levonni a nagyon is sürgető következtetéseket. Az viszont igaz, hogy a szellemeskedés, a bagatelli­záló, a csakazértis poénok­ra törekvő, a hatásvadászó stílus indokoltan váltja ki az érintett művészek és a mellettük kardoskod ók ellen­érzését. Végtére is szellemi terméket — nem is akármi­lyen rangút — mérlegelnek, s ez a jószándék és a mun­ka megbecsülését kívánja. Nem mellőzve persze, a té­vedések tárházának felvil­lantását, méghozzá a jobbí­tó indulat foglalatában, az­az okos érveket felsorakoz­tatva. Ezt — valamiféle divat­hullámnak hódolva — jó- néhányan elmulasztják, de azért aligha hibáztathatók, hogy „látleletet” készítenek, vészjelzéseket küldenek, meg­fontolandó, kamatoztatható tanácsokat címeznek. A sok ezer, sőt míllé szempár keresztüzében nyil­vánosság elé lépő szerzők javára. Valamennyiünk ér­dekében. Pécsi István „Ama rettenetes nap” félelme Verdi Requiemje Egerben Az Ország«» Filharmónia az idei hangversenysorozatot Egerben, a székesegyházban Verdi Requiemjével zárta. A szerzőt két nagy barátjának elvesztése: Rossini és Manzoni halála indította e mű megalkotására. A halottakért mondott mise szövege itt csak inkább fogódzó ahhoz, hogy mindazt a drámai feszültséget, érzelmet, szenvedélyt kiélhesse az al­kotó, amelyre a halál emlékeztette. * Vágyakozás Király Róbert szobrász- művész Vágyakozás című kisplasztikájával gazdago­dott az Ifjúsági Ház Eger­ben. A Házban működő könyvtár olvasókertjében tekinthető meg a bronz dombormű. (Fotó: Kőhidi Imre) * Művészparádé Gyöngyösön Gyöngyösön május 22-től 28-ig rendezik meg a má­sodik országos monod ráma- szemlét. (Négy évvel ezelőtt az elsőnek is a mátraalji város adott helyet.) Az idei rendezvény iránt a korábbi­nál is nagyobb az érdeklő­dés. Fővárosi és vidéki szín­házak, pódiumok művészei egy héten át összesen tizen­három művet mutatnak be, amelyeket estéről estére lát­hat a közönség a Mátra Művelődési Központ színház- termében. A műsorban sze­replő művészek és művek: Csendes László (Kocsis Ist­ván: Bolyai estéje), Almási Éva érdemes művész (Káló Flórián: Egyedül), Galam­bos Erzsi kiváló, érdemes művész (Georg Kreisler: Lola Blau) Jordán Tamás Jászai-díjas (Platón: Szókra­tész védőbeszéde). Pécsi Il­dikó érdemes művész (Meli­na Mercouri életéből: Gö­rögnek születtem), Gálffi László Jászai-díjas (Arthur Rimbaud: Szív dobog a re­verenda alatt), Csikós Gábor (Székely János: Dózsa), Gyuricza Liliann (Weöres Sándor: Psyché). Bánffy György kiváló művész (Szé­chenyi István műveiből ad elő), Gálvölgyi János (Karel Capek és SZakonyi Károly: Kulisszatitkok). Dobos Ildikó Jászai-díjas (Kocsis István: Árva Bethlen Kata). Szélyes Imre (Bethlen Gábor: Az idő alkalmatos volta.) A Magyar Színházi Inté­zet a szemle alkalmából do­kumentációs kiállítást nyit Gyöngyösön A magyar szín­háztörténet a XIX. század művészetében címmel. A második országos mo- nodráma-szemle május 28- án este záróünnepséggel és gálaműsorral fejeződik be Gyöngyösön.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom