Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1984. március 24,, szombat Hadikórházban Kertész szeme Ahogy ott tülekszünk körülötte, alig hagyva léleg- zetnyi levegőt a kilencven- esztendős Mesternek (hisz mindannyian azért gyűltünk karé, mert számunkra ő a Mester), egy fiú két albumot nyújt felé. Már a fed- lapból tudom, mi van bennük: a ,.Dis torsi on”-ban, Torzulások-ban tükrökkel, üvegtömbökkel deformált emberi testek látványai emelkednek önálló esztétikummá (kedvencem a 46. számú: egy görbe alsó lábszár, mindkét végén (!) lábfejjel), míg a másik Párizsról szól. Egyetlen totálkép nélkül: apró mozaikok sorakoznak egymás mellé, hogy visszaadják egy város hangulatát, egy olyan városét, ahol percek alatt otthon érzed magad. Mint André Kertész is: pillanatok alatt közönséget teremtett magának ott, 1925-ben, pusztán képei bemutatásával, ^.melyek most itt sorakoznak a fiú könyvében; francia kísérőszöveggel persze. Kertész meglepődik; a fiúra emeli tiszta, kék szemét: — Hol szerezted? Egy mondat; benne a kérdés nemcsak az, hogy egy magyar fotóművész képei magyar kiadású könyvben miért csak vázlatosan hozzáférhetők; semmi neheztelés. hogy nálunk ezt nem nyomtatták ki, még azért sem, hogy elégséges példányszámban be sem hozták az országba. A kérdések kérdése: a kilencvenéves öregember kifogástalan magyarsága, és annak tudása, hogy Magyarországon igazi értéket az ember nem vesz, hanem szerez. A világ, melyet e szempár néz közel évszázada, eszerint keveset változhatott. André Kertész villanó-reb- benő tekintete is ugyanaz. Romantikája; félelmetes reflexei, ahogy a képpé emelhető látványokat habo- i zás nélkül megörökíti, mert Andre Kertész érzelmi feszültséget érez bennük. vagy tölt beléjük — tulajdonképpen ugyanaz. Hetvenkét éve ugyanaz; hisz 1912 óta megszakítás nélkül fényképez. Mindig újat, mást örökítve meg. Sohasem lezártan. Mai kiállításán a Vigadó Galériában a legutolsó 10—15 év képei: rajtuk aktok, ismét Párizs, újrafogalmazva; no és a színes, Polaroid képek: „Feleségem emlékének”. Színéttépő. Apró, hétköznapi tárgyak. Csoportosítva, vagy spontán módon egymás mellé kerülve, párosán. Üvegszív, üvegtorzó, üvegdugó. Sárgás napsütés ver a szobába. Alkonyodik. Kissé hajlott öregember árnyéka vetődik a falra: Kertészé. Ezt leszámítva csönd, némaság. Hiány. És a fekete egyre több. Sáli Erzsébetről, hosszú élete társáról szólva mond emberit, általánosat André Kertész. Tette ezt ugyanígy mindig, minden témájával. Párizs furcsa háztetőivel, csavargóival, művészportréival csak azt az általánosságot, hogy itt minden és mindennek az ellenkezője lehetséges. Torzulásaival: az ember véletlenül ilyen, lehetne más is, ami szintén szép, emberi. A Washington Square — New Yorkban negyvenöt éve lakik e téren — képein galambok, bányászok, mindennapi emberek mondják Kertész szavait a világról. Értékekről, amelyek azáltal válnak azzá, hogy értékeket tulajdonítunk nekik kiemelésükkel. Mosolyokról. Emberkéz alkotta tárgyakról, mik mesélnek dolgunkról a földön. Megismételhetetlen együttállások pillanatairól szóló kis mesék a képek, villanásnyi létünkre figyelmeztetnek. Mindent, ami emberi, széppé fogalmaz a Mester. Hihetetlen kompozíciós magabiztossággal; csak ő beszélhet így — mondják képei. Bármihez nyúl, arannyá válik a kezében. Nem véletlen; a „fotográfia Picas- soja” jelző valódi telitalálat, hisz Picasso lényege is épp ez volt, hogy a képzőművészet valamennyi eljárását az ujjából rázva ki alkotott remekműveket. Kertész is ezt tette.' minden fotográfiai eljárást kipróbált, sokszor ő elsőként, de nem az experimantális. kísérleti fotó kedvéért, hogy egyszerűen pontosan akart. és tudott fogalmazni ezekkel a módszerekkel. Most épp az elmúlásról; Polaroiddal, az egy perc alatt a szemünk előtt megszülető képpel. Lehet, ösztönösek e sorok, elragadja kezemet a szeretet. Hisz mindent, amit valaha a fotográfiában kerestem, 1979 májusában egycsapásra az ő munkásságában. albumaiban találtam meg. ösztönösségét (ahogy minden ember él végső soron) önfegyelmét (csak a tökéletest szabad felvállalni) voyeur (leselkedő) alapállását (nem beavatkozni, csak ellesni) párosulva precizitással, (egyen- súlyos kompozíciók kiválasztásával) és őszinteséggel. Mert bármilyen volt a világ, André Kertész sohasem volt más. mint André Kertész. Egyetlen képét sem csinálhatta volna meg más, és minden képe oly’ egyszerű, hogy bárki megcsinálhatta volna tulajdonképp. Még nem ismerve őt, valami olyasféle szörnyszülöttnek képzeltem André Kertészt, akinek arcára nőtt a fényképezőgép, és szeme az optika külső felületére tapadva pillant körül; amire kacsint, abból azonnal kép születik. Csak reméltem, hogy az akkor 85 éves Mestert láthatom majd, hogy lefosszam róla e kényszerképzetet, amelyet csak én ragasztottam rá. És tudtam már, hiszen érett emberként találkoztam művészetével, hogy túl közeire nem szabad menni azokhoz, akiket igazán szeretünk. Most testközelből, egy méterről láthattam a kilencvenéves Mestert, szemeit. És minden ugyanúgy maradt róla bennem. Kibírta. Megmaradt Embernek. Kőhidi Imre * lt egyszer egy ember meg egy asz- | szony. Volt nekik egy tehenük. A tehén egyszeresek kiadta a lelkét. Elmert az ember á városba tehenet vásárolni. Megígérte az asszonynak, hogy estére hazatér az új tehénnel. Telt-múlt az idő: ' négy órára harangoztak, < aztán ötre. A jóasszony ‘ az ablaknál ült. Várta az jemberét, aki hazavezeti | kötélen az új tehenet. De \ csak telt-múlt az idő, az embert nem látja sehol. Végül észrevett egy embert. Az ember egyedül i 'jött, és nem is az ő ura volt, hanem a szomszéd. Kiment a ház ,elé. Intett neki. Rosszat sejtett. — Hát, szegény Marion \ — mondta neki a szomszéd —, nem jó újságot hozok... — Jaj, istenem! — Bizony! Az ura elinHenri Pourrat: Rossz újság dúlt a 'tehénnel a vásárból. .. — Es aztán? — Aztán a tehén elszaladt. — Jaj, én boldogtalan! . — Várjon csak! Utána futott és megfogta. — Jó, nagyon jó! — Várjon, csak várjon! A tehén huzakodott. Egy lpallón álltak, s a tehén beleesett a vízbe... — Jaj, én boldogtalan! Jaj, én szerencsétlen! — Várja ki a végét! Az ura erősen fogta tf kötelet. .. — Hű, az jó. — Tehenestül beleesett a «ízbe. — És aztán? Kihúzták a tehenet?-t- Igen. Kihúzták mindkettőjüket. Csakhogy, szegény Marion... — Hé, mondja már gyorsabban! Megdöglött a tehén? — Nem. De szegény ura! Mire kihúzták a vízből, elkéstek vele. Meghalt. Majd hazahozzák. — Igen, de a tehén? — A tehén? Azt is hazahozzák. — Eszerint meghalt hát az uram? — Bizony meg. — De a tehénnek semmi bántódása? — Eh, mondom, hogy semmi. Már itt is a tehén. — Hallja, szomszéd, maga szépen rámijesztett. (Győri 1László fordítása) Hétfői hangverseny Az Országos Filharmónia hatodik bérleti hangversenyét március 26-án, este 7 órakor rendezik meg Egerben. a dohánygyár színház- termében. A Liszt Ferenc ~ Kamarakórus és a Corelli Kamarazenekar hangversenyét Párkai István és Ella István vezényli. Műsoron Palestrina, Bach és Händel művei szerepelnek. Többek között közreműködik Pász- thy Júlia, Ardó Mária, Keö- nech Boldizsár, Nyilas Tünde, Tóth János, Kállai Gábor és Szécsi István. Csem- ballón Ella Péter játszik. Egy kollégiumi nevelő emlékeiből (3/3) Megmérettél... ____________________________ _____________________________ Hamarosan országszerte ünnepeljük a diákotthonok, és a kollégiumok létrejöttének harminc, illetve huszonöt esztendős jubileumát. Az újságírót, a hajdani kollégiumi nevelőt ez arra ösztönözte, hogy felidézze egykori élményeit, mindmáig aktuális tapasztalatait, érzékeltetve egy szép, de igen nehéz megbízatás örömeit és gondjait. Békés, kiegyensúlyozott hónapok, évek jöttek. Turista- szakosztályt alapítottam, pedig soha nem láttam fantáziát a hegymászásban. A gyerekek azonban kérték, így hát megadtam magam. Megszületett a színjátszókör is. Nem volt megfelelő, a fiatalok életkori sajátosságaihoz méretezett jelenet, összeállítás, darab? Elő az írógép, s formálódtak a betanítandó munkák. Ez számomra is kellemes elfoglaltság volt. ráadásul a gyakorlatban is hasznosíthattam rendezői, csoportvezetői „jogosítványomat”. A próbák során szó esett — minden erőszakoltság nélkül — irodalomról, költészetről, színházról, s a szép magyar beszéd fortélyairól. Egyszer, a „premier” előtt két nappal beteg lett a főszereplő. Nekem kellett beug- ranom helyére, nekem, aki szerzőként is csak mondatfoszlányokat — soha nem volt erényem a memorizálás — jegyzett meg az általa komponált munkából. Következett a nagy módosítás. A színpadon különböző kellékeken várt a szöveg, mindig feltűnés nélkül, de erősein megvilágítva. A hatvan fiú tudott erről, s jobban izgultak, mint én, azért drukkolva, hogy ne adódjék rövidzárlat. A közönség semmit sem vett észre, a mi szövetségünk azonban erősödött, most már újabb közös élmények regimentje szavatolta. Azt hiszem, túlzottan magabiztossá váltam. Aztán derült égből sistergett az első, majd a többi villámcsapás. A még nyárt idéző hangulatos szeptemberi estén éppen olvastam. Takarodó rég elmúlt, a hálókban a megszokott nyugalom vert tanyát. Szinte simogatott a csend. Egyszerre ajtócsattanás, majd nyers fenyegetőzés riasztott. Nem töprenghettem, mert az átelleniben levő gimnázium szolgálati lakásából viharzott át László kollégám, a vehemens igazgató- helyettes. Rohant a nagy hálóba, felzavart mindenkit, s kiáltozott féktelenül. Megdöbbent tekintetek pásztázták, de őt ez nem izgatta, csak mennydörgött. — Megvagytok csibészek. Igen, ti ketten. Ki akartatok szökni az épületből, de elkaptalak benneteket. És mondta és fenyegetett. Közben valóban meghökken- ten konstatáltam a tényeket, szótlanul vitázva vele. „Ó, te isten átka! Olyan „szemétdombon” toporzé- kol&z, amelyhez semmi közöd. önálló intézmény vagyunk. ám ezzel mit sem törődve betörtél ide. Dirigálsz, s kizárást ígérsz. Tudod egyáltalán kit akarsz eltávolítani. A megye első emberének a fiát! Miért kellett ezt az esetet így felfújni? Telefonálhattál volna, s mi a lehetőségek határain belül mozogva rendezzük az ügyet. Csinnadratta nélkül. öt tucat szempár kereszttüzének elkerülésével.” Mindezt el is mondtam neki, de akikor mér késő volt. A leckét könnyelműéin adta fel. Minden jogalap- nélkül — nekünk! e Az öreg belefehéredett a. tények ismertetésébe. Hát igen. Zoli, az eminens, a kivételes képességű, a ravaszságban, a helyzetfelismerésben is jeleskedő fiú pajzsként használta Petit a jóindulatú, a befolyásolható, a magától egy csepp vizet sem zavaró gyereket. Tennünk kellett valamit, méghozzá minél hamarabb, mert egy bennünket eddig sokra tartó kollektíva figyelte lépéseinket. Tudtuk: eljött a próbatétel, a megmérettetés időszaka, s ha könnyűnek találtatunk, akkor kárba vész minden eddigi törekvésünk, oda az oly nehezen megszerzett összhang a valamennyiünknek örömet szerző együttműködés. o A „felbújtó” távozott, ki~ zártuk. Előtte még látványos jelenetet produkált, „öngyilkossági” színjátékkal fűszerezve. Telefonáltam az orvosnak, aki mérgesen, dúlva- fúlva érkezett, nem feledkezett meg sem a gyomormosásról. sem arról a rnaka- renjkói pofomról, amelyre én nem voltam hajlandó. A mellékszereplő sorsáról nehezebben határoztunk. Direktorom javasolta: utazzak el az apához, ez ellen berzenkedtem, végül is ő jött el hozzám. Nehéz diskurzuson jutottunk túl. Folyvást azt hangsúlyoztam : hatvan gyerek elé kell állnunk, ennyien várják az intézkedésit. Ö az utolsó évre, az érettségi esztendejére célzott, de tisztán látta az egyéb motí- vukomat is, megértve gondjainkat. Megszületett a végső soron elfogadható kompromisz- szum: mindezt a közösség előtt tárgyaljuk meg, nem kendőzve egyetlen motívumot sem. Az „ítélet” a helyzethez mérten szigorúvá formálódott: évzárásig szóló kimenőelvonássá. o A sztori a nyilvánosság előtt bonyolódott, minden szépítés nélkül. A kutató tekinteteket figyeltem, s felfedeztem bennük az annyira óhajtott, a további munkánk garanCjá- jét jelentő igenlést. Peti hősiesen viselte a tehertételt, amelyet azért többször enyhítettem. Cigarettáért, vagy a postára küldtem jónéhányszor, s amikor 'lihegve megérkezett, megkérdeztem tőle: — Csak ném akairSz futóbajnok lenni?; o Abból a nagyközségből — bár egyre kevésbé érezt im a hivatás szabta zártság ot, lekötöttséget — ritkán u- tottam el szüléimhez. Mégis, amikor otthonról visszaindultam, jóleső melegség hatott át, hiszen háza érkeztem. Oda, ahol megmérettem^ s hatvan szempár kereszttüzében sem találtattam köny- nyűnek. Lehet ezt elfelejteni...? Pécsi István Pont Neuf
