Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-08 / 32. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. február 8., szerda Minőségi előbbrelépést terveznek Egy könyvtár — városi szerepkörben Rajzoljátok le a zenét! A volt hevési járási nagy­községi bibliotékában hosz- szú esztendők óta olyan kol­lektíva tevékenykedik, amelynek egyik tágja sem szűkölködik életképes ötle­tekben. A szakemberek mindig arra törekedtek, hogy elébe menjenek az igényeknek, s lehetőségeik­hez képest bővítsék a szol­gáltatások körét. A település várossá nyil­vánítása sajátos helyzetet teremtett ebben a körben is. Vártak az alkalomra, s jónéhány tervet dédelgettek, méghozzá mindenképpen bi­zakodva. Aggbsztó gondok Lövet Gyula igazgató elő­ször a felszámolandó nehéz­ségekből ad szemléletes íze­lítőt. — A helyszűke már-már elviselhetetlen. Érdemes ki­nézni ide az udvarra: a szemben lévő garázsban szin­te egymás hegyén-hátán tá­roljuk a különböző kiadvá­nyokat. Azt hiszem, nem kell bizonygatnunk, hogy milyen áldatlan állapot ez, hogy mennyire rontja a kö­tetek állagát. Mégsem te­hettünk mást, ide vezetett a kényszerhelyzet. Ha valaki végigsétál a termekben, ak­kor arról is meggyőződhet, hogy azok se túlontúl tá­gasak. Mindebből követke­zik, hogy legfőbb óhajunk a területgyarapodás volt. A ta­nács — értékelve eddigi munkánkat — úgy határo­zott, hogy a járási hivatal volt épületében 170 négyzet- méteres otthont biztosít számunkra. Ennél szívhez- szólóbb ajándék aligha léte­zik, hiszen ezentúl nem kell lemondanunk az egészséges terjeszkedésről, s kivitelez­hetünk több okos javasla­tot. Még csak az kérdéses, hogy számíthatunk-e anyagi támogatásra, ugyanis a helyiségeket be kell ren­dezni. Eddig már kaptunk ötvenezer forintot, Indulás­nak elég volt, de jóval töb­bet igényelnénk, hiszen a bútorok nem kis summába kerülnek. Összefogás a jobb feltételekért Tévedés ne essék: nem­csak markukat nyújtották, . hanem mozgósították mind­azokat, akik " segíthetnek, akik áldozatkészségük révén csökkenthetik a kiadásokat. — A helyi építőipari szö­vetkezet szakmunkástanulói gondoskodtak a festésről, s elvégezték a kőműves mun­kákat is. Enélkül aligha boldogultunk volna, mert a bugyelláris — akárcsak má­sutt — nálunk sem vas­tag. A fiatalok készségesen jöttek, annál is inkább, mi­vel rendszeres vendégeink, olvasóink, akik hozzánk ha­sonlóan kívánják a jobb adottságokat, tárgyi feltéte­leket. Mi tagadás: nincs okunk panaszra, hiszen túl­jutottunk az első lépéseken. Ha átköltözik a húszezer­kötetes gyermekrészleg, a hozzá csatlakozó hanganyag­gal, a dia- és a lemeztárral együtt, akkor csak rossz emlékként utalunk majd a hajdani szűkösségre. Meg­győződésünk az, hogy a ti­zenévesek sokkal szíveseb­ben járnak majd hozzánk, mint korábban, ugyanis a lakályosságot is biztosítjuk számukra. Az olvasókon is múlik A direktor — s ez nem véletlen — a szakmai nye­reséget emlegeti. — A jövőben jóval többet tehetünk az ifjúság érdeké­ben. mint bármikor. ■ Üj részlegünkben viszonylag nagy létszámú közönséget fogadhatunk, azaz növelhet­jük az író—olvasó-találko­zók, a közhasznú vetélke­dők számát. Erre csak egy példát említek. Januárban — a KISZ-esekkel együttmű­ködve — Heves események­ben gazdag, tanulságos kró­nikájából szervezünk szel­lemi párbajt, s ez minden­képpen hozzájárul az értel­mes ismeretgyarapításhoz. Hasonló programokat ezen­túl sűrűbben ajánlhatunk. Emellett — a tananyaggal szinkronban — különböző pályázatokat hirdetünk az iskolásoknak. Ezek eddig is beváltak, de hatékonyságuk tovább fokozható. Termé­szetesen az érdeklődőknek készségesen készítünk bib­liográfiákat, ha kell az egyes műsorokhoz, ünnepi megem­lékezésekhez teljes forgató- könyvet adunk, nem feled­kezve meg a színesítő hang­anyag, diakészlet kölcsönzé­séről sem. Nyilvánvaló: a felnőtt korosztály tagjai sem járnak rosszul. — A javuló körülmények lehetővé teszik, hogy jóval elmélyültebben foglalkoz­zunk velük, mint máskor. Nagyobb lesz a folyóiratol­vasó. a zenei részleg, azaz semmi akadálya annak, hogy mind többen keressenek fel bennünket. s hasznosan töltsék el szabad óráikat. Természetesen ennyivel nem elégszünk meg. Gondolunk a pedagógustábor, a helyi ta­nítók, tanárok sajátos óha­jaira is. Kötelességünknek tartjuk azt. hogy hozzájárul­junk a többkönyvű oktatás eredményesebbé formálásá­hoz. Ezzel kapcsolatban hadd jegyezzem meg azt, hogy kettőn áll a vásár. Másképpen fogalmazva: mi­nőségi előbbrelépés csak akkor következett be, ha ezt várják, igénylik is tő­lünk. Végezetül ide kívánkozik egy jó hír. Tolmácsolja Kontra Gyula, a városi ta­nács elnöke, akitől megkér­deztük, hogy a veze­tés megadja-e a hiányzó 200 ezer forintos támogatást. — Erről még január fo­lyamán döntünk, egy biz­tos: nem szabad az ígéretes folyamatot megszakítani. Épp ezért szívesen vállal­juk a mecénás szerepkörét, s nem hagyjuk magukra azokat a könyvtárosokat, akik munkájuk révén meg­érdemelték a törődést, a felkarolást. Annál is inkább, mert tisztes küldetést telje­sítenek: a kultúra később forintokban is kamatozó ér­tékeit juttatják el mind szé­lesebb rétegekhez. Pécsi István A napokban részt vettem az egyik általános iskola „nyílt napján”, ahol magyar­órát tartott a kedves, fiatal tanárnő az ötödik osztály­ban. Az óra azzal kezdődött, hogy a tanárnő feltett né­hány lemezt, amelyről egy­két világhírű zeneszerző szomorú hangvételű kompo­zíciója csendült fel. A tan­tervi anyag: Jancsi búcsúja Iluskától. — Gyerekek! Vegyetek elő rajzlapot, színes ceruzákat, hallgassátok a zenét és raj­zoljátok le, mit éreztek a muzsika hallatán! Mi jut az eszetekbe? Meghökkenett a feladat, de még inkább a gyerekek pro­dukciója, amelyet fel-felmu- tatott a tanárnő és néhányat közülük meg is beszéltek. — Mit éreztek a zene hal­latán? — így a tanárnő. Érzelmi nevelés. Mondja a pedagógiai szakirodalom. Érzelmi nevelés! A peda­gógia mostohagyermeke, amely most, ezen a magyar­órán újra színre lépett. Meg­hökkentő volt a tanárnő kö­vetkező kérdése is: — Mit is mondtatok ne­kem a múlt órán?- Olyan ér­zéseket hiányoltatok, ame­lyek napjainkban mintha nem lennének. Magasba lendültek a ke­zek : — Hűség, őszinteség, ra­gaszkodás, szeretet, — mond­ta a kérdezett, akinek utol­só szavait többen átvették. Mindez a János vitéz és Iluska személyiségjegyei kapcsán, megismerve őket a nagyszerű írói alkotásból. És beszélgettek a hűség­ről, a szeretetről, amelynek hallatán egyesek talán még ma is viszolyognak egy ki­Régen látott két népszerű fiatal színművész — Molnár Zsuzsa és Mihályi Győző — lépett az egri közönség elé hétfőn este a Dobos cukrász­da irodalmi presszó soroza­tában. Olyan vonzó egyéniségek mindketten, akiket nem fe­lejt könnyen a közönség, akikkel szívesen, találkozik újból és újból, legyen a da­rab operett, dráma, musical, vagy bármiféle színmű. (Mel­lesleg Mihályi Győző Mis­kolcon éppen Rómeó szere­pében arat sikereket. Molnár Zsuzsa pedig élete eddigi legnagyobb feladatára. Az ember tragédiájában Éva csit. Vannak, akik szerint a „szeretet” szó magában hor­doz, hajdani hittanórákon belénk súlykolt egyházi vo­násokat. Micsoda tévedés! Micsoda tragikus félre-, vagy meg nem értése a fogalomnak. — Nagy szavak? Pedig mégis milyen emberi, hét­köznapi valóság. . . Napjaink filozófiai, peda­gógiai és' sok más egyéb szakirodalma — szerencsére — már érzékeli a hiányt. Ér­zékelni kezdjük érzelemsze­génységünket, bár sajnálkoz­hatunk is! Üj fogalmak ke­rültek elő az emberiség szó­tárából: gyűlölet, emberte­lenség, önzés, valamennyi az igazi emberi érzések sem­mibe vétele. A napokban a tv-ben az egyik amerikai katona a gre- nadai riport kapcsán így nyilatkozott! — Kár, hogy nem volt al­kalmam megölni több em­bert. .. Messze kalandoztunk a ma­gyarórától, János vitéztől! Mindenesetre vallomással tartozunk: az érzelmi neve­lés a pedagógiai gyakorlat­ban, az utóbbi időben, mint­ha veszített volna jelentősé­géből. Lehet, hogy nem vol­tunk elég bátrak, lehet, hogy nem is hiányoltuk kel­lőképpen, sőt nem is érté­keltük igazán. Talán túlsá­gosan az oktató iskola ke­rült a színre és kapott te­ret, miközben a nevelés, ben­ne az érzelmi nevelés, mos­toha sorsra jutott. Lehet, hogy a sok óra, a kevés idő, a nulladik órák világában, a röpdolgozatok, a tesztelés időszakában mind­ez akár bocsánatos bűnnek is felfogható. Pedig nem az! Akár kimondjuk, akár alakjanak megformálására készül.) Zenés műsorukkal — a da­lokat, operettrészleteket Kal­már Péter kísérte zongorán — a harmincas évek orfe- umi, kávéházi világát idéz­ték fel Máté Iván szerkesz­tésében. Könnyed estet, kel­lemes hangulatot ígért a vá­logatás, többek között Mol­nár Ferenc egyik egyfelvo- násosával és Karinthy hu­moreszkjeivel. A szórakozta­tó szándékkal összeállított egyórás műsorban a mai közönségnek kissé távoli, s nem is minden részletében megőrzésre érdemes miliőt mutattak fel. Mégis a jól pergő színmű- részletek, kupiék, humoresz­nem, a szocialista pedagógia egyik sarkkövéről van szó. Az „emberről”, aki a fo­gyasztó társadalomban sem feledheti soha, hogy szocia­lista ember, vagy legalábbis annak kellene nevelkednie. Nem feledheti, hogy anyagi előrehaladása, karrierje, gaz­dagsága szigorúan össze­egyeztetendő erkölcsi normá­inkkal. A mindenen és min­denkin áttaposó, az eszkö­zökben nem válogató személy kellő erkölcsi alapok , „sze­retet” nélkül sohasem le­het szocialista embertípus. Számomra nagy élmény volt ez a magyaróra, ame­lyet egy fiatal tanárnő tar­tott, akinek a diplomáján még nem is olyan régen szá­radt meg a tinta, és aki pon­tosan tudja, mire törekszik. Nevelt és tanított egyszerre! A gyerekek megtanulták János vitézt, de meg is ér­tették Petőfi mélységes ér­zelemgazdagságát és abból magukba szívtak valamit. Sőt! ök maguk beszéltek arról tizenegy évesen, hogy bizonyos érzelmek mennyire hiányoznak napjaink közéle­téből. Ennek a fiatal tanárnőnek lényéből áradt a hivatássze­retet, mint a jó karmester a zenekarát, úgy tartotta kéz­ben az osztályát és úgy ta­nított. Verset mondatott, felol­vastatott, képeket mutatott be, művészi alkotásokkal szemléltetett, az igaz embe­rek igazi érzelmeit kerestet­te, és találtatta meg a gye^ rekekkel. Az ötödik osztá­lyosok Schubertét, Sosztako- vicsot hallgattak és János vitézről rajzoltak. Pontosab­ban, papírra vetették saját érzelmeiket... kék megtalálták az utat még a legfiatalabb hallga­tókhoz is. Mindkét színmű­vész otthonosan mozog ebben az irodalmi-zenei világban, s bár a pódium kínálta köz­vetlenebb kapcsolatterem­tésnek nem minden megra­gadható lehetőségét használ­ták ki, a siker, a megérde­melt tetszésnyilvánítás így sem maradt el. Molnár Zsuzsa elsősorban a prózai betétek megjelenítésével, karakteres megszólaltatásá­val remekelt, míg Mihályi Győző a színesebben • elő­adott, kidolgozottabbnak tű­nő énekszámokkal teremtett bensőségesebb hangulatot. (virágh) Szaiay István Irodalmi presszó a Dobosban Emberke ügi/iniéz Emberke reggel nagy és szilárd elhatározással éb­redt. Ügy határozott, hogy végére jár a hivatalos ten­nivalóinak, elintéz minden ügyes-bajos dolgát. Tele­fonált a főnökének, hogy családi okokból írjanak ki neki egy nap szabadságot. Telefonált — a hetedik utcai fülkéből, ugyanis hat használhatatlan volt. Az egyikre ki volt írva, hogy „Szerelés alatt”. A dátum az előző évi. A másikon egy kézzel írott cetlin így szólt a felhívás: „Ne lopd ki a telefonból a memb­ránt, te marha, mert a te édesanyád is lehet beteg!” A membránt természetesen ellopták. És így tovább a hetedikig. A főnöke bosszúsan hal­lózott, Amikor megtudta, mit akar Emberke, szinte elakadt a hangja. — Hát idefigyelj, Em­berke! — kezdte. — Tudod, hogy a szabadságkérelmet két héttel előbb, írásban kell közölni. A Jucika ki­írja, ón engedélyezem, a nagyfőnök szignálja, átve­zetjük a jelenléti íven, ik­tatjuk, átküldjüik... — Bocsáss meg, főnök — vágott közbe Emberke —, mielőtt megszakadna a vonal, mondd: van valami sürgős dolgom? — Nincs — üvöltötte Főnök Ferdinánd —, éppen ki akartalak írni szabad­ságra, de csak a jövő hét­re, mert akkorra fut át az akta! A legközelebb eső hiva­talban kezdte az ügyinté­zést. A hivatalnok kedve­sen mosolygott rá, majd így felelt: — Tisztelt uram! A leg­jobb helyre jött a pana­szával. Gyorsan elintézzük. Amit nekem elmondott, ír­ja le öt példányban. Küld­je be nékem, a főnököm­nek, a főhatóságnak, az el­lenőrzési főosztálynak és a fő-főcsoportnak. Iktatjuk, stemplizzük, aláírjuk, át- küldjük, kivizsgáljuk, az­tán majd válaszolunk. Har­minc napon belül minden­ki továbbítja az aktát a másiknak. — De miért kellett ezért személyesen bejönnöm? Ezt telefonban is elmond­hattam volna — méltatlan­kodott Emberke. — Szó sincs róla, uram. Mi pontos információkkal látjuk el az ügyfeleinket. Törvény van rá .. . A másik hivatal portá­ján egy sorszámot nyomtak a markába. — Erre a szómra tessék hivatkozni — magyarázta a portás — abban a kér­vényben, amelyikben a meghallgatást tetszik, kérni. A kérelmet iktatjuk, stemp- lizzük, megvitatjuk, vissza­küldjük az iktatóba, ki­szignáljuk, aztán majd le­vélben értesítjük, melyik hónapban kérheti a bebo­csátás! sorszámot. „No, majd adok én nek­tek! — borította el Em­berke agyát a lila köd. — Végtére is az állampolgá­rért van a hivatal, és nem fordítva!” • Elment a fő- főhivatalba. hogy panaszt tegyen panaszának kivizs­gálását- panaszoló panaszá­nak meghallgatása érdeké­ben. A kapu előtt azonban galléron ragadta egy mű­anyag kéz. és egy kis toló­ablakos fülkéhez cipelte. Az ablak fölötti táblán ez állt: „Nyomja meg a bal oldali piros gombot, mely egy forint ellenében kiadja önnek azt a nyomtatványt, melyen megírhatja kérvé­nyét a portáshoz,. aki ügye mérlegelése után postán kiküldi önnek azt a sor­számot, melyre hivatkozva megírhatja a félfogadási kérelem nyomtatványkérő kérelmét.” Emberke előkotort a zse­béből egy forintot, bedobta. Az automata csörgött, csat­togott, villogott, aztán meg­jelent rajta a felirat: „Sze­relés alatt”. S mellette az előző évi dátum. Ekkor ! Emberke öklét rázva felnézett az égre. majd át a túloldalra, ahol egy templom állt. Mérgé­ben átrohant a tiloson, le­rogyott Szent Antal fa­szobra előtt, és eképpen fo­hászkodott : — Ó, Szent Antal, min­den szenvedők védelmező­je, add, hogy még ma meg­üssön a guta minden lel­ketlen bürokratát! A faszobor összeráncolta a homlokát, elmosolyodott, aztán megveregette Ember­ke vállát. — Bízhatsz bennem, Em­berke, majd én elintézem az ügyedet. — Aztán hátra­szólt a mögötte térdeplő fekete csuhás barátnak — Amice! Írja föl az ügyfél panaszát! Iktassa, stemp- lizze, és tegye az elinté- zendők dossziéjába! Ágoston László „Rómeó” és „Éva” a pódiumon (Fotó: Szabó Sándor)

Next

/
Oldalképek
Tartalom