Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. február 18., szombat Illyés Gyula Játszma és helyzet Ne ródd meg a vént, ha szeszt egyre sűrűbben, egyre mérgesebbet krákogva, leereszt. Nyeli ő orvosságul ezt. Még azt se kérdezd, mitől szenved. Tanulj önpusztításig önfegyelmet. Segít átkelned csak az efféle művi éber-álom e csupa rémképtől valós világon. Mert hát mi vár? Kanál-adagban is: halál. Halál s az elem: feledés! Egy a válasz tehát, ha magad is belépsz a játszmába s adut ütésre kérsz, kijátszva tíz-húsz percre bár (tudat kontrázva) mi őrjítve fáj. Ez a helyzet, ez a nagy helyzet: ember vagy s at örök vesztés-nyerés során az Qdv, ha daccal leereszted, mitől állati lesz megint az ész? Így oktatott a vén, a sátáni hatalmat is tisztelő — úgymond — szabad pap! S megcsillant, mint ősbarbár áldozár markában a pohár. Beszéd botommal Tréfából vettem sétatársamul, de most már ő nem bocsát el, ez a bot. Agy-szellőzéskor estelente hű társaságában ballagok. Tekintettem előbb, mint jó ebet: Érzem, egyre közelebb hozzám: Tagom lett. Ki gondolná itt az utcán három lábon megyek? S elgondolhatná-e bárki, hogy nekem kínál még derűt is (nem bánatot) ez a bot? Mint mikor — „jöjj, gyermekem” kezet anyánk adott. Megyek s ha — mondják — korosodom is — mintha felnőttösödne minden köröttem — hogy hívjam? — közösség, isten, jövő? Súgva: ne félj, de bízz. Tudom, hova visz ez az út, ez a bot. De míg van bennem kívánság pörgetni őt is, mint rég Iegényi pálcánk: oszlassuk csak a bút! Illyés Gyula hátrahagyott versei A nagy alkotások mögött A magyar könyvkiadási körülmények között szokatlan gyorsasággal, már- már azt mondhatnánk, sietséggel került az olvasóközönség elé az a kötet, amely Illyés Gyula hátrahagyott verseit tartalmazza. Nem valamennyit, — mondja az utószóban a kötet szerkesztője, aki a gyűjteményt itt már a kiadatlan versek együttesének nevezi. Domokos Mátyás igyekezett beleilleszkedni a szerkesztés munkáját végezve abba az értékrendbe, amelyet a kéziratok gazdája, maga az élő Illyés Gyula szabott meg. Ha úgy vesszük, ennek a kötetnek két egymástól elütő része van. Ezek között a versek között találunk olyanokat, amiket a költő életében különböző lapokban megjelentetett; a közlés utáni visszhangját, vagy vissz- hangtalanságát érezve úgy gondolta, hogy akár fajsúlyúkat, akár több szempontot is tekintve nem illenek, vagy nem jól illeszthetők az éppen esedékes, csaknem menetrend szerinti ötéves pontossággal érkező Illyés-kötetek egyikébe sem. A költő Horatius intését megfogadta: „nonum prema- tur annum” — kilenc évig kell érni hagyni az igazi művet. Illyésnek volt ideje, türelme, lelkiismerete az ér- lelődésére. Nagy terjedelmű kiegészítésként fogjuk fel ezt a vaskos kötetet, amely a költő nyolcvanadik születésnapját megelőző követő „ közlési ünneplést” így kiegészítette? Nem tartjuk szükségesnek azt a filológiai szorgalmat, lelkiismeretet, amely mindent be akar gyűjteni, lehetőleg abban az időszakban, amikor a munka még könnyen elvégezhető? Amikor annyira közvetlen a költő hatása, annyira magunkon érezzük jellegzetes hang- hordozásának, tekintetének meghitt melegét és súlyát!? A kötetet végigolvasva, többször is elemezgettük en- nek-amannak a versnek a hangulatát, „természetét”, azt a ritmikai, belső feszültséget, amely a gondolatok és a vers-dallam között mindig is megbúvik. Csak észre kell vennünk, csak be kell fogadnunk a költői üzenetet! A hátrahagyott verseket két részre kell osztanunk. Keletkezésük szerint vannak régebbi írások, amelyek a lapokban megjelentek, vagy a költő gyűjtőiben pihentek. Esetleg újra-írásra, kiegészítésre, megformálásra, vagy éppen aktualizálásra várva. Hitünk szerint az utóbbi talán a legtöbb, bár ezek közül is nem egy, szándékában, terjedelmére nézve nagy, vagy hosszabb vers nem éri el a legtöbb esetben azt a magaslatot, amelyek miatt és amelyekkel együtt a nemzet számára Illyés neve fogalommá vált. Viszont minden írásban tetten érhető a hevület, mely csillogó, aforizmaszerű tömörséggel dobja elénk a gondolatot. Azonnal észrevehetjük, azok a bizonyos „illyési hangsúlyok” hogyan billennek meg a verssor kezdése után. A négy részből álló Phő- nixben ilyen mondatokat olvasunk el újból és újból: „Miért rohanni, ha semmi nem halad?” Vagy: „Szabad vagyok! — Hova szabad?” Vagy: — „épp a látomás nem lehet hazug!’ Vagy: „Az már előttem, mi mögöttem.” Illyésnek már a harmincas évekből származó lírai futamai, olykor méreggel is telítve jelezték, hogy a világról vallott felfogása mindig formát kapott, „kibújt a szög a zsákból’. „Tanulj önpusztításig önfegyelmet”. — mondja a „Játszma és helyzetiben, miközben ez az elkiáltott mondat olyan környezetben áll szilárdan, ahol a gyakorlatlan olvasó netán el is tévedhet a költő szándékát illetően. Félig kész voltukban a legmeghittebb módon árulkodnak gazdájuk gondolatvilágáról, azok a kisebb testű írások, amiket a szerkesztő a Törmelékről törmelékre, majd a Tördelék- ről tördelékre összefoglaló címszó alatt ad közre. Ebben a két sorozatban tetszik ki, mennyire értő módon nyúlt a meglévő anyaghoz Domokos Mátyás, aki utószavában néhány komoly problémát is érint a felhasznált kéziratokat illetően. Többek között azt, hogy még mindig nem teljes ez a gyűjtés. Azt is, hogy a kötet címét egy olyan vers olyan címétől vette, amelyet a költő később megváltoztatott. (Ezt a kötet-címét még a szerkesztői magyarázat után is nehezen fogadjuk el, mert ellentétes a költő egész életében követett címadási gyakorlatával ; másrészt miért teszi a kötet élére a szerkesztő Illyésnek azt az 1983- ból, tehát a halált közvetlenül megelőző idejéből származó alábbi töredéket: Naponta bár egy árva sort vessek papírra verset — űzi varázsigeként tőlem a pokolt, kelt szív-mélyi figyelmet: „Nincs ok kétségbeesned, nincs még elég” Ki válaszolt? Mégis az Ég? Ennek a kötetnek és még sok egyébnek az anyagát kell még jó időben és jól összeszerkeszteni, hogy kitessék: a nagy versek és a mögöttük tornyosuló, hátteret adó alkotások együttesen emelik Illyést a kor fölé. Farkas András Fejér Gábor: Bernstein Pólya Zoltán: Kádár Ján Todor Zsivkov Soós Lajos: Illyés Gyula temetése Hódító hadjáratok — Kartvelológus vagyok — kezdte meséjét Moszkvában, a Rosszija szálloda északi szárnyának hetedik emeleti büféjében a szőke bajuszú kartvelológus. — Vagyis: réges-régi; grúz nyelvű szövegemlékekből próbálom kihüvelyezni az esetleges magyar vonatkozású célzásokat. Namármost ez igen nehéz, de hagyjuk. Inkább az én egykori nagy hódításomról szeretnék Ma- gácskának beszélni, ha megengedi. És ha már a jó szomszédság ebben a hatalmas hotelban egymás mellé vetett bennünket. A kartvelológussal' úgy ismerkedtem össze, hogy a Tbilisziből Moszkvába tartó belföldi repülőjáraton kissé rosszul lett. A zöldszínű szörpöt kínáló léginénivel együtt mi támogattuk háromszor végig a mosdó felé, ahonnét mindháromszor kissé sápadtan került elő. — Körülbelül huszonnégy éves voltam akkor — folytatta a most is meghatóan sápadt grúz nyelvemlékkuta- tó. — Szeptemberben fölvettek az egyetemi könyvtárba, ahol gyakorlóéves kutatóként dolgoztam, egy va- lószínűtlenül karcsú, elképesztően csinos és feltűnően jó alakú munkatársnőt. Én akkor minden voltam, csak gyakorlott nőcsábász nem. De azt a lányt a gyönyörű melle, s a szelíd pillantása miatt egyszerűen lehetetlen volt nem tudomásul vennem. De mert ő a vadászó Dianához hasonlított, én azonban semmiképp se voltam Adonisz, közelebbi barátko- zásunk érdekében egyelőre egy olyan kolléga szerepét vállaltam magamra, aki segítőkész és tartózkodó, visz- szafogott és kutatásokba merül. Általában olyan kedves tudósjelölt, aki szerelmi szempontból fiatal kora ellenére ártalmatlan. Elhatároztam, hogy nem fogom nyomasztani jelenlétemmel, sőt nem kísérlek meg ellene jó magyar szokás- szerint huszáros leroha- nást sem, hogy ellenállását megtörve a várát bevegyem. A tündéri lány a maga részéről hamar belenyugodott abba, hogy engem nem sorolhat se a szemtelenke- dők, sem a alázatos ácsingózók és nyálcsurgatók közé, akik ahogy megpillantják őt, rögtön olyan érzelmesek lesznek, mint a nedves szemű kutyák. Kimondatlanul barátok lettünk, s ez abból is látszott, hogy viselkedésem élesen különbözött összes többi hódítójáétól, ö ezt a különlegességet nemsokára hálás köszönetekkel, gyöngéd találkozásokkal, bársonyos visszanézésekkel, végül olykor könnyed kézsimoga- tással viszonozta, ha munka köziben mégis össze-ösz- szeakadtunk a könyvtár szeszélyes sarkokat képező katalógusszekrényei, meg a lépéseink nyomán acélosan pengő padlójú könyvraktár végtelen polcsorai között. Talán mondanom se kell, hogy átszabott köpenykéjében könyvtáros lett a drága. Addig is, amíg a fővárosi filmnél vagy a reklámiparban föl nem fedezi valaki. Második lépésem az édes jelenség lassú, de tervszerű bekerítésére természetesen az lett volna, hogy a büfébeh vagy a dohányzófolyosón, ahová újabban mindketten gyakrabban járogattunk, meghívjam egy esti randevúra. Színházba, esetleg vacsorázni vittem volna, később meglátnám, gondoltam, hogy mi lesz; lesz ami lesz. Attól tartottam azonban, hogy könnyedén visszautasítja futólagosnak minősíthető ajánlatomat. Hódító hadjáratom második pontjaként ezért még azon a télen említést tettem neki egy igen szoros régi kapcsolatomról, amely sajnos megakadályozza, hogy valamelyik este eltölthessek vele akár csak egy röpke órácskát is. Te a hűség és megbízhatóság mintaképe lehetsz, mondotta sóhajtva szemembe a ,szurokhajú lány, miután egy könyvtári névnapon koccintva összetege- ződtünk. Szeretném megismerni azt a boldog nőt, akihez ilyen szoros szálak fűznek. Kénytelen voltam megkérni bátyám roppant jó humorú feleségét, aki nálam jóval idősebb, de borzasztóan érdekes, feltűnő asszony volt, hogy jöjjön már be egyszer kávét inni a büfénkbe, hadd mutassam meg titokban a világítóan fehér bőrű lánynak, mint ho6z- szan tartó szerelmi kapcsolatomat. Sógornőm először alaposan legorombított. Ordítani kezdett velem, hogy milyen kis lehetetlen alamuszi vagyok, de aztán vállat vont, és Párizsban vett angolos tavaszi kosztümjében meglátogatott. Majdnem a derekáig érő, puha haját is megmosta, leeresztette. Úgyhogy, bár életkorát teljesen le, nem tagadhatta, hódításom kiszemelt tárgyára, aki mégiscsak tizenkilenc éves és pályakezdő volt, igen meggyőző hatást gyakorolt a nagyvilági megjelenésű asszony. — No most — folytatta elbeszélését a kartvelológus a Rosszija szálló hetedik emeleti büféjében, vékony falú vizespoharát harmadszor is egészségünkre ürítve és kipirultan — képzelheti kedves asszonyom, hogy alakult viszonyunk a tengerkék szemű fekete lánnyal, ö különben, úgy hallottam, elég sűrűn váltogatta szeretőit, hisz minél hamarabb be akart kerülni a reklámvagy filmszakmába. Egyszer még háromgyerekes turistaigazgatóhelyettesünket sem utasította vissza. Cserébe kiülhetett nagy forgalmú folyóirattárunk kölcsönző pultjához. Itt sokkal nagyobb közönségnek mutathatta magát derékon felül, észbontó selyemblúzaival, mint mondjuk a raktárban, hol a hozzám hasonló, de sokkal idősebb kutatókon kívül csak hosszú hajú raktárosfiúkkal találkozhatott, akik ismerkedésüket minden esetben azzal kezdték, hogy belemarkoltak. Az álmodozó szemű, hollóhajú lány, tekintettel közeli barátságunkra, kezem vezetve többször meg is mutatta az elhagyott reggeli folyosón, hogy hol, hogyan fogták meg a hippigyerekek. Sőt, selyemblúzát egy újabb közös pezsgőzés után a dohányzó sarkában merészen és incselkedően kigombolva megkérdezte: szerintem miért biztatja szinte minden férfit hasonló mozdulatokra az ő melle, aminek sem a formájáról, sem a méretéről nem tehet senki se, igaz? • . — Ezek után megértettem — folytatta kezemet megcsókolva a kartvelológus —, ha nem is vagyok Adonisz, filmrendező vagy reklámszakember, tervem szerint máris annyira bizalmas viszonyba keveredtünk, hogy egyetlen szavamba kerül, és meghívhatom a boldog, barátságunkat megpecsételő találkára. Inkább kényszerűségből, mint tudatosan, mégis halogattam ajánlatomat. Bátyámék július eleje helyett csak augusztus közepén mentek nyári szabadságra, s egy ilyen különleges szépséget, mint ez a napsütésben is elefántcsontfehér bőrű lány, mégsem akartam holmi albérletben időközben barnára sült, s a rendszeres súlyzózástól egyre erősebb karomba szorítani. Az ajka fölött alig látható pihéket viselő Tamara egyszerre kivett, kétheti szabadságunk után borzasztó szomorúan érkezett vissza balatoni vitorlázásából, ahonnan egyébként három képeslapot küldött, nekem, mindháromszor kiegészítve ugyanazzal az erőteljes férfi aláírással. Sógomőmék szintén készültek spanyol körútjukra, s én már alig vártam a napot, hogy a bánattól csak még virágzóbb lányt fel csalhassam a gondjaimra bízott lakásba. A kartvelológus csuklómat csókolgatta. Én elhatároztam, . hogy miért ne. Előbb azonban ismét pezsgőt kor- tyintottunk az öblös poharakból. ö pedig mindkét kezem valóban erős markába fogva fejezte be történetét. Attól sem zavartatta magát, hogy a szállóvendégek közül „magyaros nemtörődömséggel” már csak mi üldögéltünk, térdünk ösz- szeértetve, a félhomályos büfében. — Augusztus tizenegyedikén azzal lepett meg Tamara, hogy ő hívott föl el-