Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
Rézművesek Alig vannak! Életképes, komolyabb munkákat is elvállalni tudó rézművesműhely a gyöngyösi áfész-én kívül csak Szegeden próbálkozik megszületni — így nem véletlen, hogy a tizenhat fős Kilián György szocialista brigád hétmillió forintot teljesített tavaly szeszfőzdéi berendezésekből, kazánokból, üstökből. Őrizve emellett egy kihalófélben lévő szakma mozdulatait, eszközeit, szaktudását, egy olyan szakmát, amelyben már szakmunkásképzés sem folyik, csak a munka, Gyöngyösön. (Kőhidi Imre képriportja) Az ember mindenre képes. Még arra is, hogy jóra használják fel. De arra is, hogy a rosszra. Alacsony, kis kétágú létrán álldogál a festő, a hagyományos papírcsákóval a fején és egyenletes1, szinte lebegő, de mégis lendületes mozdulatokkal festi a szobaajtó szemöldöíkfáját. Egy-egy tűnő pillanatra megáll a keze, összehúzódik a szeme, azt figyeli, egyenletesen rakja-e az ecset a festéket, tisztességes, szép lesz-e a munka, ami a kezéből kikerül. Aztán újból lendül a kéz, ingaként jár jobbra s balra az ecset, és az ajtólakkok tudora éktelenül hamisan fütyüli tovább azt a diait, amelyet talán még húsz éve kezdett el az első szemöldökfánál és az első ecsetvonásnál. A mester belefeledkezetten dolgozik, élvezi a munkáját. — Szereti csinálni? — zökkentem ki a munka és füttyös ritmusából. — Mit? — Hát ezt az ajtómázolást? — Kell! — mondja tömören. Mármint csinálni kell és nem szeretni. És mozog tovább a keze, most mór úgy látszik, továbbra a fürttyaenekíséret nélkül. Ám néhány perc, és ahogyan ismét belefeledkezik a munkába, újra hallom a keservesen hamis, de kétségkívül lendületes füttyszót. Bízom benne, hogy a mester jobb mester, mint füttyművész. A gép forog, no nem a madáchi, hanem a csepeli szerszámgép. A mögötte álló esztergályos valahonnan olajosrongyot varázsol elő, beletörli a kezét, és ezután már végképpen nem lehet tudni, hogy a kezétől lett még olájosabb a rongy, vagy a rongytól még feketébb a keze. Mindegy. Néhány pillanatnyi szusszanás, mert most a gép végzi a beprogramozott dolgát. Le lehetne hát ülnie, ott lehetne kissé hagynia a befogott munkát, de a már nem éppen fiatal esztergályos valami ütemet ver inkább az Ujjaival, de le nem veszd figyelmét a gépről. Olyan most az egész, mintha egy kentaurt figyelnék: alul gép, felül ember. —Nem unalmas ez egész nap, egész évben, egész életen át? — bököm oda a sem nem bölcs, sem nem a szociológiai kutatásokra kiérlelt kérdésemet. — Hát... tudja isten... talán van... illetőleg volt, amikor... De nem. Itt nem ér rá az ember unatkozni. Megbízható gép ez — paskolja meg a remegő fémet, mint csikós a lova nyakát, és miközben le nem veszi tekintetét a munkadarabról, valóságos mesébe kezd, hogy mit tud ez a gép, amely bár nem a világ csúcsa, de arra, amire való azt még ma is tisztességgel elvégezi... Ez az ember nem éppen lírikus alkat, de úgy tud beszélni a gépről, anyagról, a munkájáról, hogy az teljesen világos: szereti azt1, amit csinál. És ezek után nyilván jól is csinálja. Az ember mindenné képes, még arra is, hogy jóra, az alkotó munkára használják fel, hogy örömét lelje abban, amit tesz, cselekszik. Tankönyvi közhelyek ezek, — persze. Meg bibliai bölcselmek. Hogy az ember voltaképpen jó, hogy az ember voltaképpen rossz, hogy az ember sem nem rossz, sem nem jó, hanem olyan, amilyenné a körülményei, a társadalma formálják. Távol álljon tőlem, hogy a füttyös kedvű szobafestő, meg a gépét csikósként szerető esztergályos okán most az emberi nem sajátosságain kezdjek el filozofálni. A képlet ugyanis látszólag egyszerű: az emberek jó része szereti azt, amit csinál, élvezi a munkát, beteljesülést nyújt az a számára. Valóban ilyen egyszerű a képlet? A neutronbomba feltalálója, e bombák gyártói, a katonai irodák mélyén tervező stratégák vajon szeretik-e munkájukat? Semmi okom kizárni annak feltételezését, hogy konstruktőrök és szakmunkások, ezredesek, őrnagyok, hadmérnökök egész sora — majd azt írtam: hadserege — merül el akár füttyös kedvvel is a munkájában, amely számára közvetlenül alig jelent mást, mint a szobafestőnek az ajtó mázolása, a jó esztergályos szakmunkásnak egy sebességváltó blokk jó megmunkálása. Akár egymás mellett is állhatnának a tervezőasztalok és a gépek váltakozó sorai mögött: mind kedvtelve végzi kedves munkáját. Hamisan, de lelkesen fütyül a neutronbomba atyja is. Kedvét leli a munkájában, önmegvalósítja magát. — Szereti csinálni? — kérdem képzeletben a mestert, aki már a bombát fényezi, mert szerinte nincs megveteridőbb dolog, mintha egy neutronbomba polírozás nélkül hagyja el a műhelyt. — Mit szeretek-e? — Hát ezt a bombapolírozást... — Kell! — mondja a képzeletemben, tömör válaszként a mester, mintegy jelezve, hogy a bombafényezést nem szeretni, de csinálni kell. Hogy aztán a munkája ütemére elmerülten fütyülges- se a legújabb Brodway-melody-t. Az ember mindenre képes, még arra is, hogy a lehető legrosszabbra használják fel a benne rejlő lehető legjobb tulajdonságokat is. Valahogy értem a tömeggyilkost. Munkára fogták. Feladatként szabták meg a számára, hogy öljön. Az igazi tömeggyilkos nem kéjeleg áldozata haláltusájában, az igazi tömeggyilkos voltaképpen nem is érez mást, mint a jól végzett munka megelégedett nyugalmát. Lehet, hogy öles közben megelégedetten fütyőnészett is, vagy egy régi-régi gyermekdalocskát dúdolt, hogy a munka így jobban és eredményesebben menjék. ölt tízet, százat, tízezret, de semmiféle megrendülés, semmiféle fenntartás és még kevesebb lelkiismeret- furdalás. Legfeljebb, ha valaki életben maradt a halálra szántak közül, mert lám, nem volt precíz az elvégzett munka. Rettenetes, morbid vízió? Az! De hát ilyen az ember. Ilyen? Nem ilyen! Ilyenné tehetik és. teszik az embert! S ezt kell megértenie korunkban mindenkinek, aki azt vallja, hogy az ember, aki sem jónak, sem rossznak nem születik, gonosszá válhat és nagyszerűvé is. Amilyenné a társadalma, a környezete alakítja, amivé nevelik és ahogyan nevelik. És ez már nem a Biblia kétségtelen bölcsessége az emberről általában, nem is irodalmi közhely egy szegényesen moralizáló gyenge kisregényből,— ez már korunk és benne a marxizmus igazsága. Igaz: esztergályosom ágyú csövet is esztergálhat, a festő siralomházat is meszelhet. De egyikük sem erre született. A hamis füttyre és az igaz munkára sokkal inkább. Mert az ember mindenre képes, még arra is, hogy örök időre száműzze magából, környezetéből, a jelenéből és a jövőjé- ből, — a rosszat Mindössze olyan társadalom kell ehhez, amely erre teremti, saját alkotó képmására formálja a jó ízű munkába mindig belefeledkezni tudó embert. ^feul
