Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
6. □33333 NÉPÚJSÁG, 1984. február 18., szombat nyugdíjasok a főiskolán Utak — öreg lábaknak Annak idején ilyen elvek alapján alapították Hevesen az úgynevezett Gerontológiai Gondozót, amely dr. Szegő Imre főorvos irányításával hosszú évek óta készíti föl a nyugdíjba lépőket egészségi és társadalmi helyzetük fölmérésével, alakításával. Ott vetődött fel az ötlet: szükség volna egy olyan főiskolai jellegű képzésre, amely célt adhatna az idős- korúaknak. Ilyen forma más országokban már létezett, de tapasztalatokat kellett szerezni ahhoz; miként válik be hazánkban. Az egri Ho Si Mirth Tanárképző Főiskola neveléstudományi tanszéke minisztériumi támogatással vállalkozott a kísérlet megindítására. Amikor 1981-ben meghirdették a felvételit, jelentős érdeklődés kísérte a kezdeményezést. Azóta 27-en két évet elvégeztek a nyugdíjasok főiskoláján. Az érdeklődés nem csökkent, bár jelentős számmal vannak kétkedők, az egészet látatlanban .az asztalról lesöprők is. Néhány dolog — épp a huzavona következtében — még mindig tisztázatlan: milyen végzettséget adhat az ilyen iskolatípus, mire használható fel az itt szerzett képesítés, milyen legyen az innen kikerülők jövője? ★ Zsákai István, aki 70 éven fölül van, így beszél sorsáról, s az elmúlt két esztendőről : — Világéletemben kórházban dolgoztam1, könyvelőként vagy más beosztásban. Erdélyből származom, éltem Temesváron, Nagyszalontán, Kisbéren, végül Egerbe kerültem. Az élet úgy hozta, hogy minél jobban megismerkedjek a történelemmel. Ha lehetett volna, tanár, újságíró vagy valami hasonló válik belőlem. Nyilvánvalóan az van emögött, hogy közvetlenül át kellett élnem sorsfordulókat, születésem szerint. A Népújságban akadtam a hirdetésre, úgy jelentkeztem. Régi álmom valósult meg azzal, hogy ilyen magas szinten hallhattam a múltról. Nem volt egyszerű számomra a tanulás, hiszen csökkentlátó vagyok. Any- nyira, hogy olvasni sem tudok. Magnóra felvett előadások alapján készültem, mégis vizsgáim és szigorlataim jól sikerültek. — Mit kapott ezalatt a két év alatt, hogyan tudja hásznosítani a megszerzett ismereteket? — Nagyon sok érdekes dolgot tanultam, tényekről és módszerekről hallottam. Különösen Bohony tanár úr oknyomozó előadásai tetszettek. Több mint 10 éve, amióta nyugdíjas vagyok, ideEgyre több az idős ember. Nő az átlagéletkor, a nyugdíj nem jelenti a kapuzárást. Túl az 55—60. éven még évtizedek telhetnek el erőben, egészségben. Gondolkodásunk sem képes követni ezt a változást, nem hogy intézményrendszerünk. Ma már világosan látszik, hogy nem elegendő a szociális ápolói hálózat erősítése, a napközi otthonok vagy a szociális otthonok gyarapítása. Szükségesek, de nem elegendőek: egyre több és több formát kell meghonosítani, esélyt adva arra, hogy az idősek maguk nézhessenek szembe gondjaikkal, minél tovább önállóak maradhassanak, egyben részesei a családi körnek, s más kisebb-nagyobb közösségnek. Dr. Szabados Lajos: „képesek a tanulásra” genvezetőként dolgozom. Az emberek sokat várnak tőlem, a gyerekek még jegyzeteket is készítenek. Arra igyekszem nevelni őket, hogy Egert és hazánkat becsüljék. Ehhez adott támogatást az elmúlt két év. Beszélek román, francia, német és még latin nyelven. A nyelvi tudásom mellé most történelmi hátteret is kaptam. Zsákai István: „világéletem, ben a történelem vonzott" Hopka Béláné: „megtanultam, tanítani” (Fotó: Kőhidi Imre) Másik beszélgetőtársunk Hopka Béláné. ö fiatalabb, leszázalékolt nyugdíjas. Számára is nagyon hasznos volt az elmúlt két esztendő: 1— Amikor leszázalékoltak 1971-ben, nagyon sokáig rossz idegállapotban voltam. Hozzátartozóim biztattak, erőt vettem magamon, leérettségiztem, majd jelentkeztem ide. Még akkor is rossz bőrben voltam, a verejték kivert, ahogy álltam az ablakmélyedésben és várakoztam a felvételire. Aztán minden jó lett. Nemcsak a tanároktól kaptam sokat, de társaimtól is. Ha beteg voltam, hozták jegyzeteiket. Közösen készültünk a vizsgákra. Csodálkozott is a férjem: négy nő összejön, s képes egész délután a történelemről beszélgetni, s nem pletykálkodi'k. Nem mondom, hogy egyszerű volt a regulát megszokni. Többen bele-bele szóltak az előadásba. Jöttek vizsgakor a fiatalok érdeklődni: maguk miért tanulnak, nem lenne jobb a strandon? Azt válaszoltam: az ember ilyen, amikor bent van, kikívánkozik, amikor pedig kint, akkor be. Én inkább módszertani dolgokat lestem el. Egy ideje szabás-varrás tanfolyamot vezetek. Megtanultam tanítani az elmúlt két év alatt. Az is külön tudomány, hogyan kell a figyelmet fölkelteni, az ismereteket átadni. Ezenkívül abban látom az egésznek a hasznát, hogy barátságok születtek. Jó is lenne valamilyen formában fenntartani ezeket. Gondoltunk arra is, hogy klubot alakítunk. •k Dr. Szabados Lajost, a nyugdíjasok főiskolájának vezetőjét arról kérdeztük meg, hogy végül is melyik eredményt látja hasznosabbnak: az emberit vagy a szakimat. ^ — Az elején mi se láttuk pontosan, hogy mire is megy ki ez a képzési forma. Ennek a korosztálynak szüksége van közösségi életre, mivel a nagy családok felbomlottak, a nyugdíjjal pedig a munkahelyi kapcsolatok is megszűnnek. De nyilvánvalóan hasznossá tudják magukat tenni az itt végzők, néhányukat alkalmazni lehetne iskolában, vagy tudományos segéderőként kutatási részfeladatokat is kaphatnának, s még lehetne folytatni a sort. Most azon gondolkodunk, hogy az itteni három csoport — a történelmen kívül angolt és németet is tanultak —, valamilyen formában folytassa az eddigieket. Szeptembertől pedig remélhetőleg meghirdetjük az új felvételit. Már természettudományi ismereteket is oktatnánk a következő évfolyamoknak. Bebizonyosult, hogy ilyen korban is képesek tanulásra a nyugdíjasok. Még főiskolai szinten is, s még nyelvet is. Sok-sok olyan politikust, közéleti embert ismerünk, aki 70—80—90 éves korában is komoly szellemi telesít- ményt végez. Ha ilyen példák vannak, miért becsülnénk le ezeket a korosztályokat? Eddig inkább szociális és egészségügyi problémának tekintettük az öregedést. Ezentúl sokkal inkább a nemzedékek közötti hidakat kell megtalálni. Egy-egy tanulmányi kiránduláson, amelyet a nappali szakosokkal közösen szerveztünk, sikerült is közös pontokat találni. Egy a lényeg: célja legyen az idős embernek. Ez sok eredményt hozhat, rengeteg energiát szabadíthat fel. . ★ Miért ne lehetnének az itt végzett nyugdíjasok saját nemzedékük szószólói, szervezői is. Vagy egy másik ötlet: diplomás nagyszülők? Ha nehéz is a képzés, ha újabb demográfiai hullám fojtogatja is a főiskolát, mindenképpen érdemes folytatni a vállalkozást. Olyan utakat nyitni az öreg lábak számára, amelyeken fiatalosan lehet járni. Gábor László Iránytű kellene... A diákok és a filmek Több esztendeje érettségi etoökösködöm, így szerzett, nem mindig szívderítő tapasztalataim közül a leg- elszomorítóbb az, hogy a fiatalok zöme nem néz televíziót, meglehetősen ritkán jár a moziba, azaz, szánté kizárja annak lehetőségét, hogy a valóban értékes, a nevelő erejű, az egyéniség egészséges formálódását, a jelilem csiszolódását szolgáló művek hassanak rá, befolyásolják gondolkodásmódját, s ha áttételesen is, de csak meghatározzák a későbbi tetteit, cselekedeteit. Riasztó jelek Persze, az is előfordul, hogy a tizenévesek felkeresik a filmszínházakat Igényességük azonban megkérdőjelezhető, vitatható, értékítéletük kialakulatlan. Hiányzik náluk az esztétikai megközelítés, a képi kifejezőeszközök mérlegelése. Másként fogalmazva: nem működik a vevőkészülék, hiába sugározzák az alkotók a figyelemre méltó adásokat. A baj csak fokozódik akkor, ha nem első osztályú műről van szó, hanem olyan munkáról, amelyben szerencsétlen módon ötvöződnek a sikeres és a kevésbé művészi jegyek. Ilyenkor először tanácstalanul üldögélnek a nézőtéren, később feszengnek, kamasz voltukra jellemző hangoskodással zavarják a csendet, nem fukarkodva az olykor ízléstelen, sőt bántó megjegyzésektől sem. Neves színészek panaszkodtak már amiatt, hogy a diáksereg végigheherészte a magvas előadásokat, s unaloműzésként szinte gátlástalanul evett és ivott, méghozzá szeszes italokat. Kár lenne ezeket a tényeket tagadni, mert a valóság akkor is létezik, ha néha hallgatunk róla. Sokkal célszerűbb szembenézni velük, keresve, kutatva, meglelve az okokat, sőt az orvoslás esetleges módját a valóban gyógyító medicinát is. Kalauzok kerestetnek Ne legyünk ménevek, egyoldalúak, ne hibáztassuk mindezekért elsősorban azokat az ifjakat, akiknek tudatában, érzelemvilágában mégis ott él a jóra, a szépre való hajlam. Akkor is, ha ezt nem hangoztatják, ha maguk sincsenek tisztában akarattalan igényeikkel. A legsúlyosabb gond az, hogy ezek a fiúk-lányok magukra maradnak, s az esetek többségében hiába remélik azokat az értő kalauzokat, azokat a képzett, művelt, hivatástudattól sarkallt, szakmájukat szerető nevelőket, akik eligazítanák őket a számukra felderíthetetlen terepen, ahol iránytű nélkül csak tébló- bolnak, nem látva a fától az erdőt, nem fedezve fél a felszíni jelenségek mögött rejlő, az okulásukat szolgáló lényeget. Filmesztétikáról kétségkívül szó esik az órákon, ez azonban nem elég, ha az itt szerzett tudnivalók nem szembesülnek az alkotásokkal, ha hiányzik az az elemzőkészség, amit csak a közös műélvezés során lehet elsajátítani. A hétköznapok során erre lenne szükség, s épp ezt nem kapják meg a fiúk, lányuk. Magyarán szólva: csak elvétve akad olyan pedagógus, aki nemcsak rendszeres tévénéző, nemcsak figyelemmel kíséri az ismeretterjesztő, a szépirodalmi hangosságú adásokat, hanem fel is hívja tanítványai figyelmét azokra a programokra, amelyeket érdemes megtekinteni, már csak azért is, mert szélesítik látókörüket, s maradandó élmények által hitelesített hátteret adnak a leckeízű feladatoknak. Elég csak arra utalni, hogy milyen sok magyar és világirodalmi rangú regényt, drámát, novellát visznek képernyőre, a jól képzett, a tehetséges rendezők, a kiváló színészek, akik bár nem hangsúlyozzák, mégis önzetlen segítőtársai a katedrákon tevékenykedőknek, hiszen ugyanazt sugallják, csak áttételesen, s irigylendő meggyőző erőveL Mindez azonban felesleges törekvés, holt tőke, ha kevesen építenek rájuk, ha csak néhányan aknázzák ki a bennük rejlő nagyszerű lehetőségeket. Gondos előkészítés A következtetés nyilvánvaló: a humán tárgyak, különösen a magyar és a történelem okítóinak kell megtenniük azokat a lépéseket, amelyektől ki tudja miért — talán kényelmességből húzódnak. Csak ők adhatnak tippeket az általános és a középiskolásoknak ahhoz, hogy mire koncentráljanak. Lehet, hogy olykor terhes, de mindig szép kötelesség az, ha időt áldoznak az értékes produkciók tárgyszerű, hangulati, érzelmi előkészítésére, ha szempontokat adnak, diákjaiknak, méghozzá személyekre, testre méretezett penzumokat, olyanokat, amelyek megmozgatják, foglalkoztatják az érintettek fantáziáját, s eleve meggátolják azt, hogy bántó hangzavar formálódjék a mozikban, amelyek arra serkentik zömüket, hogy ne csak bekapcsolják a tévét, hanem érdeklődéssel figyeljék a különböző adaptációkat. Vérbeli pedagógus számára aligha létezhet ennél felemelőbb megbízatás, ennél rangosabb nevelési nyereség, hiszen az elvetett mag szárba szökken, s a siker semmi mással nem pótolható élményével ajándékozza meg a katedrákon munkálkodókat. Pécsi István •>-- ' s ~s ~ *- * n & sníe. „ i I II/2. A zseblámpa szinte égette a János tenyerét, mert mindenképpen bizonyosságot akart. — Csák nyugalom, — csitította önmagát. — A szerelmeskedéshez nyugalom és idő kell... Messziről gallyazó fácán kiáltott, majd egy nagy, puha tollú bagoly ereszkedett a hodály villámhárítójára. — Tanúm is lesz legalább — gondolta, és megkereste a zsebében a szalonnázó- bicskát. A bagoly kísérteties huhogásától átfutott rajta a hideg. — Hiába huhogsz, te halálmadár! Hiába riogatsz, úgysem tudsz visszatartani, mert aminek eljött az ideje, azt meg kell cselekedni. Mit gondolsz? El lehet azt tűrni, hogy amíg én megszakadok az erdőn, húzok a lovakkal, emelek mázsás rönköket, addig ő, a puha, bégető bárányka, a birkahodályban az erdészlegénnyel hemperegjen? A kérdésre nem jött válasz, most a bagoly is hallgatott, de messziről rókaugatás hangját hozta a szél. János összeszedte magát, óvatosan lecsúszott a nádtetőn, lehuppant a fagyos földre, aztán macska módra bebújt a hodályajtó szabadon hagyott nyílásán. Bent sötét volt, nem látott, nem hallott semmit, csak a szíve vert erősen és majdnem megfulladt az idegességtől. Megállt, hallgatózott még egy ideig, aztán hirtelen felkattintotta az elemlámpát. Egy női sikoly, és egy káromkodás volt a válasz. — Eloltani! Vas János gyorsan előrántotta a bicskát, miközben Emri szeme közé világított. — Szóval, te vagy a farkas! De lássuk a báránykát is. A fénycsóvában egy nő alakját látta, aki az arcát a férfi válla mögé dugta. — Tedd le a kést, te gyilkos! — sikol tóttá a nő. A férfi a sikolytól és a hangtól megremegett. Átlátta a helyzetet, menekülni próbált, de Emri kemény ütése a földre terítette. — Leselkedsz utánam, te patkány? Mit akarsz? Ki vele! János kábulatában motyogott valamit, aztán érezte, hogy kicsavarják a kezéből a bicskát. — Ne bántsd! Lehet, hogy részeg, vagy küldte valaki. Uszították, mint a kutyákat^ szokás. Ott feküdt a hodály birkák taposta kemény földjén Vas János, ez a csupa izom erdei ember, tehetetlenül. Fájt az ütés, a rúgás helye, de mégis végtelen megnyugvás szállta meg. Az az egyetlen pillantás elég volt, hogy megtudja a valóságot: Nem Juli jött a biciklin, hanem Margit, Juli hasonmás leánytestvére... — Csúffá tettek, beugrottak, — jutott eszébe tápász- kodás közben, és kiment a hodály elé. Kint csend volt és némaság. Nem huhogott a bagoly, nem ugatott a róka, csak a kelő hold nevetett rá a felhők közül zsemleképű pofával. — Kiröhög még a holdvilág is, — sziszegte és tétován elindult a falu felé. A házuk ablakán kiszűrődött a fény. Juli a gyereket szidta, mert nem vigyázott, és a macska feldöntötte a lócán a tejet. — Apád is jöhetne már! Hallotta a kedves, megszokott hangot és valahogyan most olyan jólesett a szidás, a korholás, bár zúgott a feje, sajgott a rúgástól a bokája. Az előszobában a lámpa- fényben találkoztak. — Éppen most szidlak! Hol vagy már ennyi ideig? A többiek már a kocsmából is hazatértek, az én emberem meg az erdőn csavarog. Mi keresnivalód van neked éjszaka az erdőn? János leült a székre és hallgatott. — Szóval, nem felelsz! Így is jó! Tudhatod, hogy este van, fejni kell, disznó-j kát etetni, húst forgatni a teknőben, megigazítani éj-í szakára a füstölőt. Te meg, csak úgy „szétnézel” az erdőn... Amikor az asszony el-' mondta a magáét, Vas Jani megszólalt: — Tudod, egy nagy vad kan jár a bejvácsi vizmo sásban. Azt figyeltette mei velem az erdész ... (Végei Szalay István: Tévedés
