Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-03 / 1. szám

4* NÉPÚJSÁG, 1984. január 3., kedd Színház és előadóest - Gyermekeknek - Hangverseny - Kiállítások — Ismeretterjesz­tő előadások — Koncertek Mit ígér a január? A derű órái Hazánk televízióképes la­kosságából legalább ötmillió ember ült szombaton este a képernyő előtt. Számukra az óévbúcsúztató, újévköszöntő vidámság és program egyet jelentett a televízió szilvesz­teri műsorával. Az ötmillió­ból két ember, ha olyan akad, akinek mindig és pon­tosan ugyanaz tetszik, min­dig és pontosan ugyanazt várja el, mint a másik, de az is lehet, hogy még ez a kettő sem akad végül. így aztán egy ilyen monstre mű­sornak érdemleges megítélé­se majdhogynem lehetetlen, különösen, ha hozzávesszük, szilveszter éjszakáján a po­harak koccanásai is meg­megzavarják a benyomások zavartalan gyűjtését. A legjobb ilyenkor — a legkényelmesebb is, beval­lom —: átlagolni. Ha a megkérdezettek átlagosan szidják a műsort, akkor valószínűleg közel jár az igazsághoz a kritikus is, ha kijelenti, volt jobb és re­mélhetőleg lesz is. Ha a megkérdezettek átlaga csak némi fenntartást, de annál több elismerést tanúsít egy ilyen országos, népet átfo­gó prograiö iránt, akkor is­mét nyugodt lehet e sorok írója, és kijelentheti: soha rosszabb ne legyen, mint ez volt. Így hát kijelentem: soha rosszabb ne legyen, jobb persze még azért lehet, mint az idei szilveszteri műsor volt a televízióban. Ez volt a Véleménye számtalan meg­kérdezettnek és hát ez a vé­leménye, amelyet immár nvugodtan adhat közre, a kritikusnak is. A kora esti óráktól szinte a másnap ko­ra hajnali percekig szóra­koztatta át az egyik évről a másikba a televízió a nagyérdemű közönséget, meg­mozgatva egy hatalmas szí­nészapparátust, felsorakoztat­va saját műszaki, rendezői Talán szokatlannak tűn­het, hogy a műsorok egyen­kénti értékelése helyett, még csak nem is mellett,__ meg­különböztetetten kell szól­nom a rendezői munkáról — Kerényi Imre óriási és si­keres vállalkozásáról — amely a Vigadó megkapó környezetét felhasználva, mérnöki precízségű műsort készített számos szerkesztő, közreműködő társával egye­temben. Azt is írhatnám, mondhatnám, és nem is jár­nék messze az igazságtól, hogy valamiképpen a mos­tani szilveszteri műsor a műszak szilveszteri program­ja volt. A szemünk láttára, a fülünk hallatára formá­lódtak, születtek meg a mű­sorszámok az egyenes adás során. A kamerák sehonnan le nem maradtak, szüntelen mozgásban, néha egészen re­mek kivágásokkal, vagy pre­mier plánokkal kísérték a több órás programot. Se hang, se kép ki nem esett, a lendület, a ritmus meg nem tört és a jól pergő számok kavalkádja közben mégis mód adatott arra is, hogy azok, akik a képernyő előtt ülnek, egymás mel­lett is üljenek: vidám szót is válthassanak, tereferére, víg poharazásra is jusson idő. nyíljék mód és lehető­ség. Ha a gálaest szereplői kö­zül valakit személy szerint is ki kellene emelnem, jó­magam Antal Imrére sza­vaznék. Fesztelen, könnyed műsorvezetése nem habarcs volt a program téglái, a számok között, hanem színes, eleven önálló alkotás. Hogy szinte órákon át mit jelent könnyednek lenni, azt ta­lán csak az tudja, aki már emelt súlyt, és amikor kín­lódnia kellett volna, hát mosolygott inkább hozzá. A fizikai és idegi megterhelést Antal Imre „profi” súlyeme­lőként vidáman bírta — minden elismerés érte. Tehát: adieu, 1983! Jó napot, 1984! Nem valószínű, hogy min­den napját azzal a vígság- gal töltjük majd el, amivel búcsúztattuk a régit és kö­szöntöttük őt, az újat. De, ha csak valamicskét is magunk­kal tudunk menteni a derű óráiból a várható nehéz hó­napokra, hogy így könnyebb legyen valamelyest is az életünk, akkor már nem rendezték hiába számunkra ezt a sikeres szilveszteri es­tét és éjszakát a televízió­ban. Gyurkó Géza Kimittudosokkal Kubában A tévé péntek délutáni műsorában kapott helyet a kubai kirándulás. Ez a het­ven perces műsor tartalmaz­ta az itthoni stúdióbeszélge­tést és Csík Laura felvett zongoraszólóját is. A néző azt hiszi, hogy egy útiriport nemcsak az utazókat kíséri nyomon, hanem bemu­tatja azt a helyszínt is, amely körülvette őket. A tévéúj­ságban felsorolt produkció­kat — egy kivételével — valóban kubai földön, ha­misítatlan dél-amerikai—spa­nyol barokk épületek előtt, vagy falusi környezetben vet­ték fel. Valahogy mégis úgy éreztük, hogy ezek a tehet­séges magyar fiatalok elszi­geteltek. S ha már itthon mesélnek arról, hogy egy előadóteremben, egyszerre három színpadon olykor hét- százan is táncoltak, akkor nem ártott volna valami ízelítőt adni ebből. Mert kí­váncsivá tettek minket arra, amit ezek a fiatalok igen­csak kapkodva, kedves fél- szegséggel meséltek. S ha már a kubai televíziósok ott, Kubában felvettek tő­lük valamint, azt is itt kellett volna bemutatni. A hetven perc középpont­ja minden szándék ellenére most is Gálvölgyi János volt, aki közvetlenségével, meg­értő nyugalmával, derűjével irányítani tudta a szereplő­ket. (farkas) Özvegy és leánya Kemény Zsigmond írásai­ért valaha sok ezren lelke­sedtek, a ma fiatalsága vi­szont már nevét is alig is­meri. Épp ezért elismerés illeti Horváth Z. Gergely rendezőt, hogy felfigyelt 1855-ben született első tör­ténelmi regényére, az öz­vegy és leányára, s a kép­ernyőre varázsolta ezt a mű­vet. A főműsorbarí vetített négyrészes sorozat alapvető érdeme az, hogy felhívta a figyelmet a méltatlanul el­felejtett alkotó munkássá­gára, aki jobb író volt mint politikus — erre egyébként maga is rájöhetett, hiszen utolsó évtizedeit kizárólag a literatúrának áldozta —, aki azért elevenítette fel a his­tória régi eseményeit, hogy kora sokakat foglalkoztató gondjaira adjon kosztümös, de érthető választ. Tévésített művében nem­csak azt igazolja, hogy ava­tott tollforgató, kiváló jel­lemfestő, s a konfliktusok szövésének ritka mestere, hanem arra is tanít, hogy a fékevesztett indulatok ki­kerülhetetlen tragédiához ve­zetnek. A dicséretes adaptáció mégsem aratott egyértelmű sikert. Ennek oka az, hogy a forgatókönyvírók — Hor­váth Z. Gergely és Görgey Gábor — túlzott tisztelettől vezérelve, makacsul ragasz­kodtak a keményi nyelvezet és stílus eredetiségéhez, és húzódoztak attól, hogy kor­szerűsítsék, felfrissítsék, ma­gyarán szólva: élvezhetővé formálják. Az avitt, a ne­hézkes jelleg vontatottságot, ritmuslassulást szült, s nem is egyszer unalomba torkol­lott. Aligha érthető ez a meg­közelítés, hiszen napjainkban szinte divatmánia az egy­kori szerzők írásainak meg- hökkenő átértelmezése. Té­vedés ne essék: egyáltalán nem ezt vártuk. Mindössze az idejétmúlt fordulatok kiiktatását. Épp a szerző megismertetése és megszerettetése érdekében! (pécsi) Ha azt mondjuk: színház, megyénkben leginkább az a válasz rá: Gyöngyös. Ja­nuárban az Amerikai komé­dia című zenés darab kerül itt bemutatásra, 22-én a Mátra Művelődési Központ­ban. Ugyanitt a helybeli művészeti együttesek gála­műsorára kerül sor, 20-án Fellép a Gyöngyösi Játék­szín a Pedagógus Kórus és a Vidróczki Néptáncegyüt­tes. Nagyrédén ugyanezen a napon operettest lesz, az eg­ri Dobos-cukrászdában pe­dig 30-án este határainkon túli magyar írók műveiből készült összeállítást hallgat­hat a közönség. A Hatvani Galériában folytatódik a Színháztörténeti Akadémia Czenner Mihály s^ínháztör- ténész előadásával. A pétervásári művelődési házban két kitűnő gyermek­darab is várja a kicsinyeket. Január 5-én a Micimackót, 30-án pedig A király és a fa­vágó című történetet viszik itt színre. Gyöngyösön és Nagyrédén 8-án pedig a Pórul járt baba című dara­bot láthatják az apróságok. De említhetnénk a Hatvani Művelődési Központot, ahol a Gólyakalifa című gyer­mekműsor lesz 23-án, vagy az egri Ifjúsági Házat, ahol táncházat rendeznek 14-én és játszóházat 28-án. Az Országos Filharmónia 23-án az Egri Dohánygyár kultúrtermében az Egri Szimfonikus. Zenekar közre­működésével Erkel népszerű operáiból játszik részleteket. Ha kiállítás, akkor Hat­van ... A Hatvani Galéria IV. országos portrébiennálé­(Tudósítónktól) Sok-sok játék, kellemes meleg, no meg persze fel­díszített karácsonyfa várta a szilhalmi tanulókat a szünet­ben a helyi művelődési ott­honban. Na és azok a volt diákok — ma a KISZ tag­jai —, akik valaha ebben az iskolai úttörőcsapatban te­vékenykedtek. Most mint ifik segítik a gyermekmoz­galmat, összefogtak, hogy életre keltsenek egy igazi játszóházat. Sikerrel. A gyereksereg előtt a kezdeményezők dobra ver­ték a meghívást, senkinek ja 15-ig látható. Ezt váltja föl 21-én a hódmezővásár­helyi Tornyai János Múzeum bemutatkozása. Ezt 25-től a a boldogiak is megtekinthe­tik. A Gyöngyösi Galériában 8-tól a helyi amatőr képző­művészek mutatkoznak be. Az egri Ifjúsági Ház ismét érdekes ismeretterjesztő so­rozattal örvendezteti meg a fiatalokat. Január 5-én Se­bők János, több sikeres beatzenéről szóló könyv szerzője tart előadást Beat, világkép, kultúra címen. Re­méljük. továbbiak követik ezt a programot. Ugyancsak itt várja az érdeklődőket az Átrium esték című széria, melynek 12-én dr. Czeizel Endre orvosgenetikus lesz a vendége, aki a genetikáról és a családtervezésről beszél. Ugyancsak az Ifjúsági Ház programja a Bolya Péterrel való találkozás, aki írói munkája mellett az Űj Tü­kör című képes hetilap or­vos-szakírója. A kápolnai művelődési ház vendége 25-én Mészöly Kálmán, a magyar válogatott volt edző­je. A szórakoztató rendezvé­nyek" sorában ismét az Ifjú­sági Ház programjára hív­juk fel a figyelmet: az Egri Dixieland Band mutatkozik be 26-án. De lesz diszkó és koncert Gyöngyösön, Nagy­rédén, Boldogon és Egerben is. Együttvéve, úgy látszik, színes a kínálat, bár a Gár­donyi Géza Színház és a Megyei Művelődési Központ épületének tatarozása érző­dik ezen a Korántsem teljes listán. sem kellett kétszer monda­ni, milyen programokon ér­demes részt venni. Volt, aki plakátot festett, rongyot cso­mózott, szines papírt, címkét ragasztott. Részt vettek a különböző „akciókon” nem­csak a kisdobosok, az úttö­rők, de még jó pár kisóvo- dás testvér is. Az előcsarnokban asztali- teniszre vártak a verseny­zők, és ide is kihallatszott a táncra hívó diszkózene. Az elkészült „művek” kiállítás­ra kerülnek majd. Remélhe­tőleg lesz folytatása a ked­ves eseménynek. Joós Sándor Részlet Paudits Béla, Pardon, hogy bocsánat című „nosztal- gia"-műsorából Szihalmon Játszóház ifikkel Vitaute Zsilinszkajte: Sziszifusz es az orok díjjal jutalmazza a fizikai munka megkönnyítését leg­inkább szolgáló találmányt, s tavaszonként babérkoszorú­val ékesítik azt az írót. aki az elmúlt esztendő legjelen­tősebb művét alkotta a szi­szifuszi hétköznapok szép­ségéről ... Szerencsére nem hallott az úgynevezett kőterápiáról sem. Ezt egy leleményes or­vos dolgozta ki, aki felfi­gyelt rá, hogy Sziszifusz, aki több ezer évig görgette a kö­vet, nemcsak hogy nem rok­kant, vagy őrült bele ebbe, de még beteg sem lett, még csak náthát sem kapott; egy szó mint száz, a kőgörgetést csakhamar valóságos csoda­szerként alkalmazták az el­hízás, kimerültség, apátia, depresszió, korai öregedés, allergia, nátha és isiász el­len. De térjünk vissza Sziszi- fuszhoz. Egy fél napja már a városban nézelődött, csodál­ta a kirakatokat, a járókelők tömegét. Már éppen vissza­felé készült, amikor egy ,,ört keresünk” feliratú táb­lán akadt meg a szeme. Vak­merő gondolat villant agyá­ba — s bekopogott a tábla mögötti irodába. Széles válla, napbarnított arca. alkoholt nem látott or­ra oly meggyőző ajánlólevél­ként szolgáltak, hogy a pa­pírjai után már nem is ér­deklődtek. Mindössze arra figyelmeztették, hogy a vég­zendő munka nem különö­sebben vonzó, eddig még senki sem tartott ki sokáig: isten háta mögötti helyen kell lakni és dolgozni, távol minden civilizációtól és kul­túrától. — És mi lenne a dolgom? — Kényszermunkára ítélt bűnözőt fog őrizni. Talán hallott is róla: Sziszifusznak hívják. Igen fontos, hogy esténként el ne felejtse meg­nyomni a szolgálati helyi­ségben lévő gombot — ez a jel, hogy minden rendben van. Ha mégis történne va­lami, mindenképpen igyekez­zen saját erejéből megolda­ni, mert a jelzés esetleges elmaradása fölborítaná munkarendünket, külön költségeket okozna, sőt, ron­taná a statisztikát is! Alig egy óra múlva szol­gálati kocsi röpítette az új őrt munkahelyére. így lett Sziszifusz a maga gazdája, önmaga őre. Mint említet­tük. fő dolga a gomb min­dennapi megnyomása volt. (Egyébként ezzel nem kel­lett sokat bajlódnia, mert az elődei már beszereztek egy szerkezetet, amely automati­kusan nyomogatta a gombot.) A jóhoz hamar hozzászo­kik az ember — a mi Sziszi- fuszunk is megkedvelte új életét. Ha kedve szottyant, belátogatott a legközelebbi vendéglőbe, s rendelt egy jó­kora adag marhafartőt — á la Sziszifusz. Rendet terem­tett a szolgálati birtokon is, kényelmes villát építtetett, megnősült, gyerekei szület­tek, mindet iskoláztatta, nem is hoztak szégyent a fe­jére. Eközben persze gondosan óvta mítoszát: minden reg­gel úgy tett, mintha dolgoz­ni indulna, valójában azon­ban vadászni, horgászni járt, sörözgetett és be-benézett valamely fiatal özvegyhez. Pár év múlva, amikor elhí­zott, s rendetlenkedni kez­dett a szíve, megpróbálko­zott a kőterápiával. Megke­reste a régi kövét, ledörzsöl­te róla a mohát, a markába köpött, s mint mondani szo­kás az ifjúságra emlékezett. E kőterápia különösen az olimpuszi revizorok látoga­tásainak napjaiban bizo­nyult hasznosnak (igaz, hogy erről mindig előre értesítet­ték.) E revíziók után feléledt izmait szemlélgetve és pré­miumát számolgatva Sziszi­fusz forró köszönetét mon­dott az isteneknek, hogy munkája, íme, nem veszett kárba. (Fordította: Mátrai Veronika) Amikor Sziszifusz meg­kezdte a kényszermunkát, természetesen őrt is állítot­tak melléje. Ennek a dolga volt ellenőrizni, teljesíti-e a rab a normát, annyiszor vonszolja-e fel a követ a hegyre, ahányszor elő van írva, nem lazsál-e, nem próbál-e fondorlatos módon túljárni az istenek eszén — nem ejti-e például „véletle­nül” valamelyik szakadékba a követ, nem cseréli-e ki esetleg könnyebbre. Szegény Sziszifusz soha­sem tudhatta, mikor és hon­nan bukkan fel az őr. Hány­szor megtörtént: körülnéz, s hogy semmi gyanúsat nem észlel, leülne kifújni magát — hát az őr máris ott te­rem, fogja a trombitáját és trombitál, jelzi az Olim- pusznak az elítélt kötelesség­szegését. Aminek persze büntetés a vége, másnap kétannyiszor kell felgörget­nie a követ, mint rendesen. Egy idő elteltével feltűnt azonban Sziszifusznak, hogy egyre ritkábban kapják raj­ta; hogy bár nem siet azon­nal a visszaguruló kő után, hanem gyönyörködvén a havas csúcsokban, elüldögél, hogy bár leereszkedvén a völgybe, nem lát azonnal a kő görgetéséhez, hanem el- heverészget, sőt szundít is egyet mellette — és nem történik semmi! Fel is sze­dett hamarosan pár kilót, a szeme is kifényesedett, sőt időnként arratévedő pász­torlányokról való ábrándo­zásra is vetemedett — még­se trombitált senki! Télt, múlt az idő, nemze­dékek és korszakok váltot­ták egymást, új szelek fúj- dogáltak e távoli hegyvidé­ki körzetben is: a falvak mellett városok épültek, s a városok kultúrája és techni­kája az elektromos távveze­ték lábain eljutott a falvak­ba is — csak Sziszifusz munkája nem változott semmit: ugyanaz a hegy, ugyanaz a kő, taszigáld föl­felé, fuss utána lefelé ... És nem változott persze az őrök szokása sem: egyre szaporodó magánügyeiket mind munkaidőben igyekez­tek elintézni... Sziszifuszban pedig — mi­után újabban hószámra nem látta őreit — merész elhatá­rozás érlelődött: leteszi egy időre rabsága bilincsét, s alászáll oda le, a Stixbe, a teljesen más, ismeretlen len­ti életbe. A kísértés oly erős volt, hogy a visszagurult kő utáni lefelé ereszkedésben egy napon nem állt meg a hegy lábánál, hanem tovább haladt a síkság felé. És mi­nél tovább jutott, annál kü­lönösebb, csodálatosabb lát­vány tárult megrendült te­kintete elé: autóutak, vas­utak, autók, repülőterek . . . És ez az egész új világ őrá és az ő kövére épült — de ezt ő nem tudta, honnan is tudta volna, hogy a környékbeli vendéglők hí­res specialitása a marhafar­tő Sziszifusz-módra, hogy a körzeti stadionban minden évben a Sziszifusz-kupáért küzdenek az atléták, hogy az Akadémia évente Sziszifusz-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom