Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. január 7., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Nő zöld kalapban Műterem: tessék belépni! Tudom kiknek festek... Magyarázó öregúr (Kőhidi Imre illusztrációi) C gy szerény tábla hir- ^ deti hétvégenként Egerben, a Marx Károly utcában: Kishonthy Jenő festőművész műteremgalériája. A járókelő fölkapja a fejét, hiszen nem mindennapi vállalkozás ez: egy alkotó közvetlen kapcsolatokat keres. Mi is meglátogattuk ezt az újonnan nyílt kis bemutatótermet, hogy arról érdeklődjünk, mi vitte rá a művészt arra: műhelyét, „legbensőbb szentélyét” nyilvánossá tegye. — Régi vágyam ez, s az elmúlt év óta semmi törvényes akadálya sincs: a Művészeti Alap tagjai szabadon értékesíthetik műveiket. Bevált gyakorlat volt sok-sok évvel ezelőtt, hogy az érdeklődők, a vásárlók közvetlenül találkoztak a művészekkel. A polgári műkereskedés szakította meg az élő kapcsolatot, véleményem szerint ezért is tart ott a festészet, ahol jelenleg. — Apró kis helyiség, de meghitt: a függönnyel elválasztott másik szobában már az ön festőállványa, félig kész képei találhatók. Nem zavarják-e itt a látogatók? — Csak szombaton és vasárnap áll nyitva ez a galéria, bár más napokon is fogadok vendégeket, ha előzőleg telefonon értesítenek. Mindig szívesen látok mindenkit: az elmúlt néhány hét alatt több hasznát vettem ennek a formának, mint gondoltam. Eddig úgy láttam munkáimhoz, hogy nem éreztem, kinek is készül. Személytelen hivatalok vásárolták meg többségüket, most meg találkozom az érdeklődőkkel : tudom, kiknek dolgozom. Minden ecsetvonásomban benne van ez az újfajta kötelék. — A meghívólevélben úgy fogalmaz: „Szeretném remélni, hogy a művészetek e tarka korszakában munkáim felüdülést és élményt nyújtanak majd a látogatóknak, és örülnék, ha észrevennék, hogy nem a múlandó divatot szolgálom.” Ezek szerint nem túl elégedett a művészet jelenlegi állásával... — Valóban sok dolog van, ami nem tetszik. Festőnek lenni szerintem mesterség és életmód. Ezek az újfajta szimbólumok számomra csak átmeneti jelenségek. Sokkal inkább az időálló, századokon át maradandó értékeket keresem. Ezzel függ össze az is, hogy képeimet ilyenformán mutatom be. Kicsi ez a helyiség, de egy alkotó képeiből talán elég is egy alkalommal tízegynéhányat látni . .. Beszélgetésünk után megnézzük, hogyan dolgozik. Vászon elé ül, s egy nő arcképét folytatja. Nagy szeretettel mutatja be szerszámait, mesél arról, hogy melyik kellékét honnan szerzi be, hogyan készül egy-egy portré. E arról is, hogy már a szomszéd is kedvet kapott az efféle bemutatkozásra, s Balogh Lászlóval együtt várják majd a látogatókat. ★ Régi panaszuk a képzőművészek kedvelőinek, hogy Egerben nincs megfelelő kiállítóhelyiség, galéria. Ha nem is pótolja egy-egy ilyen kezdeményezés a hiányt, mégis hozzáadhat valamit a város képéhez. Hogy a festészet nyelvén szóljunk: egy ecsetvonásnyit. S ez olykor nem is keveset jelenthet.. . Károly rodalmi élet rabságában Furmandy csuklóit néhányat, de hamar föltalálta magát: — Ügy tudom, vidéken van. — Az lehet — mondta lemondóan Kovácsi Lajos. — Mert állandóan író-olvasó találkozókat tart. Furmandy J. föllélegzett és rendelni akart. Persze, nem hagyták. Záróráig ölelték, csókolták, Rita pedig (a Nagykávéház legnagyobb kékharisnyája, aki maga is írogatott), fölajánlotta lakását. Furmandy J. elfogadta. Soha nem érezte ilyen jól magát. Másnap, már kora reggel ott ült a Nagykávéházban és reggelizett. Tisztelői egy óra múlva ismét körülülték a márványasztalt. Ekkor érkezett meg a helyiségbe Döbrög László prózaíró. A kölcsönös bemutatkozás után Döbrög odasúgta Furmandy- nak: — Gondolom, rengeteg beszélnivalónk lenne. Gyere, elmegyünk innen máshová. Furmandy J. kezdte magát rosszul érezni, de Döbrög erőszakos ember lévén, hajthatatlan maradt. (Valamikor nagyváltósúlyban kerületi bajnokságot nyert.) Végül is engedett az unszolásnak, elköszönt tisztelőitől, és kicsit remegő léptekkel elindult Döbrög László prózaíró után. Furmandy J. ettől a pillanatból kezdve három napig ki se józanodott. Döbrög ráköltötte fizetését, kedvenc kiadójától pedig sikerült háromezer forint előleget kicsikarnia, ebből néhány divatos inget; és egy farmernadrágot vásárolt Fur- mamdy számára, a maradékot pedig természetesen el- ittáik. , Döbrögnek prózaíró mivoltja ellenére birtokában volt az eddig megjelent összes Hlobkovits-lkötet, amit Furmandy hosszú dediká- ciókkal hálált meg. A csapás a negyedik napon következett be. Ekkor futottak össze ugyanis Balázsi Hugóval. A botrány leírhatatlan volt. Döbrög László régi sport- sikereit idézve laposra verte Furmandy fejét. De minden csoda három napig tart, így aztán egy hónap múlva már csak né- hányan emlékeztek a Nagykávéházban és környékén lejátszódó eseményekre, kivéve Döbrög Lászlót, aki a történtektől lelkibeteg- séget kapott: hat hétig kezelték az egyik idegosztályon. Furmandy J. fölépülése egy teljes héttel tovább tartott Miután meggyőződött róla, hogy az utolsó lila folt is eltűnt szemei alól, ismét erőre kapott, és új terveken törte a fejét. Eredeti szakmájától, a férfiadmi- oisztrátorságról végképp lemondott, ugyanis az irodalmi élet varázsától bárhogy is szeretett volna már, sehogy sem tudott megszabadulni. Irt néhány négysorost, de egyetlen szerkesztő sem akadt, aki közölte volna. Ezek után megpróbálkozott egy regény megírásával, de már a harmadik mondatnál megakadt, így aztán ha fájdalmasan is, de tudomásul kellett vennie, hogy ő, Furmandy J.. a tehebségte- lenség non plus utrája. De tehetségtelensége ellenére sajnos örök barátságot fogadott az irodalmi élet napos oldalával. Így aztán hosszas gondolkodás után vásárolt harminckét darab Döbrög László-köte- tet, kiváltotta útlevelét, és vonatra szállt mint Döbrög László magyar prózaíró. Remélte, odaát talán megússza néhány könnyű pofonnal. Bánffy György és Szabó Éva a Pajzán históriák című zenés játékban professzorig mindenféle-fajita szerepet eljátszhattam. — Ügy tudom, tanít is? — Eléggé közismert, hogy munkámban a magyar nyelv szabályait igyekszem megtartani, szép lehetőségeit érvényesíteni. Ez bizonyára feltűnt a Zeneakadémia vezetőségének is, ezért hívtak meg 1978-ban az énektanszék beszédtanári munkájára. Egy évvel később már kinevezett egyetemi docensként tanítottam, és tanítok ma is. Szeretek tanítani. Ilyen irányú hajlamom vezetett el a munkásszínjátszó, irodalmi körök vezetésére. Tizenhat évet töltöttem a telefongyári színjátszók csoportjánál. Egy oktató számára mindez igazi öröm! Németh Lászlóval vallom én is: „Aki a fiatalsággal foglalkozik, annak a szelleme tovább marad fiatal.” — Hogyan látja önmagát ma a színész? — Az önismerethez valóban elengedhetelen néhány évtized a pályán. Igyekszem a munkámat önmagamhoz igazítani, úgy, hogy ne üsse a saját egyéniségemet. Kiegyensúlyozott ember vágyók. Benső biztonságom van. Az elmúlt években véghezvittem valamit, ami a magyar nemzeti kultúrát erősíti. — És az 1983-as esztendő mit hozott a színésznek? — Ez az év ismét pályám felívelő szakasza volt. Két kiváló színészi lehetőséget kaptam. Az egyik Ne- meskürthy Istvánnak számomra írt színműve Jósika Miklós életéről, melynek nagy sikere van a Reflektor Színpadon, Kerényd Imre rendezésében. A másik feladat a József Attila Szín. ház vi'gadóbeli vendégjátékaként Széchenyi István színpadi megjelenítése Siklós Olga rendezésében. Pályámon néhány színművet tekintek életem színészi csúcsának. III. Richárdot, Oedipus királyt, Bethlen Miklóst, de úgy érzem, Széchenyi-alakításom is ezek szintjére emelkedett. — Végül, mire jut még ideje ennyi kötelezettség mellett? — Fájdalmas kérdés. Bizony, magánéletemre időmnek csupán töredékét fordíthatom. Két gyerekem közben felnőtt. S egyetlen szenvedélyemnek, a vadászatnak is csak ritkán hódolhatok. Szémann Béla — Honnan indult el Bánffy György, mi vezette el a színpadhoz? — kérdeztük a színészt beszélgetésünk bevezetéseként. — Budapesten születtem ugyan, de egri vagyok. Ott nevelkedtem 15 esztendős koromig. Az édesanyám is egri származású és egykoron Pápay Klári néven ismert színésznő volt. Az ő múltja is hozzájárult ahhoz, hogy a színészi pályán kötöttem ki. A vers, a színház világa korán megfogott. Fiatal fiúként sokat játszottam statiszta és epizód szerepekben. Végül így kerültem be a főiskolára is, miután ezt a világot annyira megszerettem. — Könnyű vagy nehéz volt az indulás a pályán? — A főiskola . befejezése után, sőt már hamarabb is, a Nemzeti Színházba kerültem, és kisebb epizódszerepeket kaptam a Hamletban, az Ozorai példában... Gördülékenynek tűnt az indulásom. A fiatalos hév. nyíltságom azonban összeütközésbe sodort a színház vezetőségével és három év után felmondtak... Az utána következő hat évről nem akarok most beszélni. Az első évtized így hát nem hozott sok örömet és bizonyosságot, hogy valóban erre a pályára születtem. Csak, amikor Pécsre kerültem, az ott töltött évek adtak bizalmat. Voltak kétségeim, felvetődött benném olykor az újrakezdés gondolata is, hogy talán más oá- lyát kell választanom. Pécsett azonban a pálva szeretette átváltozott valódi hivatástudattá. Azóta sem unott, sem foghegyről vett feladatokat nem ismerek. Pécsett, tizenkét esztendő alatt kijártam azt a pótfő- Üsikolát. amit minden színésznek el kellene végezni. Évről évre ott olyan feladatokat kaptam, hogy hálás vagyok a sorsnak, amiért így alakult a pályám. — Mit jelentett önnek vidéken színészkedni? — Valójában Budapesten éltem, úgy jártam le Pécsre. Egy sor gonddal küszködve, főleg a színész egyeztetés gondjai jelentettek állandó problémákat. Nem tartoztam a mellőzött színészek közé, pódiumon vagy éppen a filmgyárban gyakran kaptam szerepeket. Ismert az ország s ezt főleg a III. Richárd televíziós közvetítésének köszönhettem, amelyet a pécsi színházból sugároztak. (Dobál Vilmos rendezte.) Sokat köszönhettem Lendvai Ferenc és Sík Ferenc rendezőknek is. — Már jó ideje Pesten él és dolgozik. — Tizenhárom éve pesti színész vagyok. Még Benedek Árpád hívott át a József Attila Színházhoz vezető színésznek, amit nem utasíthattam vissza. A színházban eltöltött következő évtized azonban vezetőség- változás következtében, nem sok jót hozott számomra. A második vonalba szorultam, és évek teltek el, amíg a pécsi évekhez hasonló nívójú szerepekhez jutottam ismét. Nem tartozom a kétségbeeső színészek közé, s a kényszerű mellőzöttséget kihasználva megszerkesztettem két irodalmi összeállítást anyanyelvűnk védelmében, és az anyanyelvet szeretők számára. „Az ékes, édes anyanyelvűnket”, dr. Szilágyi Ferenc segítségével és „Az anyád nyelvét bízták rád a századok”-at. Ezt a két összeállítást az ország számtalan helyén, több mint ezer alkalommal mondtam el színházakban, irodalmi presszókban, egyetemeken, mezőgazdasági munkások előtt, falusi iskoláikban. könyvtárakban, mun- kásíklubökban. Mindenütt otthon éreztem magam. Én hiszek ebben a munkában. Meggyőződésem, hogy a színészettől ma nem választható el a népművelés. Mindezért 1979-ben megkapta a SZOT-díjat. Méltányolták szellemi erőfeszítését. 1983-ban elnyerte a kiváló művész címet is. Alkata szerint milyen színészi feladatokra vállalkozik legszívesebben? — Szerencsés alkatúnak tartom magam. A pályám bizonyítja, az ízes paraszt- szerepektől kezdve a hősi Shakespetare-i figurákon át. a bolondozó-éneklő Higgins Bánffy mint Széchenyi A legnagyobb magyar című mono- ' drámában. (MTI fotó—KS) Ratkó József ólfar Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott nincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel, megöletnek minden halottal — harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassák nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassák könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját.
