Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. jonuór 21.. siómból MŰVÉSZET ÉS IRODALOM sajátos színvilágában. A részletezést mindinkább elkerülte, a kevéssel sokat mondás, a festőiség előtérbe kerülése, a fényben oldódó, laza színfoltok, magával ragadó, emelkedett líra és látomásszerűség jellemzi képeit, melyeknek tárgya a legköznapibb falusi életkép, táj, vagy éppen égy rozzant szekér, esetleg egy pad a nyári napsütésben. A harmincas évek közepétől technikája is megváltozott. Temperával festett, világos színekkel (Szürke a Duna, 1935; Esernyők, 1939; Kerti pad, 1949). Má$ik kiapadhatatlan ihle- tője a családja volt (Anya, 1935; Zsuzsa a falóval, 1937; Zsuzsa az ajtóban, 1931; Anya és lánya 1944.). 1937-től 1960-ban bekövetkezett haláláig a Képzőművészeti Főiskola tanáraként egész generációknak volt nagyra becsült mestere. Munkásságáért kétszer kapott Kossuth-díjat, s elnyerte a kiváló művész címet. A szeretett Zebegény kis temetőjében helyezték örök nyugalomba, híven egész életére jellemző, tartózkodó szerénységéhez. Kis háza és műterme ma múzeum és a magyar művészet rajongóinak zarándokhelye. Brestyánszky Ilona Szőnyi István portréja Esernyők Eladó a borjú harmincas években festett zebegényi kép követ. Behavazott dunai táj (1928), Zebegényi este, Falun (1934), Rajtuk ecsetjével a béke csendjét, a magyar Árkádiát teremtette meg magányában, vigasztalásul a háború felé tántorgó seblázas világnak. Rövid római tartózkodása után palettája megszínesedett (Eladó a borjú, 1933, Este, 1934); az okkerek, a lilák, a barnák erősödtek fel Zebegényi temetés (balra) — Vizet kell hányni? — Dolgozni!... Valamit dol-goz-ni! — vörösödik az erőlködésbe az öregember. — Hát akkor csináljunk! Rajta, csináljunk! Te megpermetezed a szőlőt, én meg megkopasztom a csirkét, rajta hát, dolgozzunk! A konyhában újabb és újabb tálakat vett elő az öregasszony. E folyamat láttán az öregember teljesen megfeledkezett előbbi nagy tenniakarásáról, megigazította a ruháját, deres haját vé- gigsimította, és elszundított a karosszékben, de nem nyitotta fel a szemét, amikor a kezén érezte egy másik öreg kéz simítását. — Hé, öregem... bizony, egészen lisztes a hajad, és a szakállad is már háromnapos. Nehezedre megy mostanában a borotválkozás? — Neem! — makacskodik az öregember. — De a permetezést megpróbálhatnánk. Mi ketten... Az öregember elcsoszog, piszmog, próbálkozik, de semmi nem jön össze. Mintha az emberi tudat is segítségére lenne a megfakult dolgokban, mintha az összemosódni készülő tárgyak elveszítették volna eredeti formájukat. .. — Add csak ide azt a réz- gálicot, úgy látom, nem a te kezedbe való... Az öregember int, hogy talán vízért fog menni. — Reszketsz, öregem, és bizony elesel, ha a válladra akarod venni a permetező- gépet. Add csak nekem, hiszen meg is tántorodtál. Üldögélj egy . kicsit, ülj le, ha mondom. Az öregember a fának támaszkodik. s mély zokogásba kezd. Egy megnevezhetetlen pillanatban még egyszer úrrá lesz rajta nagy természete. Rángatni kezdi magáról a ruhát, szakállát, haját tépi, és megfeszült vénemberi kiáltozásokkal kergetné magát legszívesebben a halálba. — Mit csinálsz, te eszeveszett? Ajándék az élet... szerelem az élet! Mit tanultál te mellettem, miért éltél velem 60 éven keresztül, hát nézz rám! Itt vagyok én is, öregen és görbén. Süketen, semmit se hallok. Tedd le azt az áramot! Képes lennél a jó gyerekeidet meghurcolni azért, mei% te öreg lettél? Mert nem engedelmeskednek az újjaid, és már mindent elfelejtettünk? Az öregember lassan elengedi gyermekei, unokái feketekávés zsinórját, és megsemmisülve ül vissza helyére. — Megnyomkodom a hátad. A fejedet bedörzsölöm sós borszesszel. Így ni. Jobb már?... Na látod! Hét gyereket hoztam a világra. A gyerekeidet. Mindből ember lett. Ne gondolj te a halálra. A halál örök felejtés. Mennyit ápoltalak nagy betegségeidben. .. Mennyiszer elsirattalak katonakorodban. .. Hányszor átöleltelek. A fiammá fogadtalak, a lábadat mostam, a kezedet csókoltam. Mennyiszer megbántottalak, szerelmet követeltem tőled, emlékszel ? Mert én egészen akartalak. A gondolataidat, az érzéseidet, a, sóhajtásodat, a bánatodat. te pedig, szegénykém, csak fogadkoztál, ígérgettél, nem is tudtad mit.' miért, talán most sem tudod. De az nem bai. Sokáig azt hittem. baj... Még nem is olvan régen azt akartam tőled, úgy érezzél mint én. öleli, ha én ölelni akarlak. Milyen oktalan is voltam. Igyál egy keveset. Jobban vagy? Az öregember int: jobban van. — Mégis inkább bedörzsölöm a szíved táját, akarod? — Az öregember int, hogy akarja. Az öregasszony sósbor- szesszel kezdi dörzsölni férje mellét. — Bizony, rossz feleséged voltam. Milyen durva voltam hozzád. Hányszor a szemedre vetettem azt a ballépésedet, pedig én is sokat tanultam abból. Dehogy is voltunk mi hibásak. Túl fiatalon kezdtük, én folyton a fellegekben jártam, úgy képzeltem a szerelmet, mint valami forró, fojtogató érzést, amitől meghal az ember. Te pedig egészen mást akartál. .. De nyugodjál meg, kedvesem, én voltam a hibás, én voltam az ábrándkergető, én voltam az, aki örökké küldtelek. De te nem akartál a szerelmünkben ünnepnapokat csinálni, kár, sajnálom most is... Mégiscsak elmegyek az orvosért. — Ne... Beszélj csak! — markol az öregember a felesége hajába, ruhájába. — Be szólj! — Hozok egy korty konyakot. Az öregember int, hogy ne hozzon semmit, inkább fogja meg a kezét. — Hozom, persze, hogy hozom a konyakot. — És már szalad is görbedten be a szobába, onnan vissza. — Mi van veled? Fáj valamid? Az öregember a fejére int, fájdalmas hátának a szék nyomása, nyöszörögve mondja egyre ugyanazt: — Rosz- szul vagyok. — Mondtál valamit? Gyere, kapaszkodj belém, és dőlj a kanapéra. Ha elesel, nem tudlak fölemelni. Elszaladok orvosért... — Maradj! — még meg akarja mondani az öregember, hogy nincs a közelben orvos, bár fontosabbat kellene mondánia, de csak megcsókolja a felesége kezét. Az öregasszony felkiált: — Adok egy aszpirint... Miért nem beszélsz? Nagyon mélyeket sóhajtasz, hallasz engem? Add a kezed, hadd fogjam. Ez az életünk... Itt vagyok melletted... Most már mindig melletted fogok lenni... Az öregasszony, ahogy a rend előírja, lecsukta férje szemét, és tovább beszélt hozzá: — Ügy történt, ahogy akartad. Te elmentél, én ittmaradtam. Még meleg vagy... Látod, nem kellett áramot nyelned, milyen szépen haltál meg... Kicsit még megsiratlak. Drágám!... Drágám — ismételte meg a szót, és újra sírni kezdett. — Most el kell mennem a szomszédasszonyhoz, tudod, hogy segítsen felöltöztetni téged... Azonnal visszajövök. Az öregasszony egy bekötött fejű, nehéz léptű, mo- solygó-síró öregasszonnyal jött vissza. — Azt hiszem, Ilus, hogy az én apusom meghalt. Ugye meghalt? — Meghalt. — Odajött hozzám, és azt mondta nekem, ő rosszul van. Mondom, feküdj le. apus, mert ha elesel, nem tudlak fölemelni. _ö, szegénykém, lefeküdt, de előbb megcsókolta a kezem, és bocsánatot kért tőlem, és megköszönte az egész életünket. Így történt. Akkor lefeküdt, én mondtam, hogy- adok egy aszpirint, de ő csak azt felelte, nem kell már neki semmi. Neki már nem kell semmi, Ilus. Nézd csak meg, csakugyan meghalt? Nem hihetem, Ilus! Csaknem egy esztendeje foglalkoztatja hazai zenei közvéleményünket a hír, amely egy új, nagy létszámú szimfónikus zenekar megalakulásáról terjedt el. A fiatal karmestertől, Fischer Ivántól eredő ötletnek igen sok támogatója s legalább ugyanannyi ellenzője akadt. Vélemények és ellenvélemények sokasága hangzott el a zenei élet különböző fórumain, s természetesen a sajtóban is, hiszen a kétségtelenül jó szándékú kezdeményezés néhol látszólag ütközött jó néhány muzsikus gazdasági és erkölcsi érdekeltségével. Végül is tisztázódott, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar nem kíván a többi nagy múltú fővárosi zenekar konkurrens együttese lenni, sokkal inkább a zenei életet gazdagító, színesítő együttműködésről van szó. Vitathatatlan ugyanis, hogy a nemzetközi zenei életben, különösen a hanglemezforgalomban való versenyképes szereplés szükségessé teszi olyan színvonalon muzsikáló zenekar létezését, amely a legmagasabb igényeket is kielégíti. Ilyen elvárásoknak külföldön is a legtöbb esetben a meghatározott időszakokra, fesztiválokra, ünnepi hetekre összejövő zenekarok felelnek meg legjobban. Ilyen egyebek közt a marl- borói vagy a bath-fesztivál zenekara, vagy a bayreuthi ünnepi játékok énekkara, illetve zenekara. „Tanulmányozhattam azokat a kísérleteket — mondotta Fischer Iván — amelyek a század folyamán friss vért vittek a koncertéletbe. Megtanultam, hogyan lehet kiváló zenészekből, akik addig különböző helyeken működtek, szinte pillanatok alatt ragyogó zenekart kovácsolni, hogy egy fesztiválra összegyűlt rendkívül lelkes zenekar, hosszú próbaperiódus után, egyénibb, érdekesebb előadást nyújt, mint akármelyik állandó, régi együttes.” A Budapesti Fesztiválze-- nekar ilyen alternatív együttes kíván lenni, amely elsősorban az immár évente rendszeresen visszatérő budapesti tavaszi fesztivál idején kapcsolódik be a zenei életbe. Évente három alkotómmal tíz-tíz napos időszakra jön össze. Ezalatt koncerteket ad, lemezfelvételeket készít, olyan mennyiségben, amennyi az igényes próbákkal együtt ebben az időszakban megvalósítható. így kerühet majd sor egyebek közt olyan művek lemezen való rögzítésére a Hungarotonnál, amelyek egyébként talán nem készülnének el, amelyek speciális, az átlagosnál alaposabb felkészülést, rendkívül intenzív próbasorozatot kívánnak ahhoz, hogy garantáltan magas szintű, a nemzetközi lemezpiacon versenyképes felvétel születhessék. (Figyelmet érdemel például, hogy az utóbbi években Kocsis' Zoltánnal, Ránki Dezsővel nem készült olyan zongoraverseny-felvétel, amelyik nagyzenekar közreműködését igényelte volna.) Az együttesben más nagyzenekarok muzsikusai mellett főiskolások, zenetanárok, kamaramuzsikusok foglalnak helyet. Természetesen gondos egyeztetés, a különböző munkahelyek elvárásainak figyelembevétele előzi meg a fesztiválzenekari hangversenyek, hangfelvételek időpontjának kijelölését. A lehetőségek és célok összeegyeztetését talán ugyancsak Fischer Iván szavai fejezik ki legjobban: „Elképzeléseinket alkalmaztuk a magyar realitásokhoz, de a cél az eredeti maradt: egy jó mentalitású, igényes, érdekes zenekari műhely megteremtése.” A Budapesti Fesztiválzenekar természetesen teljesítményével igazolja majd lét- jogosultságát. Érthető tehát, ha zenei berkekben megkülönböztetett figyelemmel tekintettek a zenekar december 26-i zeneakadémiai bemutatkozó hangversenye, illetve az 1984-es tavaszi fesztiválra megjelenő lemezük elé. Szomory György Károlyi Amy: Korom A befejezett kerek életek párája nyomtalanul el-lebeg, de visszacsapódik keserű korma a lángnak, ami még égett volna. Galambosi László: Babavárás Babarózsák várakoznak fehérbe vont láthatáron. Asszonyanyám, hol az olló? Pólyáljon a kivarrt vászon. Aranygerlék, kürtök búgnak, Játszadoznak a kalászok. Fonott kalács tornyos tálon. A bölcsőket faragjátok. Szepesi Attila: Roráté lámpák havas úton hegyek havas éjben holló vénasszonyok vonulása alvó fákban lüktető fekete kígyók szárny lobog lovak üveg-lépte roppan merülő falakból arcok kőbe-irva cigányok lángba-hullt kezében idővé-feketedő gyümölcsök
