Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-06 / 287. szám
4. fcjjL 1 fel Jjji NÉPÚJSÁG, 1983. december 6., kedd * Fpv hét A KÉPERNYŐ ELŐTT 1 A hétköznapok poézise X N Felnőttjáték gyerekeknek A Szovjet Televízió estje sokszínűségével, változatosságával kötötte le figyelmünket. Ez a magyarázata annak, hogy az anyagban a legkülönbözőbb érdeklődésű rétegek is megtalálták a számukra leginkább vonzó programot. Ez érthető, hiszen dalokat, táncokat hallhattunk, láthattunk Oroszországról, a gyerekek mesefilmeknek örvendezhettek, ízelítőt kaptunk a népi sportokról, megismerkedhettünk a tundrák világával, hajózhattunk a Volgán, szétnézhettünk Arbaton, Moszkva ősrégi negyedében, Valerij Rjumin űrhajós jóvoltából bepillanthattunk a világűr titkaiba, találkozhattunk Jurij Nyikulinnal, a népszerű Jura bohóccal, s a dzsessz rajongói sem csalódtak, ugyanis a Garanjan— Kuznyecov-duó szórakoztatta őket. Az igazi csemege mégis a Suksin elbeszélései nyomán összeállított Beszélgetések holdvilágnál című produkció volt, amelyet a Moszkvai Kis Színház művészei tolmácsoltak. A kivételes képességű szerző novellái garantálták a sikert. Hatásának titka a hamvasságával megbabonázó keresetlen egyszerűség, amelyhez megkapó líraiság, olykor finom irónia, s mindig hamisítatlan emberség ötvöződik. Ezekben a művekben szó sincs rendkívüli dolgokról, elmaradnak a patetikus mondatok, az ünnepélyes pasz- szusok. Helyettük hétköznapi emberek beszélnek örömeikről, fájdalmaikról, kellemes és kellemetlen emlékeikről. Mindenféle felhang és póz nélkül. A megközelítés epikus, s drámai építkezés myomait hiába keresnénk, ennek hiányáért azonban busásan kárpótol mindannyiunkat az egyéni hangvétel, a lélek mélységeiből fakadó szláv érzelmesség, az a sok poé- tikus mozzanat, amellyel az alkotó önzetlenül megajándékoz bennünket. A falu sajátos figuráival kerülünk ismeretségbe. Azokkal, akik történelmi évtizedeket éltek át, akik jeleskedtek a szocialista építés egyáltalán nem könnyű, s ellentmondásokban is bővelkedő hétköznapjaiban, akik a számukra legdrágábbat is feláldozták a haza oltárán, akik elfáradtak, megöregedtek, de továbbra is vágynak arra a nyugalomra és boldogságra, amelyben oly kevés részük volt ifjú*- és felnőttkorukban. A történetek központi figuráit megjelenítő színészek sallang nélküli, mesterkélt ízektől mentes játéka a mindennapok meghitt perceinek poézisét emelte ki, azt a színt, amelyet a legtöbbször hiába keresünk mai literatúránkban. Elsősorban ezért maradandó élmény sokak számára ez az előadás ... Ezekben a napokban új iskolát, — vagy ha úgy tetszik — életpályát választanak a nyolcadikosok! Egymást érik a beszélgetések, az alkalmassági vizsgálatok, a szülői értekezletek, hiszen dönteni kell: hová, melyik iskolába jelentkezzenek a gyerekei^ A középiskolákhoz címzett jelentkezési lapok rövid ideig még kitöltetlenek, de a gondolkodási idő, a fontolgatások évei, hónapjai, tulajdonképpen már lejártak. Az osztályfőnökök komoly, sorsdöntő határozathozatalra hívják a szülőket: — Hová, melyik iskolába jelentkezzenek alányok, a fiúk? Az anyukák és apukák megilletődve ülnek a katedra előtti padokban és talán most döbbennek rá valójában, hogy bizony eljárt az idő, dönteniük kell a gyerek sorsa felől. Egymásra néznek, aztán az osztályfőnök arcát kutatják. Tanácstalanság, bizonytalanság olvasható ki a szemekből, félelem a felelősség vállalásától, aggodalom a gyerek sorsa miatt. — Mit írjunk a jelenkezé- si lapra? Az osztályfőnök szava visszhangot ver a szívekben, de a határozott válasz a legtöbb esetben bizony sokáig késik. Egy mélyről szakadt sóhaj sokat mond, de nem old meg semmit. — Tulajdonképpen mi nem is tudjuk ... Kérdezgettük a gyereket, de neki sincs kialakult véleménye. Az osztályfőnöknő mit gondol? Nagy szó! Mit gondol az osztályfőnöknő? Ugyan mit is gondolhatna annyi aggódó tekintet, annyi tétova, bizonytalan megnyilatkozás láttán? — Én, kérem, szívesen adok tanácsot, rendelkezésre bocsájtom a Pályaválasztási Tanácsadó Intézet vizsgálati eredményeit is, de beláthatják, pályát az önök gyermekeinek én azért mégsem választhatok. — Mi sem! — sóhajt fel hangosan az egyik szülő. — Akkor ki? — A gyerek! Elvégre neki kell tudnia ... Csakhogy a legtöbb nyolcadikos nemhogy nem tudja, de még határozott szándéka sincs azzal kapcsolatosan, hogy az általánosból hová, merrefelé vezessen az út? A tizennégy esztendős gyemekész éppen olyan bizonytalan, mint az ábrándokat szövő szív és lélek. Ök, — legtöbben — csak azt tudják, hogy nem tudnak semmit és hogy egymás után növik ki a nadrágot, a szoknyát, hogy alig könyökig ér- nelt a tavaly még hosszú ujjú kabátok, és hogy az ebéd az mindig kevés, az ismerősök utálatosak, mert csúfolják őket. Kinőtték a babaruhákat, eldobták a gyerekjátékokat, mert megunták őket, és a felnőttek most, egyszeriben Kérdezz- felelek játékkal állnak elő: Hol akarsz tovább tanulni? Mi leszel? A kérdőjelek sajnos, a legtöbb esetben az utolsó percig érvényesek. Felvetődik a kérdés: elvárható-e egy élettapasztalattal nem rendelkező tizennégy esztendős gyermektől, hogy bölcsen határozzon és döntsön saját sorsa felől? Nincsenek ezekben a napokban könnyű helyzetben sem a szülők, de az osztály- főnökök sem. Mindenki szeretne jó indítást adni. A legjobbat! Ám sikerült-e? Nem fut-e csonka vágányra a kiszemelt sínen elindított vonat? Nem vállalkozik-e a gyermek erőn, képességein felül, vagy éppen alul? Vége, hossza nincs a kérdőjeleknek, mint ahogyan a jövendölés sem lehet sikeres vállalkozás, és legföljebb a szerencsét lehet segítségül hívni az álmok teljesüléséhez. — Mit írjon végül is a gyermek a jelentkezési lapra? .■> Nem látszana bölcs dolognak, ha a szülők mindenáron ki akarnák préselni belőlük a döntő szót. Ugyanúgy, mint az sem, ha éppen saját vágyaikat óhajtanák „belebeszélni” csemetéjükbe. Talán a leginkább célravezető megoldás az lenne, hogyha a gyermek tanulmár nyi eredményeit, képességeit és alkalmasságát, valamint az ő óhaját, kedvét, szándékát öszevetve, a tanulót jól ismerő osztályfőnök véleményét kikérve beszélhetnék meg a dolgot, és jutnának elhatározásra. A sokoldalú, megfontolt döntés után valószínűsíthető, hogy a pályát választó gyer- meg tovább jut majd a számára legmegfelelőbb úton egy tartalmas emberi élet felé... Szalay István (pécsi) Változatlan siker: az Ablak. Az elmúlt hét péntekjén is közérdekű, sőt közéletű témák egész sorára nyitott ablakot ez a friss, eleven, egyenes adás NEMCSAK SZÓRAKOZTAT A régi jó időkben is Egy hét késéssel mutatta be műsorát Paudits Béla Gyöngyösön, a Mátra Művelődési Központban. A kényszerű időeltolódás legfeljebb azoknak a bérleteseknek okozhatott gondot, akik az új időpontra nem tudták „átprogramozni” magukat. Azt szokás mondani Paudits Bélára, hogy ez a fajta műsora, divatos szóval: show-ja, tulajdonképpen a mostani nosztalgiahullám meglovagolása. Tele vagyunk sóhajokkal a századforduló és a század eleji dalok, sanzonok és kupiék iránt. Felfedezzük ismét a Sárit, aki rosszul lett, mert a szoknyája új mérete lelkileg teljesen tönkretette. Felfe- fedezzük a hamvadó cigarettavég jelképes „mély értelmét”, hogy rádöbbenhessünk: ez az élet, így, ahogy van, mégiscsak nagyszerű találmány. Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy az adott pillanatban ezt a nagyszerűséget ne érzékeljük. A pillanat pedig mindig „adott”. Éveknek, évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, hogy a hajdani percek szépségét, romantikáját újból megtaláljuk magunknak. Ha van tanulsága Az úgynevezett régi jó világban című Paudits-műsomak, akkor ez lehet csak. Miért elképzelhetetlen, hogy a másfél órás ének-sziporkázás a szórakoztatáson túl is akarhat, akarhatott valamit? Paudits kamaszosan karcsú alakja, kisfiús mozgása, csupa jókedve percek alatt meghódítja a közönséget. A dalai csak fokozzák ezt a hangulatot. Később ráeszmél a néző, hogy ennek a fiatal fiúnak nagyon kellemes, a hangja és ráadásul kitűnő előadó. Legalább név szerint említsük meg partnereit is: a zongorán játszó Falvay Verát, a harmonikás Takács Magdát és a dobnál Riha Emilt. Jól összeszokott produkciót nyújtanak együtt. Paudits Béla másfél órás nonstop műsora még sokáig rezonál majd a gyöngyösiekben. (g. mól—j Bállá Ödön: Volt egyszer egy szálloda IX/6. Szilveszteri hadipiknik Két szoba egymásba- nyitva. Az asztalok mellett hűtővödör pezsgővel. A vendégek konyakkal, borosüveggel érkeznek. Hadipiknik. Herr Arany fogad, az álgestapós. Most már szmokingban van, karcsú és elegáns. Jön egy díjbirkózó külsejű, drótkefehajú fekete férfi, vastag nyaka mint a bivalyé. Öt még nem láttam. Padlizsánnak szólítják, erdélyi menekült, mint megtudom, a papája vagy mamája bolgár volt, kertészeteik nyomán ragadt rá a pesti gúnynév az aranyifjúság körében. Aztán itt van báró Petneházy Alex, és a szeretője. A Mariska. fl Winkler, a valutaügy- ■ nők, akit Tamásnál ismer- t. tern meg, egy absztrakt '. képet néz, már nem józan, [ a kezében konyakospohár. Mellette Herczeg Lajos, ' aki állandóan olyan képet •< vág, mintha a papa fegy- 5 vergyárának egész évi I produktuma az ő vállát nyomná. És itt van Rado- csay-Schwartz, aki mint valami kisgyerek a csörgőjével, egy zacskó NapóI leon-arannyal játszik, hogy mindenki nagybecsű figyelmét felhívja erre. Padlizsán mellett Salamon Pici; platinahajú, karcsú, szép alakú, úgynevezett telefon, színésznő, azaz (Színpadon még nem sokan látták. Mindenkire mosolyog, kétségbeejtő egyformán. — Gyerekek, hát sosem kártyázunk? — szólal meg Padlizsán. Előkerül a koporsó. A koporsó egy kis ládika. Igazi smenező hozzá se kezd a játékhoz enélkül, amelyből húzzák a kártyalapokat. Ilyen koporsó volt a Nemzeti Kaszinóban, a siófoki kártyaklubban és tudja az ég, hány kis kártyafészekben széles e Budapesten. És ülnek az asztal körül a partnerek. Csak kibicelek, hiszen nincs pénzem erre a játékra. Előttük pénz, sok pénz. Mert zseton nincs, így készpénzre megy a játék. Legyen pengő, dollár, font vagy Napóleonarany. A csillár minden égője ragyog, a francia kártya figurái ismerősen mosolyognak. Mintha nagyon messzire került volna a front és a háború. Ekkor kopognak az ajtón. Fekete egyenruhás, kifényezett fekete csizmá- jú, karezalagos nyilas lép be. összecsapja bokáit és jobb karját felfelé lendítve kiált: — Kitartás! Éljen Szá- lasi! Mögötte a kis ürgebajszú Mihálkovics Andor, az álújságíró, álközgazdász és álhazafi. Ragyog a képe, mint aki gyémántot talált az utcán. Íme, lássátok, milyen barátom van! Amikor már beljebb kerülnek, kiderül, hogy ez a kedves ivókoma, ez a Müller testvér nem razziázik, ezúttal magánember. Hát iszik is. Pamacs bajsza alá hangyaszorgalommal önti a konyakot és dalol: „Ébredj magyar!”. De olyan röhögés a válasz, hogy megdöbbenve jártatja körül véreres szemét a társaságon. Padlizsán kiabál a röhögésbe: — Te ne énekelj, mert Gigli testvérnek jobb hangja van. Hanem inkább mondjál valamit nekünk a vérrög valóságról. Müller testvérnek azonban az agya nem forog gyorsan. — Az micsoda, kérem? — néz a társaságra a felemelt pohár mögül. Forog velem a világ. És ezek elől kell bujkálni? Ezek miatt kell rettegni? Hiszen ostobák, fajánkók! Prrrrrr! Prrrr! Prrrr! Nagy csend lesz. A géppisztolysorozatok szinte az ablak előtt recsegnek, majd ismét egyes lövések. A szomszéd szobából, ahol Pici már egy csöppnyi nadrágban lejt valami keleti táncot a gramofonzene ütemére, áthallatszik a hirtelen megbicsakló tű reccsenése, amint lefut a lemezről. És lent ismét csattognak a fegyverek. — A győzelem éve, testvérek — csuklik Müller. Ebben a pillanatban a kártyaasztal felől rekedt hang hallatszik. — Kész vagyok, pajtád sok, totál kész. Egy fillérem sem maradt. Alex báró. — Na, mit bámultok? Azt hiszitek, már nincs tétem? Egy Petneházynak mindig van mit kockára tenni. Ott az a kis tündér, nem elég szép tét? Azé, aki megnyeri! És bárgyú mosollyal int barátnője felé... Tánc, tánc, körtánc, kavargó, őrült forgatag. Már az ágyamban fekszem, óriásira nőtt arcokat látok. A kis Mihálkovics fejét, de a bőrkabátos vállán. Egy papírost sassal: „Geheime Staatspolizei”. A francia kártya figuráit. A Káró király nyilas karszalagot visel. Hánykolódom az ágyban és olyan józan vagyok, ahogyan csak nagyon részeg emberek tudnak lenni. Aztán kopognak az ajtón és bezuhan Petneházy barátnője. A Mariska. Sír, vacog. — Ne haragudjon, hogy zavarom. Megölte, képzelje el, megölte. Ez a gyilkos, ez a dög. i— De hát kicsodát? — Alex. Agyonlőtte Szántó Ernőt. A volt felesége barátját. Nem érti? Persze, hogy is értené, maga ezeket nem ismeri. Segítsen rajtam. Ez az őrült most akárkit lelő. Engem is, hiszen tudja, hogy gyűlölöm. Tudja, miért lőtte le azt a fiút? Ernő ideküldte hozzá a volt feleségét, Lilit, hogy szerezzen neki hamis papírt, mért a környékükön állandóan razziáznak. ö nem segített neki, s a nő elment. Félóra múlva idejött Ernő. Kereste Lilit. Nem hitte el Alexnek, hogy nincs itt. A másik szoba ajtaját behajtották, mert Pici disznólkodott odabent azt hiszem Padlizsánnal, de mindegy, semmi közöm hozzá. Alex rászólt, hogy nincs ott Lili, ne menjen be. Ernő mégis megfogta a kilincset. Az az őrült rá- üvöltött: Űri becsületszavamra nincs ott, ha bemész, lelőlek. És amikor Ernő belépett, lőtt is. A becsületszava miatt. Ez a féreg, ez a rongy, akit egy vén hercegnő tartott ki, selyemfiúja volt három évig Cannes-ban. Töprengek, hová vigyem a lányt. Tamás elköltözött, tulajdonképpen nincs itt senki, akiben megbíznék. Aztán eszembe jut, hogy a lánynak a szerelő Béla bácsi a keresztapja. Hová is vihetném máshová? Magamra kapok valamit és kísérem az alagsorba, Béla bácsi szobájába. Amikor visszamennék, akkor érkezik a szálloda kapujához Alex báró és Herczeg Lajos. Később megtudom, hogy a férfi, aki az imént sebet kapott, még két újabb golyóval testében ott fekszik a Petőfi tér egyik padja tövében ... (Folytatjuk) A szövetkezetek és a közművelődés A fogyasztási, takarék- és lakásszövetkezetek kulturális bizottságai elnökeinek, titkárainak részvételével háromnapos továbbképzés kezdődött hétfőn délelőtt Nosz- vajon, a megyei tanács oktatási intézetében. Dr. Sumi Andrásnak, a MÉSZÖV általános titkárának megnyitója után Nagy Zoltán, a TIT megyei titkára az ismeretterjesztés feladatairól tartott videó-bemutatóval egybekötött előadást, majd szőkébb hazánk közművelődésének helyzetét elemezte Juhász Csaba, á’ megyei tanács csoportvezetője. Sebestyén János, a Megyei Művelődési Központ igazgatója pedig szervezeti, irányításpolitikai kérdésekről szólt a jelenlevőknek. Végül a résztvevők Virágh Tibor előadóestjén József Attilával „találkoztak” a kultúr- program keretében. Kedden, az 1984-es feladatokról, az éves munkatervek készítéséről, a tö- megszervezetekkel való együttműködésről, s a köz- művelődés más időszerű tennivalóiról esik szó. Szerdán, a könyvkultúra aktuális kérdései, a művészeti mozgalom eredményei, s a továbbképzés lehetőségei kerülnek napirendre^
