Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. december 3., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. szemével nézi a világot. Lajos hivatott itt arra, hogy mindenkinek és mindeneknek bírája legyen. Ráébredünk aztán, hogy az író helyesen ítélt: Lajos keveset körletei az élettől és az embertől — és mi is úgy vagyunk vele, hogy az események és az emberek tudomásul vételében elkerülünk minden szélsőséget, minden maxi- malizmust. Lehetőséget kapunk így, hogy később Lajos helyett töprengjünk: ő lát, mi aztán gondolkozunk és következtetünk. Ehhez a nézőponthoz illeszkedve bontakozik ki a mű egész anyaga, menete. Nem időbeli folyamat ez, nem is életformák ábrázolása. Mintha egyikkel sem találkoznánk, holott megvan mindkettő. Észre sem vesz- szük a cselekményszövést, mintha az írónak nem is volna szüksége ilyesmire, egyszerűen elmesél egy többé-kevésbé szokványos történetet, amit ráadásul nem ő maga élt át, hanem az a bárdolatlan, hiszékeny félénk falusi legény. Elsőrendűen fontos, hogy az író tárgyismerete hiánytalan. Vonatkozik ez az építkezés anyagaira, eszközeire, munkamozzanataira éppúgy, mint résztvevőire, a munkástól a tolvajig, a családtól a vállalkozóig a tulajdonosig, a nagypolgárig. Minden részletet hitelesnek, ezért természetesnek és szükségesnek érzünk. A lelki folyamatok oly finomak és árnyaltak, hogy szinte megnevezhetetlennek, kifejezhetetlennek tetszenek. Németh László azonban megtalálja a pontos és érzékletes szavakat. Ebben áll a hősökkel való szerves azonosulás képessége. Ebben áll az a képesség, hogy a részletek a harmincas évek magyar társadalmának gazdag teljes képévé formál- tassanak. Befejezésül hadd adjak hangot annak a véleményemnek, melyet a szerző régebben olvasott művei kezdtek alakítgatni bennem. Ha meg akarunk győződni századunk második negyedének sajátos realizmusáról, Németh Lászlóhoz kell folyamodnunk! Szerfölött izgalmas dolog ez — ez, hogy a realizmus milyen úton-mó- don fejlődött a XIX. századbeli nagy és eredeti képviselői után, Oroszországban is, Nyugaton is. Mondhatni, merőben új változat és fokozat keletkezett. Olyan realizmus, amely összevontabb, mint elődje, mégis sokat vállal; sokat is mond, miközben nincs szüksége kitérőkre, filozófiai, lírai, történelmi fejtegetésekre, sőt az írói''jelenlétre sem. Kétféle ábrázolási módszer létezik. Az egyikben az iró mindent saját maga közvetít, még akkor is, ha nem első személyben beszél. A második módszer esetében az író szinte elfeledkezik önmagáról, feloldódik a mű anyagában, az anyagot engedi beszélni. Németh László realizmusára (a magyar epikusok közül még a Móriczéra, a Darvaséra, olykor az Illyésére is) ez az utóbbi módszer jellemző. „Tiszta realizmusnak” nevezhetnénk: szigorúbb és igényesebb a hősökkel szemben is, az olvasóval szemben is; mintha az író fölszólítaná az olvasót, hogy tessek csak figyelni, milyen valójában az ember, attól függetlenül, hogy esetleg lélekben rokonszenvezünk vele. Az írtó maga egyetlen csepp könnyet sem ejt a hősök végzete fölött, engedi, hogy szemünk láttára csonkítsák, rontsák, nyomorítsák saját életüket, ámde mindez úgy fordul, hogy az olvasó rá- érezhet, rádöbbenhet, miképpen lehetett és kellett volna jól cselekednie a hősnek, a hősnőnek — Lajosnak és Zsófinak. Sajnáljuk őket, osztozunk szenvedéseikben és úgy értetlenkedünk hibáikon, mintha közeli embereink volnának, mondjuk, a gyermekeink ...■ Ha párhuzamot vonunk az orosz irodalommal, óhatatlanul Grigorij Melehov jut eszünkbe. Zavarban vagyunk: hogy is közeledjünk hozzájuk. Sajnáljuk őket? Szemrehányást tegyünk nekik? Egy bizonyos: megértjük az alakokat, és nem közömbösek számunkra. Lám, mi mindent jelent ez a töretlenül végigvitt „tiszta realizmus”! Képes azt is kifejezni, amiről pedig egyetlen szó sem esett. (Fordította: Székelyhídi Ágnes) A zenei mikrostruktúrák mestere Szói éve született Anton Webern Egyéniségét és életművét tekintve egyaránt páratlan a száz esztendővel ezelőtt, 1883. december 3-án született Anton (Friedrich Wilhelm) Webem: soha ilyen szűkszavú, ilyen lényegre törő, a valóságot ennyire esszenciális tömörségbe sűrítő zeneköltője nem volt még a világnak. Egész életműve megszólaltatható két- két és fél órán át tartó muzsikálással, mindamellett túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez az ouvne Webemt a második világháború utáni modem zenei törekvések legjelentősebb előkészítőjévé tette. A gyakran elismeréssel, máskor elmarasztalással, de sokat emlegetett Űj bécsi iskola képviselői, Arnold Schönberg, Anton Webern és Alban Berg valóban a koncentrált kifejezésre való törekvést tűzték ki — egyebek közt — célul alkotó munkájukban. Ennek volt eszköze — eszköze., és nem célja, mint sokant vélték, — az úgynevezett 12 hangú kompozíciós technika. Ennek elvi alapjait Schönberg fektette le, amikor egyik-másik alkotását így jellemezte: „Kompozíció tizenkét egymásra vonatkoztatott hanggal”. A módszer követője előre összeállítja a 12 hangú skála hangjait egy általa kiválasztott sorba Reiche olymódon, hogy mindegyik hang szerepeljen, de mindegyik csak egyszer. Anélkül, hogy a matematikai struktúrákra emlékeztető, illetve azokat tudatosan is követő zenei technikai rendszer tanulmányozásába mélyednénk elmondhatjuk, hogy Schönberg leghívebb tanítványa, Webem maga is gyakran fordult szembe Schönberg Reiehe-szabá- lyámak egyik-másik tételével, például azzal, hogy a sorban azonos hangközök ne kövessék egymást. A Webern iránti tisztelet, az emlékezés, de elsősorban az életmű megértésének igénye sokkal inkább a szerzői célokra, az alkotói és emberi magatartásra kell, hogy irányítsa figyelmünket, mint a gyakran merevnek ítélt technikára. Mert igaz, hogy az ötvenes évek elején felfedezte Webemt néhány avantgarde törekvésű fiatal muzsikus, de ők inkább csak kihasználták jövőbe mutató útkereséseit — miként az egyetlen magyar nyelvű Webern-monográfia szerzője, Somfai László megállapítja —, mintsem valóban közkinccsé tették volna műveit. Persze Webern zenéjének népszerűsítése a legkevésbé sem könnyű és hálás feladat. Webern nem komponált milliós tömegek számára közérthető nyelven. Mindössze 31 opuszát szánta kiadásra méltónak, s bár megszámlál, hatatlan fiatalkori, illetve az opusszámozottakkal egyidős darabot, tételt hagyott hátra, ezeket vázlatnak, sikerületlen kompozíciónak tartotta, egyebek közt éppen bőbeszédűségük miatt. Webem koncentrált kifejezési módszerét taglalva érdemes szemügyre venni például egyik legismertebb műve, az öt zenekari darab negyedik tételét, ezt a jellegzetesen pre-dodekafoin készlettel gazdálkodó, mindössze 6 ütemnyi kis kompozíciót, vagy a Hat Trakl-darab közül a harmadikat, amelynek 29 ütemében jól kivehető a klasszikus háromrészes forma, a hagyomány őrzése. A sokat nyomorgó, nélkülöző, a hiteleit Németországban és Ausztriában a zsidóüldözéstől szenvedő Webern igazi felfedezése még várat magára. Mert ha kortársai közül sokan nagyra értékelték is művészetét, közöttük a két esztendővel idősebb Bartók Béla is, azért Webem életművének sorsa ma is épp oly esetleges, mint a zeneszerző egész élete volt: jelképesnek is tekinthető halálát 1945. szeptemberében a második világhábáonú egyik utolsó, eltévedi golyója okozta, amikor egy amerikai katona tévedésből lelőtte, Sz. Gy. Nyílt levél . . *.* A Kelet harmadik antológiája Az antológiákért nem f lelkesednek a kritikusok. Okkal, hiszen 2—3 írás alapján felelőtlenség bármilyen véleményt mondani kezdő írástudókról. Ezért gonoszkodva azt szoktuk írni, hogy a kötet fontosabb a szerzőnek, mint az olvasónak, holott ez így nyilván nem igaz. Az irodalomtörténet ismer néhány ilyen — s ráadásul vidéki! — kiadványt, amely később országos hírű szer- . zőket mutatott be, indított el a rögös pályán. Állítani nem merem, de remélni igen, hogy így lesz ez a Kelet irodalmi és közművelődési alkotócsoport most megjelent — immáron harmadik — antológiájával is. Imponáló és tiszteletet parancsol a kötetnek, illetve az alkotócsoportnak a léte is. Mert — gondoljuk csak meg! — ha valami, az írás nem kollektív munka, s a költő, az író markáns, sőt féltékeny természetű individuum (mint minden művész), aki nehezen „tartható kordában”, ritkán tűri el a nyájszellemet. A Kelet eddigi évtizede azt bizonyítja, hogy van kivétel. Ennek a két tucatnyi (a tagok cserélődnek ugyan, de a létszám stbil) fiatalembernek az együttléte hasznosnak és produktívnak tűnik, s akkor már — talán függetlenül a kötet színvonalától is — megérte, igazolta önmagát. Olyan sajnálatosan ritkák ma már az aktív, alkotó és stbil közösségek, hogy érvényes rájuk Széchenyi mondása a magyarságról („Olyan kevesen vagyunk, hogy még az anyagyilkosnak is meg kell kegyelmezni"). Ám a Kelet nem kegyelmet kér, hanem figyelmet és támogatást, a kötete pedig elemző bírálatot. öt prózaíró és tizenhárom költő csaknem száz munkáját gyűjtötték a kötetbe. Sok ez? Kevés? Az olvasó első észrevétele az, hogy nagylelkű volt a válogatás, s bizony bekerültek amatőr, zsengécske munkák is. Azokra gondolok, amelyekben az élmény — a megformálás sutaságai miatt — megrekedtek a magánügy szintjén. Nem rovom fel ezt a szerkesztőnek: Utry Attilának, hiszen vezethették pedagógiai meggondolások is: kapjon teret mindenki, aki hűséges tagja a körnek, s döntsön a művek sorsáról maga az idő, a könyörtelen. Éppen ezért (szintén pedagógiai meggondolásból) csupán azokról kívánok szólni, akikben kellő érettséget is érzek a tehetség mellett. A költők között kellemes meglepetés (az eddigi antológiákban nem szerepelt) Furmann Imre. Világlátása fanyar, eredeti, s a megformálással sincsenek gondjai. Kulturált költő, aki nem csupán a kortárs (az avantgárdot is ) költészetet ismeri, de korunk filozófiai áramlatait is. Nem kérem számon rajta — a szokásos — optimizmust sem — mert tudom, hogy a derűs kiegyensúlyozottság soha nem az ifjúság sajátja. Azon, hogy Petőfi öngyilkosán várta a döfést (Segesvár című versében), bizonyára sokan meghökkennek, sőt vitatkoznak is majd a költővel. Nietzsche „heorikus pesszimizmusnak” nevezte ezt a fajta világ- szemléletet, magatartást. A Furmannéhoz hasonló, de valamivel szelídebb Laboda Kálmán rezignált „legyintése”. Ami megfogyott bennük, az a líraiság, amely kissé hetykén, kihívóan vállalja önmagát. Költő nem lehet meg nélküle. Az én és a világ képe csak szuverén lehet, ment ezek hiányában csak epigon klapanciák születnek. Egészen más természetű Cseh Károly költészete, aki talán a legérettebnek mondható a tizenháromból. A pihekönnyű lírai hangulatok (Hajnalok) intimitástól (Háttal a fénynek) a drámaibb színekig (Visszfényben) csaknem minden szín megtalálható a palettáján. Csorba Piroskát talán jobban jellemzi a kötet, egyetlen értekező prózája, (Egy párbeszéd regénye) Pilinszkyről, mint a versei, ö az, aki egyértelműen, nyíltan vállalja érzelmeit (szerelem, anyaság), s kulturáltan verseli meg. Balogh Attila római számmal jelölt verseit (XL, XLII. XLIII.) már máshonnan ismertem, de kellemes meglepetés Horváth Gyula, aki a cigánysors fájdalmas konfliktusait énekli szelíd szomorúsággal. Fecske Csabánál is újabb színeket fedezhetünk fel: tájélménye városunk lakótelepeivel is tágult, gazdagodott, azaz elszakadóban van a természet idilljétől, s ez kétségtelenül termékenyítőén hat lírájára. A kötet címadó írása Hajdú Gábor munkája. Az atomháborútól fenyegetett ember szorongásának ad hangot, de jobban tetszett a másik írása: A pókkirály. Ebben egy sajátos mai karriertörténetet kapunk, illetve képet közéletünk bizonyos zaftos visz- szásságairól. A figura élő, a történet kerek, a szerző lát és tud szerkeszteni is. Szabó Bogár Imre három munkával szerepel (A negyedik csésze kávé, Macska a silóban, Beszéd a nagyteremben). Az erkölcsi felháborodás, illetve az ítéletalkotás az erőssége. A macska a silóban a legdrámaibb. Mindennapos kis erőszakosságainkat, vagy ha úgy tetszik, terrorizmusunkat mutatja be egy (anya) macska értelmetlen, szadista agyonverésé- nek történetében. Györgyei Géza: Egy valódi magyar év című írásában sok szellemes ötlet van. de egyetlen írás alapján elhamarkodott lenne ítélni a képességeiről. Nemes és szép dolog volt Tóth Lajos: Sós, mint a tenger című novelláját is bevenni a kötetbe. S méltó is, mert elolvasva tanúsíthatjuk, hogy több, mint kegyeleti gesztus. összegzésként csupán egy mondatot: legközelebb már önálló kötetben szeretnénk néhány szerző nevét olvasni. (Vasas Művelődési Központ, B. A. Z. megyei tanács) * Az egri Ifjúsági Házban működő Heves megyei Irodalmi Alkotó Kor vendégei voltak pénteken a Kelet Irócsoport képviselői. Horpácsi Sándor
