Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, .»83. decembe, 3„ szombat A magyar irodalom szovjet népszerűsítője Szergej Zaligin hetvenéves December 8-án lesz 70 éves Szergej Zaligin, a kortárs szovjet irodalom kiemelkedő egyénisége, a magyar irodalom értő barátja. 1929-től jelennek meg írásai. 1954-ben Ez év tavaszán cimű müvének hiteles helyzetrajza, jellemábrázolása, valós helyzettudata emelte a szovjet irodalom megújítói közé. Ezt követte a Vörös perje (1955) és a Szemlélődök (1958). 1958-ban Kínáról tett közzé útirajzot. Az Altáj ösvényein (1982) után méltán aratott sikert Az Irtis partján (1964), majd pedig a Sósvölgy (1967). A kritikai disputákat kiváltó Dél-amerikai változat (1973), majd az Erdőbizottság (1976) és a Fesztivál (1980) jelzi Zaligin Írói munkásságának folyamatos gazdagodását. Esszéírásának nevezetes darabja szól Csehovról (Az én költőm), Ovecskinről, Leonyid Martinov- rói — Petőfi és a magyar líra avatott tolmácsolójárói — és Gogolról. Írót munkásságának elismeréséül Szergej Zaligint az SZSZKSZ Állami-dijával tüntették ki 1968-ban. Annak a nemzedéknek a tagja, amely „még saját szemével látta azt az évezredes élet-elrendeződöttséget”, amely „rövid idő alatt gyökeresen megváltozott, átalakult.” Zaligin tanúja, cselekvő részese volt a falu, a szovjet mezőgazdaság forradalmi átszervezésének. Végzettségét tekintve agronómus, az agrártudományok kandidátusa, akit a szovjet Észak, a falu világa éltet anteuszi erővel: „ott érzékelem nemzetem gyökereit... a falun, a szántóföldeken..., azt az ezeréves állapotot, amelyből — kevés kivétellel — mindannyian a mához érkeztünk. Ha mi nem szólunk minderről, és arról, hogy mily rövid idő alatt formáltuk át mindezt gyökeresen — ki teheti meg helyettünk?” „Északisága” a történelem, természeti, földrajzi valóság formálta reális helyzettudatból származik és etikai magatartásának is kifejezője: „Észak elbűvölt, ott nagyon jól látszik minden egyes ember. Mindenki láthatóvá válik a másik előtt, összes szokásával és kötelességével, valahogy a maga igazi jelentésében.” Nála egymást hitelesíti magatartás és elkötelezettség, regényforma és világtudat. Pontosan fogalmaz Borisz Polevoy. Zaligin „Tudós és író, a szó művésze. Szereti a pontosságot, a tények megcáfolhatatlan bizonyító erejét.” Műveinek gondolati tengelye: a forradalom és a nép viszonya. Az orosz, a szovjet nép humanizmusát kifejező, életet megszerettető hősöket teremt. Átfogó történelmi igénnyel idézi fel a korjellemző eseményeket. Azt vallja, nem szabad, hogy a nép és a forradalom útja szétváljon; azokat az értékeket, lehetőségeket, amelyeket a forradalom hozott létre, nem elveszíteni, hanem megőrizni és megvalósítani kell: „A forradalom a közösségi gondolkodást hirdette, a kollektív lényt teremtette meg eszménynek”. Az egyik naplójegyzetében így vonja le a máig érvényes történelmi tanulságot: „Azt kutatjuk, hogyan lehet a lelkiismeretet törvénnyé és a törvényt lelkiismeretté tenni.” Külön kell szólnunk Zaligin magyarországi kötődéséről. Kivételesen ritka dolog, hogy egy nyelvünket nem ismerő író olyan közel kerüljön irodalmunkhoz, mint Szergej Zaligin. Igaz, Leonyid Martinon személyében kitűnő segítőt kapott a magyar literatúrához. Mar- tinov Zaliginnek olvasta fel először saját Petőfi-fordításait és az elkészült Petőfi- könyvvel is megajándékozta, hogy később íróbarátja tájékozódó szenvedéllyel és tájékozódó igénnyel keresse mindazt, ami irodalmunkból orosz nyelven olvasható. Egy barátsággá erősödő személyes ismeretség is növelte irántunk az érdeklődését: „Fontos és meghatározó volt a megismerkedés Darvas Józseffel. Ez a barátság már az összehasonlítás lehetőségével csábított. Éreztem, hogy az egykori orosz és magyar falu között — mert Darvas ebből a körből, a kétkeziek, a földművelésből élő parasztemberek világából és világával érkezett az irodalomba — sok a rokon vonás." Olvasmányélményeiről időről-időre beszámol a Lityeraturnaja Gazeta hasábjain, így a magyar irodalom legjobb szovjet népszerűsítői közt tarthatjuk számon. Tanulságosan veti összes az orosz ocserk és a magyar szociográfiai széppróza fejlődésésvonulatát, amelyben Veres Pétert és Illyés Gyulát tartja meghatározónak. Szerinte Veres Péter csodálatosan írt a magyar paraszti életről, a jellemek és körülmények - összefüggéseiből mesterien alakította ki hatalmas tablóit. Csak formailag, de nem a lényeget illetően lehet őt dokumentalistának nevezni, hiszen nemcsak a problémával, hanem a művészi eszközök sokaságával köti le figyelmünket. Veres Péter stílusát klasszikusan művészinek nevezi. Valóság- ismeretét ösztönzően tanulságosnak látja: neki az élet egyetemeit valóban „a dolgozók munkásközössége" és „a szocialista munkásmozgalom jelentette”, amely eszméket elsajátító és valló emberré tette, és kibontakoztatta a benne rejlő nagyhatású tehetséget és jellemerőt. Magyarországon járva, Zaligint az alföldi tájmúzeumok, nádkunyhók, pásztorok világa mélyen érdekelte. Itt fedezte fel, hogy a múzeumi tárgyak között kiállított régi könyvek tudós szerzői nagy felelősségtudattal gyűjtötték össze és rendszerezték a pásztorélet, a paraszti élet tárgyi és szellemi kultúráját. Ebben a magyar értelmiségi felelősség- érzetben, a nép sorsához illő és méltó értelmiségi magatartásban fedezte fel a későbbi magyar szociográfiai széppróza felelősségtudatának forrásait. A Puszták népének olvasmányélményét összefoglalóan így értelmezi: önéletrajzi vonatkozású ugyan ez az irányszabó mű, mégsem ez a döntő benne, hanem a puszták népének sajátos arculata, lelkülete, sorsa és pszichológiája, amely történelme során ilyenné alakult. Illyés Gyula típusalkotása arról győzi meg, hogy az író olyan alakokat teremthet, amilyeneket sohasem találunk az életben, az olvasó mégis elhiszi, elfogadja őket hitelesnek. Ez a fontos elvi tézis a teljes realizmus igényét jelzi: azt, hogy a realista író nem az „életből” „másolja”, hanem „teremti” hőseit, így tágítja, gazdagítja a realizmus lehetőségeit. Zaligin szép esszét írt Móricz Zsigmondról, érték- felismerően szólt Sánta Ferencről, Örkény Istvánról, Cseres Tiborról, Mesterházi Lajosról, Dobozi Imréről, Fekete Gyuláról, Jókai Annáról és másokról is. Azt vallja, hogy a magyar széppróza változatosságát, gazdagságát az az egyetemességigény alakította ki, amely az élet minden oldalát, az eseményeket, az emberi viszonylatok egész rendszerét át akarja fogni, amelynek során irodalmunk az egyes embertől az emberiséghez jutott. Mindennek konkrét bizonyítékait konstatálta az orosz nyelven megjelent Németh László- regények olvasásakor is. Szergej Zaliginnek magyar olvasói, tisztelői nevében hosszú alkotó éveket kívánunk, hogy történelmi tapasztalatait, személyes élményeit hiánytalanul gyűjthes- se remekművekbe. Cs. Varga István CSEH KÁROLY versei: Életkép Vasaló tankja cirkál az ing hómezején gőz gomolyog nyomában a kiégett vasárnap Füstjében görnyed, fuldokol az asszony — az alkony napalmtüze felégette már a reményt — s gerince lassan beleroppan Nem lesz belőle győzelem utáni diadalív Világalatti Világalatti házban élsz avarra nyitó ablakodat kigyulladt benzines hordó lángjaival ragyogja be a nap Beleégsz minden ébredésbe álmod a tűz martaléka lett — önmagad körül forogsz mint kilazult karóhoz kötve az eb FECSKE CSABA: Aranykor Rózsaillat és páltnkaszag — Ingem alá rejtett fürjtojások azok az évek; most is hallom a szemhéjam mögött öltözködő álmok kuncogását; örömében bukfencet vetett minden pillanat, szivem bölcsőjében a remény gőgicsélt Láttam haldokolni egy vértanú angyalt az első nyársrahúzott lány gótikus sikolyában, ahogy a kollégiumi vaságy luxus-jachtján egzotikus szigetek felé ringatóztunk, s szemünket, akár a holtakét, a Hold hűvös aranypénzével takarta le az éjszaka. • • Ofoősremekék í}if(Uiqii< A nemesfémekből készült tárgyaknak az értékét nemcsak n adja hanem a mesterek kezemunkája is. Az Állami Pénzverdi tott ötvösök készítik a termékeiket, melyek messzi földre el gyár kézművesek jó hírét. A gyöngyösi Mátra Múzeumban kiá üzem ,1946-tól napjainkig terjedő történetéről. Itt láthatóak a zök, melyek a pénzkészítéshez és az ötvösséghez szükségesek rű ékszerek, kitüntetések, s más remekek — ízelítőként a pé kajából. (Fotó: Sz, Szergej Zaligin: Klasszikusok mércéjével Jegyzetek magyar prózai művekről Ezek a jegyzetek azokat a magyar prózai műveket boncolgatják, melyek 1982- ben jelentek meg orosz nyelven. Klasszikussal kezdem, Németh László kötetével, amelyet a Progressz Kiadó tett közzé a Modern próza mesterei sorozatában, és amelyben két regény, a Bűn és a Gyász található. (Az előbbit J. Guszev, az utóbbit J. Malihina fordította, és az érdekes bevezető is tőle származik.) Németh László rendkívül sokat dolgozott élete folyamán. Balzachoz fogható célokat követett (megteremtette a maga Emberi Színjátékét is), mélyen hatott rá Tolsztoj és a XIX. század többi orosz klasszikusa, akiket alaposan ismert, akikről sókat írt, akiktől fordított. Gyász című regényét egy parasztasszonynak, Kurátor Zsófinak szentelte, akinek férje véletlen folytán, vadászaton hal meg. Hamarosan eltemetik a kisfiát is. A szép és fiatal nő örökös gyászba süllyed. Ez az állapot természetellenes, borzasztó, idegen a jellemétől. Mégis van ereje elviselni a tragédiát. A dolog azonban nem ezen fordul meg. Nyomban a megözvegyülés után, a falu társadalma azzal gyanúsítgatta Zsófit, hogy hűtlenné vált férje emlékéhez, aztán a kis Sanyi alighogy megbetegszik, felüti fejét a pletyka, mintha Zsófi nemtörődöm anya volna, aki túlságosan és fölöslegesen belemerülve a gyászba, elhanyagolná gyermekét. Zsófi pedig, büszkén, bebizonyítja magának és „mindenkinek”, hogy nem olyan, amilyennek mondják. Ez a naiv és önkínzó büszkeség, ez a megnyomorító belső kényszer vezet végül a harmadik halálhoz, Zsófi lelki összeroppanásához. Már egyedül az, hogy a terjedelmes regény erre a kényes és finom helyzetre épül, majd a tárggyal teljes összhangban, társadalmi és lélektani funkciójú alakok egész sorát is bevonja — mindez a legmagasabb mesterségbeli tudás eredménye. Igen, a mesterségbeli tudás tökéletes. Meg vagyok győződve arról isi, hogy Zsófit és tragikus sorsát immár sosem felejtem el. Valami újat értettem meg a lélekről, kivált a női lélekről. De a magyar társadalomról, népről, történelemről is. Szilárdabb lett bennem az a vonzalom is, amit régóta táplálok a magyar irodalom iránt. Hasonló, bár bonyolultabb a Bűn szerkezete. Ez a regény több társadalmi felelősségtudatot tartalmaz, mint a Gyász. A főszereplő egyetlen pillanatra sem tűnik el a látótérből, a többiek, lett légyenek bármilyen sajátosak, mégis csupán mellékszerepet töltenek be — és úgy tetszik, az egész világot, az írót magát is, ebből a „középpontból” érzékeljük és értelmezzük. Itt egy fiatal falusi legényről van szó, Kovács Lajosról, aki napszámosként kerül Budapestre, valamikor a harmincas években. Munkát egy magánvilla építkezésénél sikerül találnia. Hányféle jellemet, micsoda jellemeket láthatunk a munkások, az építtető család, a rokonok, a személyzet körében ! Hogy a jellemeket világosan lássuk és értsük, a helyzetek és nézőpontok sokaságából választhatunk. Közben arra gondolunk, hogy az író számára legkedvezőtlenebb éppen Lajos nézőpontja lehetne — Lajosé, aki korlátolt, szűkszavú és oly kevéssé tudatos. Csakhogy az író mégis Lajos
