Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-03 / 285. szám

* »

Egyformák a faluvégek. Kisköréről kijőve, Pélyre betérve, Poroszlóra bemenvén, vagy az Eger melletti Nagytályát elhagyván, egy hosszú túra végén a kép mindig az: ugyanaz. Üj, emeletes, ha nem is mindegyikük ízléses, de mindvalamennyi modern háza a családoknak, sorjáznak, színekbe is öltözve, mint a kertjeik alá surranó rét nyári virágai.

Egyformák lettek újba a faluvégek.

Valaha a falu közepének módossága itt, az utolsó roskadozó házaknál lapult bele a módtalan- ság szegénységébe, mint esős őszszel az agyonázoít mezei nyúl a barázdákba. A szegénység uniformisát hordták a faluvégek — most meg a jómódé. Ez is, az is uniformis. Ám, aki egyiket-mésikat hordta, hordja, az tudja csak igazán, mi a különbség a két ancug között.

— Szépek ezek a házikók — szemlélődök és szólok oda akaratlanul is az arra járó atyafinak. Az a szóra megtorpan, végigmér egy pillanatra, aztán ugyanezt teszi, mintha sohse látta volna, a cinóbe- res, manzárdtetős házat, ott előttünk, hogy aztán csak úgy odabökje válaszul:

— Uram, megdolgoztak ezek érte. — S ballag tovább, mint akinek ugyan dolga bőven, de egy se-'.sürgős. Ráérősen. Tudom, ezzel a ..házikóval” riasztottam el a beszélgetéstől ismeretlen kiskörei ismerősömet. Dehát — isten látja lelkem — nem gúnyolódni, inkább- hogy csak kedélyeskedni akartam. Balul sikerült.

— Megdolgoztunk érte, keservesen, és még most is mi minden van hátra ... — int maga körül az épülő ház leendő tulajdonosa. És ebben a széles mozdulatban ben- nefoglaltatik a szomszédság, a barátság, a rokonság bele mindazok, akik most itt serénykednek <x szemre majdnem kész, de még munkát bőven adó, új ház falai tövében.

Megdolgoztak, megdolgoztunk érte. Egyre gyakrabban vissza-visz- szatérő refrén ez, essék szó új autóról bár, vagy új házról, avagy az új lakberendezésről. Mintha valaki is kétségbe vonta volna, hogy a házért, az autóért, az új bútorért megdolgoztak, mégpedig keményen új tulajdonosai. Mintha a fellelhető harácsolás elleni, és immár lassan társadalmi méretű háborgás — nagyobb az árja, mint a vize — zavarba hozná azokat is, akik tisztes munkával szerezték és szerzik meg javaikat. Mentegetődz- nek, felhorkannak és szavaikból egyértelműen, ha kimondatlanul is, de kicseng: nem ajándékba kapták, ami az övéké, nem a csalafintaság ösvénye vezet az új házuk kapujához. És valóban, aki építkezett már manapság, vagv, aki csak beléfogni is akar, az tudja, hogy a légjoljb szándék, a legelszántabb akarat is mennyi buktatón keresztül tud csak végülis ajtót tárni az új ház kapuján. Mennyi indokolatlan bürokrácia, mennyi indokolt paragrafus, menynyi utánajárás az építőanyagért, mennyi dugpénz, hogy ne csak az legyen, ami kell, de akkor is, amikorra kell. És mennyi perpatvar az építőkkel, mennyi veríték, derékfájás, a megrokkanást is megkockáztató erőfeszítés kelletik egy új ház felépítéséhez például. És mennyi krajcárkodás az új autóhoz.

Hát persze, hogy megdolgoztak érte!

Hát persze, hogy nem a csodák országában élünk, ahol azonnal kapható, a dehogyis kolbászból, de sodronyból font kerítés. Ahol elég, ha öreganyádnak szólítod az építési hatóságot, meg szép hugám- nak az OTP-t, és máris szerencsén vagyon. Nagyonis a földönjáró ország fiai lakják e tájat, akiknek azért az megadatott, hogy bár nem a lehető világok legjobbikában éljenek, de ott igen, ahol a megdolgozott munkának látszata lehet. Tisztessége. És, ha jól belegondolunk, hogy az embert elem- bertelenítő világnak, ha nem is a közepén, de jó pontján, itt az embernek és munkájának megadatik a tisztesség lehetősége és a lehetőség tisztessége, hát elmondhatjuk: ha legj óbbik nem is, de a világ mindenesetre jobbik része a miénk.

Minden gonddal, bajjal egyetemben, azok ' ellenére, sőt!

Mert azt elismerem, hogy' nem szükségeltetik az ájult boldogság felsőfokán lelkendezni, hogyan változik a falukép és a faluvég, hogyan épülnek rendre, a minden nehézséggel is dacolni, azok fölött győzedelmeskedni tudó emberi akarat nyomán azok az utcasorok, amelyek a tegnapból szinte nyílegyenesen vezetnek a jövőbe és a jövőhöz. Ám azért azt is el kell ismerni, hogy ezek az utcasorok egy hajdanvolt koldusszegény ország gyarapodásának lakható jelképei is egyben. Nem jelszavakba formált vágyak, és nem hordozható táblára festett képei, egy majdan eljövendő holnap lehetőségeinek. Ezek a faluk és ezek a városok egy szocialista ország jelképei, szépségükkel és az anyaghiánnyal, korszerűségükkel és a gyorsan leváló tapétával, a szép kertekkel, a családi házak és a malteros gödrökkel, az új lakótelepek között és körül.

Hencegni nem kell velük.

De büszkék lehetünk rájuk.

Hiszen megdolgoztunk érte!

Nem tudom, de talán nem is érdekes a számszerűség, egyszóval nem tudom, hány építési engedély utáni kérelem vár elbírálásra a tanácsoknál, mennyit adtak ki ebben az évben és mennyi új családi ház, társasház, hány új otthon épült fel egyetlen megyében. Még ennél is kevésbé tudom, hogy mennyi országosan. Amit tudok: az állami sínekről, a magánerők országútjára terelt lakóház-építkezés nagy ütemű, de nagyon sok keservvel, gonddal is jár. Ások nyűg közül, amelyeket olyannyira ismernek az építkezők, a legnagyob- oat talán az jelenti, hogy az arra illetékes hatóságok és vélük, vagy miattuk az ipar rosszul mérte fel az építési kedvet. Ami nálunk azt jelenti, hogy nem felesleges, de krónikus hiány van.

Nem kedvben, hanem téglában például!

Úgyhogy gyakran nem is az új családi házakat csodálom, hanem azt a leleményt, hogy egyáltalán volt végülis miből felépíteni őket.

— .. .megdolgoztak azok érte —

intett finoman rendre a kiskörei faluvégén valaki. Igaza volt. Nem ironizálni kell ezzel a sajátos és újfajta hon-, és otthonalapítással, hanem segíteni azokat, akik meg akarnak és meg is tudnak dolgozni érte. Hogy csak annyit, és azért kelljen megdolgozniuk, amennyi feltétlenül szükségeltetik ama bizonyos új faluvég továbbépítéséhez. Hogy az erő és a kedv ne forgácsolódjon szanaszét a szállítás, az építőanyag, a munkaerő, a papírok, a paragrafusok embert vadító és szédítő labirintusában.

Dolgozzunk meg érte és ne miatta!