Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
Arcok és sorsok Negyedik országos portrébiennálé 6. NÉPÚJSÁG, 1983. december 3., szombat Jelenet a műsorból c (Fotó: Kőhidi Imre) Ami összetartja őket Átélni a tánc örömét Az Egri Néptáncegyüttesről Németh László — Szervátius Tibor faportréja Immár negyedszer találkoznak új művekkel magyar festők, szobrászok a hatvani portrébiennálén, mely nem egyszerűen seregszemle, hanem tanulság, fontos és nélkülözhetetlen tapasztalatcsere. E közös bemutatkozás gyorsítja a fejlődést, megakadályozza a megtorpanást, nagyobb erőkifejtésre ösztönzi képzőművészetünk mestereit és a fiatal nemzedéket egyaránt. Mestereket említettem, hiszen festészetünk kiemelkedő egyéniségei is megtisztelik a tárlatot. Mintegy megosztott iránnyal hat konstruktív fogalmazásának szigorával a szentendrei eszményeket összegző Barcsay Jenő és a vásárhelyi művészet reprezentánsa, a busójelenetet leleményesen értelmező Kurucz. D. István, ök a példák arra is, hogy a középnemzedék és a fiatalok megbízható értékrenddel törekednek új elemekkel a műfaj bőtvítésére. Ez tapasztalható az egyes korosztályok munkáiban országos egyenletességgel. Minden hazai táj képviselteti magát, s többségükben úgy, hogy a követelmény jegyében az arcok sorsokat, jellemeket, helyzeteket tükröznek, társadalmunk közállapotát. Többszörös valósághűséggel olyan keresztmetszet tárulkodik fel, mely ugyan nem nélkülözi a drámát, de nem ez a hangzás a központi élmény, a tényeknek megfelelően. Csak kiragadni tudunk a 130 művész 183 festményt, szobrát, érmét bemutató fontos anyagból, fgy páldául a Szolnokon alkotó Meggyes László és Fazekas Magdolna, a nyíregyházi Berecz András, a sporoni Giczy János egyöntetűen választékos az eszmejelölésben és a formák fogalmazásának egyedi törvényszerkesztését illetően. Figyelnünk kell arra a B. Mikii Ferencre, aki évtizedek óta alkot Baján úgy, hogy Rudnay Gyulától vette át a művésztelep vezetését és festői gyakorlatának termő folyamatát: Érett vonalvezetéssel hangolja önarcképét sorsának megfelelően, melynek új eleme a magány. Amikor a portré országos jelenlétét hangsúlyozhatjuk az aranydiplomát elnyert id. Szabó István fafaragóművész, valamint a dunabogdányi Hock Ferenc, a dömsödi-ráckevei Patay László, Vecsési Sándor, a miskolci Máger Ágnes, a pápai Heitler László, a szegedi Fontos Sándor festőművészek révén, akkor egyben a változatok és megoldások megfelelő árnyalását és bőségét is hangsúlyoznunk kell. Réti Zoltán Balassagyarmatról olyan festői üzenetet címez a jövőnek, melyben az ember fáradtsága az életkorhoz és nem a társadalom hiányához kötődik, a sors az arcban kiküszöböl- hetetlen tényként rögzül. Kétségtelen, hogy- derékhadat a fővárosban és Hódmezővásárhelyen élő szobrászok, festők alkotják, külön csoportot képeznek és indokolt munkamegosztással zárHáborút ne... ! — Szinte Gábor festménye, a bienná- lé bronzdiplomása koznak fel a magyar valóság és az európai értékrend időszerű követelményeihez. Barabás Márton a Stúdió nemzedék tagja, osztásos mezőben keresi, kutatja, s nem is sikertelenül önarckép-ismétlésekkel, felerősödéssel, halványulással festői lehetőségeit. Pompás szoborportrét mintázott Pogány ö. Gáborról Mészáros Mihály, Nagy Lajosról Ócsai Károly. Mindenre jut kellő energia. Arra is, hogy Fü- löp Erzsébet áhítatos képén örökítse meg a Tornyai János körében hajdan önálló hamvassággal dolgozó Máéit, arra is, hogy Váli Dezső Félbemaradt önarcképpel tartson szigorú önvizsgálatot, s arra is, hogy érmeken, szobrokon, festményeken rögGergő — Trischer Ferenc szobra, a biennálé ezüstdiplomása züljön jelenünk számtalan, névtelen édesanyja, bányásza, nyugdíjasa, kamaszfiúja. Mellettük a hazai és nemzetközi térben ható ismert személységek, .Beethoven, Dimitrov, Babits Mihály, Kós Károly, Körösi Csorna Sándor, Erdei Ferenc, Nagy László, Lékai Pál, Luther, Arany János — államférfiak, költők zeneszerzők. Még egy szerzőről nem szabad megfeledkeznünk: Moldvay Győzőről, akiatáj- és portrébiennálé ügyének nagyvonalú és fáradhatatlan szerzője és vezetője. Neki és annyi más közreműködőnek is. köszönhető az, hogy a negyedik bemutatkozás minőségi előrehaladást jelez, minek következtében a Hatvani Galéria nemcsak kiállítóterme, hanem új országos képzőművészeti műhely. Losonci Miklós Sürög a szoknya, dobban a láb ... Tánc. Fordul a fiú, perdül a lány... Tánc. Játszik a vonó, pattog a zene, kedvvel, harmóniával, ritmussal tele ... Tánc. Egerben, a Hámán Kató Megyei Üttörőház színpadán ijL közelmúltban láthattuk az Egri Néptáncegyüttes műsorát. Egységes kompozíció, tiszta előadásmód. A magas színvonalú koreográfia pontos, élettel teli bemutatásának lehetett tanúja a közönség ezen az estén. Az előadás előtt, a „kulisszák mögött” találkoztunk a táncosokkal. Az öltözőkben, a folyosókon, a fellépés előtti, izgalommal telített zsivaj, a lányok copfot fonnak, szalagot kötnek a hajukba, a fiúk bő ujjú inget öltenek, csizmájukat húzzák. Az együttest már nem keil bemutatni megyénk közönségének. Sok 'sikeres fellépéssel szerepelték már a .hazai színpadokon”. Amire kíváncsiak voltunk: hol tart ma az Egri Néptáncegyüttes? Kovács Tibor másfél éve vezeti a csoportot: — Nemrégiben a mezó- •kövesdi matyófesztiválon az arany minősítés harmadik fokozatát nyertük el. Eboől az alkalomból is került sor Egerben a mostani gálaműsorunkra. -Egyébként az eddigiekben sem mulasztottuk el, hogy egy másfél-kétórás esten bemutassuk legújabb táncainkat a város közönségének. — Az idén Finnországban is jártak ... — Május elején Poriban léptünk föl, tulajdonképpen a matyófesztiválra összeállított versenyprogramunkkal. Műsorunk legújabb része a palóctánc; ezzel december 3-án az úgynevezett országos táncantológián szerepeltünk a budapesti Körcsarnokban. A teljes együttesben harmincöt fiatal táncol. Köztük sok diák, van raktáros, szakmunkás, adminisztrátor, mu■. zsikus. A mostani csapat három-négy éve működik együtt a Megyei Művelődési Központ együttesében, de megmaradtak régebbiek, és jöttek egészen friss tagok is. Varga Zoltán — szak- tanácsadó — életkora ellenére — „öregnek” számít, Budapesten vezeti a Bartók tánccsoportot. Fülöp István egri alapítótag: — Jelenleg katona vagyok ... Egészen kiskorom óta érdekeli a néptánc, párom évig a Debreceni Népi Együttes utánpótláscsoportjába jártam. Érettségi után jelentkeztem az egriekhez. Legjobban a mezőségi táncokat kedvelem, ezekben tudok a leginkább 'felszabadulni. — A két kedvenc számát, ha említené... — A Méhkeréki és a Nyírségi. Mezős Irén, az elmúlt év szeptemberétől tagja az együttesnek: — Gépkönyvelőként dolgozom, Vásárosnaményból jöttem. Még általános iskolás koromban, az úttörőcsoportban táncoltam. Szeretem csinálni, része az életemnek. Azt hiszem, aki elkötelezte magát, nem tudja abbahagyni. — Kemények a próbák? — Egyénenként változó, ki hogyan tanulja meg a produkciót. Van, akinek azonnal a vérében van a tépés, mások előbb ízlelgetik, ismerkednek vele. De amíg megszületik maga a műsor, mindannyian „megszenvedünk”. — h/Iilyen időközönként találkoznak? — Szerdán és pénteken próba, este 6-tól 9-ig. a 3-as számú iskola tornatermében jövünk össze; míg megtanulunk egy-egy részt, az idő alatt is érezzük a mozgás, a tánc örömét. —A siker tartja össze az együttest? — Korántsem. A néphagyomány szeretete, meg a közös munka élménye. Nagyon szeretjük- a zenekarunkat, a Pátria népzenei együttest. Másfél éve Pal- lagi Pál vezetésével részt vesznek valamennyi próbánkon, osztozunk munkában, sikerben egyaránt. Balogh. Agnes szintén gyerekkorától táncol. Már elhangzott a második figyelmeztető csengő a színpadra lépés előtt, amikor néhány szót váltottunk. A pro»- dukcióra készen, zsigereiben már a tánc pezsgésével indul a többiekkel: — Az Agria Játékszínnél dolgozom, 1976-tól vagyak az együttes tagja. Nemcsak fellépni, tanítani is szeretek. Tamaleleszre, Novajra, Sírokba járok, s már az óvodásokban is felfedeztem a hajlamot a népzene, a néptánc iránt. Elsötétül a nézőtér, ki- gyullnak a reflektorok. Sürög a szoknya, dobban a láb, fordul a fiú, perdül a lány, játszik a vonó, pattog a zene... Aztán csak a tánc, csak a tánc, csak a tánc, csak a... Az Egri Néptáncegyüttes idei 35. fellépését óriási taps jutalmazta. Mikes Márta IX/4. Intermezzo a hallban Ha valakinek tíz évvel ezelőtt azf mondták volna, hogy a Grand Hotel Hungáriában olyan nyomasztó lehet a légkör, akár a börtönben, nyilván kinevették volna, méghozzá teljes joggal. De a hotel most valóban börtönné vált. Amelybe ugyan önként mennek be a rabok, de kijönni csak néha — egy kis délelőtti tűzszünet alatt, vagy két légitámadás hullámai között — lehet. A szálló menedék is, lakás is, és mégis afféle rács nélküli börtön. Fogalmaim megváltozóban vannak. Amit az első nap életmentő szabálytalanságnak tartottam, az most számomra természetes törvény. Hazudni kell. Mindenki hazudik. Talán csak a naptár nem, amelyen az utolsó lap árválkodik: 1944. december 31. Lemegyek a portára. Semmi okom sincs rá, de már nem találom a helyemet. A porta is veszített a fényéből. Az előcsarnok eleganciájának a törött üvegajtó pókhálóra emlékeztető csillogása sem használ, ám végképp nem a magas,, széles vállú, pisztolytáskás, nyilas karszalagos katona, aki most tápászkodik fel az egyik bőrfotelből és kiballag az ajtó elé. — Hát ez meg micsoda — kérdem a portást. — Állandó őrséget kaptunk? — Ez kérem speciális eset — mondja széttárt karral, mintegy mentegetőzve. — A Feri itt volt londiner, úgy látszik, visz- szahúzza a szíve. És tetejébe most azt hiszi, hogy ő mindent ismer itt, hát ő vigyázhat a legjobban. A kapu előtt motorkerékpár fékez. Nagy NSU motor, terepszínűre festették. Aki leszáll róla, bőrkabátos, pilótasapkás, termetes fiatalember, géppisztoly hintázik a jobb vállán. S jön be a hallba, mintha világéletében itt lakott volna, sőt, mintha övé lenne az egész szálloda. S ekkor eléáll az egykori londiner, s rákiabál. — Kicsoda maga?! De a nagy darab motoros nem szívbajos. — Ahhoz magának semmi köze — válaszol nagy hangon. — Igazolja magát! Amíg finom vagyok! — kapcsol rá erőteljesebben a nyilas. — Eszem ágában sincs — mondja a jövevény, és meglódítja a géppisztolyát. Ujja a ravaszon. Olyan csend van a hallban, hogyha lenne légy, bizonyára hallani lehetne a zümmögését. Az egyetlen zörejt az egyik bőrfotel felől észlelem. Mihalkovics ül benne és olyan apróra húzza össze magát, hogy teljesen eltűnik a támla mögött. A nyilas is elővette pisztolyát, de a lövöldözés elmarad. Sőt, Feri, az ex- londiner megjuhászodva kérdi: — Na, most már igazán kíváncsi vagyok, hogy ki vagy? — Hát ha annyira érdekel . . . A bőrkabátos a zsebébe nyúl. Igazolványt húz elő és a nyilas orra alá nyomja. Az nézi a papirost, aztán a táskájába csúsztatja a pisztolyt, és nagyon csendesen azt mondja: — Az más ... És már ott sincs. Csak akkor sétál újra elő, ami“' kor a bőrkabátos vendég már felrobog a lépcsőn. A nyilastól senki sem kérdez semmit. De a portás kérdő tekintetére úgy érzi, hogy mégiscsak meg kell indokolnia, miért lett egyszeriben olyan kisfiú. — Mi az úristent csináljak vele? Gestapo papírja van! A portás hirtelen kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de csak krákog kettőt. Túlzott sietséggel valami nagy könyv fölé hajlik. Csak akkor lesz beszédesebb, amikor Feri odébbáll. — Gestapo! — mondja nekem a portásfülke mögül. — Látta, hogy majdnem vigyázzba állt a végén a mi londinerünk? Pedig lehet, hogy ennek a gestapósnak már tarkón lőtték valahol a mamáját! — Ismeri? — Kérem, mi mindenkit ismerünk és senkit sem. Ez a fiatalember sokat kockázott itt a bárban. A tét néha egy üveg Dry Gin, néha egy szép versenyló volt. Néha csak ezer pengő. Aranyifjú. Egyébként Aranynak is hívják. De hogy ehhez a papírhoz hogyan jutott? Fogalmam sincs róla. Az ajtómon cédulát talá- -Jok: „Estére szívesen látunk, Tomi”. A társaság tehát szilveszterre készül. Gondolataim egy régi olvasmány körül keringenek. Kisfiú koromban érdeklődéssel olvastam a Titanic nevű hajó katasztrófájának történetét. Emlékszem még, a hajó óriási testébe már ömlött a víz, de a szalonban még játszott a zenekar. Mielőtt eljönne az este, Tamás áttelefonál: én Bessyvel délután átköltözöm a Gellért Szállóba. De te csak menj a 145-ösbe, ott lesz az egész társaság. (Folytatjuk)
